Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
I Irodalom, művészet Kálnoky László: A remény arca Remény nélkül nem lebet élni Fejfájással, sajgó tagokkal ébredünk, kedvetlenül, és az ablakban akkor mosolygó, szép arc jelenik meg. Nem tudjuk, fiatal leányé vagy egy kamaszfiúé. Talán egy nem nélküli angyaléi Hallgat, de szótlanul is életkedvet áraszt, reményt. Eltűnik, de az üvegen, mit szürke por lep, sugárzóan világos folt jelzi a helyet, hol úgy jelent meg, mint aki valami vigasztaló jó hírt mondana nékünk, csak nyelvünket nem ismeri. MorelII Edit: Szeretet ajnalban kelt, mint mindig, ahogy megszokta. Hóna alatt a lapátokkal, a bottal és a szákkal elindult a kikötő felé. Nem volt türelme reggelizni, csak egy üveg vizet vitt magával, pedig tudta, hogy legjobb esetben is csak délben jön ki a partra. Az üdülőtelepen csend volt, az emberek aludtak még, a vízen is csak egyetlen csónakot látott: valaki megelőzött, gondolta, és elnevette magát. Először kimerte a vizet a csónakból. Az öreg ladik nagyon a szívéhez nőtt; négy éve járt már vele, jól bírta az erős hullámzást, szélben, esőben, száraz, tikkasztó melegben egyaránt megszolgálta az árát. Csak egyetlen gyengéje volt: bordái között a láthatatlan réseken keresztül mindig szivárgott a víz, egyenletesen és kivédhetetlenül, bármit is csinált vele. Pedig tavasszal mindig az volt az első, hogy vastagon bekente lakkal az egész hajótestet. De úgy látszik, a csónak külön életet élt, makacs volt és szeszélyes; a férfi beletörődött ebbe, már egyáltalán nem bosszankodott, gyorsan kimerte a vizet, helyére rakta a lapátokat, a botot és a szákot, aztán kievezett az öbölből. Negyvenhárom éves volt. építészmérnök, nem túlzottan sikeres ember, hiszen egész életében csak apró feladatokkal bízták meg, igaz, minden munkáját elvégezte, kötelességtudóan, képességei legjavát adva — de úgy látszik, mindez kevésnek bizonyult. Nem volt autója, nem épített családi házat, se nyaralót, a bankban is csak kevés pénzt őrzött, csak éppen annyit, hogy ha váratlan csapás éri, ne kelljen kölcsönkérnie. Már régen beletörődött a helyzetébe, nem törekedett többre, nem könyökölt, nem akart senkit lekörözni, talán feladta a harcot, ahogy ilyenkor mondani szokás; de az igazság az, hogy soha nem akart mást, mint nyugalmat és egykevés békét, egyensúlyt, ahogy ő mondta. Nem voltak ellenségei, igaz, barátai se, de mindezt megszokta már. Két éve egyedül élt. Márta, a felesége egy napon elment. búcsúlevelet sem hagyott maga után; akkor úgy érezte egy ideig, hogy nincs tovább ereje folytatni az életet, de aztán talpra állt, szinte észrevétlenül, mert teltek a napok egymás után, és mindennap volt valami apró munka, megoldásra váró feladat. Ha megszületik a gyerekünk, talán minden másképp lett volna,, tépe- lődött minduntalan, ha megkínozták az emlékek. A nádfal mellett elindult felfelé, mígnem elérte azt a csendes kis öblöt, ahol horgászni szokott. Évek óta ide járt, erre a helyre; Mester Attila: Miniatűrök 1. Drótostót Ilyet is régen láttam már. Megy a bádogos a nagyforgalmú körúton, hátán fakalodában az összecsavart bádog, nem néz se jobbra, se balra, csak megy. Nem is kiabál, pedig milyen szépen tudott valamikor kiabálni. Emlékszem rá gyerekkoromból: „fazikat fotózni. ..” Az első öt szótag valahol fent, magasan, az utolsó, a „ni” pedig pontosan egy nagyterccel lejjebb, Drótostótnak hívták, amikor még a mi kisvárosunkban, a Csillag utcában járt, s a tót tercelős nép. Kétszólamú dalaik zárlata zengett ebben a lehajlított utolsó szótagban. Énekelt úgy is. hogy „drótozni, fódozni, fenekezni!” Ahogy a kedve tartotta. Aztán leült a házunkkal szemben a porcfűvel benőtt árokpartra, és szalonnázni kezdett. A cső alakúra tekert bádog belsejéből vette elő a tiszta kendőt, abból a kenyeret és a szalonnát, egy kis felhajtható fiókból pedig a bicskát. Ügy evett, hogy közben tán a nagy fenyves hegyekre gondolt, ahová télire majd visszatér. Megy a drótos a körúton, és nem kiabál. Kár is volna. Elnyomnák ősi dallamát a kamionok kipufogói. Hátán a fakaloda, az összecsavart bádog alatt a kis felhajt- hatós fiók, minden pontosan úgy, mint egykor, nagyon régen, abban a szívmelengetően szép, s többé már soha nem látható Csillag utcában. Megy lassan, talán kenyere is van piros szegélyű vászonkendőbe kötve. Sokáig nézem, aztán elfordulok. Nem akarom kilesni azt a pillanatot, amikor ellebeg a földtől, s úgy folytatja útját, magában dünnyögve, énekelve, az alacsonyan rohanó felhők között. 2. Mese Mesét mondok, jól figyelj! Egyszer volt, hol nem volt, talán az Óperenciás tengeren is túl, de Hegyeshalmon mindenképpen innen, volt egyszer egy rajzszögecs- ke. Csinos, hegyes kis lába volt, és nagy szélű sárga kalapja. Hatvanötöd magával lakott egy rajzszöges dobozban, amire az volt ráírva, hogy „Rajzszög 100”. Nem, kisfiam, ez nem azt jelenti, hogy a sárgakalapos gyerekek házikója a Rajzszög utca 100. szám alatt áll, hanem azt, hogy százan kellene benne lakniuk. De ők csak hatvanötén voltak. Szép tágasan laktak tehát a rajzszög gyerekek, körülbelül úgy, mintha nekünk, ötünknek legalább tízszobás lakásunk lenne. Ám ez még mind semmi. A kis piros fejű gyufagyerekek, akikkel a múltkor a boltban találkoztunk, azok laknak még csak urasan. Mint a valóságos vérbeli hercegek. Mintha mi palotában laknánk. Ügy ám. feleannyian sem voltak skatulyaházaikban, mint ahányan kényelmesen elfértek volna benne. Náluk, lám, nincs lakáshiány, nincs szűkös légtér, szaladgálnak is kedvükre, csak úgy hancúroztak amikor egy kicsit megráztuk a dobozt. No, de miért ne legyen legalább nekik jó? nem fogott sok halat, de soha nem gondolt rá, hogy más, jobb helyet keressen, ahol gazdagabb zsákmányra számíthat — hűséges természetű volt és makacs, maga sem tudta, hogy miért. Leszúrta a mederbe a két karót, kikötötte a csónakot, aztán beállította botján az eresztéket. Már pontosan tudta, hogy milyen mély a víz az öbölben, és addig húzta felfelé a zsinóron az úszót, amíg biztossá nem vált, hogy a horog leér a fenekére. Kiválasztott egy kemény, sárga kukoricaszemet, a horogra tűzte, aztán következett a legkényesebb művelet: botját a feje hal megindult a csónak felé, és ez volt a legnagyobb baj. A férfi gyorsan tekerte az orsót, de hiába; a hal. be jutott a csónak alá, a zsinór a bordákhoz feszült... Elég egy kiálló szög, egy repedés vagy valami élesebb felület ahhoz, hogy a zsinór elszakadjon! Tartotta a botot, lihegett. Gyere vissza, te dög, mondta hangosan, gyere visz- sza... Tudta, hogy most már csak a szerencse segíthet. Megint túl közel álltam a nádhoz, gondolta keserűen. Egyszerre meglazult a zsinór. A férfi óvatosan elkezdte tekerni az orsót. Nem érezte a hal súlyát. De Czele György: Az ajándék fölé emelve finom, kiszámított mozdulattal bedobta a horgot jó közelről, a nád mellé, ahová mindig is szokta. Az úszó billegett egy kicsit, aztán megállt mozdulatlanul a vízben. Ekkor összegyúrt egy maroknyi kenyeret, és apró galacsinokra tépve sorban mind bedobálta az úszó mellé. Amikor ezzel is elkészült, rágyújtott egy cigarettára; nem volt több tennivalója, csak ült és várakozott, a nádat nézte és a vizet meg persze az úszót, és az volt az egészben a legjobb, hogy az égvilágon semmire nem kellett gondolnia. Déltájban pár percre elaludt, aztán felriadt, elnevette magát; lehúzta a nadrágját, és a csónakból a vízbe ereszkedett. Űszott egy kicsit, aztán visszamászott a csónakba, megtörölte a kezét, és rágyújtott egy cigarettára. Ebben a pillanatban az úszó finoman megremegett a vízen. Azonnal megfogta a botját; tudta, hogy várnia kell még, ült hát mozdulatlanul és figyelt. Az úszó kissé felemelkedett, aztán lassan eldőlt, lefeküdt a vízre, mintha elfáradt volna. Pattanásig feszült idegekkel felkapta a botját, és bevágott: mintha súlyos kőbe akadt volna a horog... De nem kő volt az; a hal csapott egy hatalmasat a farkával, és elindult befelé a nádba. ívben meghajlott a bot; a férfi teljes testsúlyával hátradőlt, és sikerült kihúznia a halat a nádból. Újabb csapkodás; örvénylett a víz, megreccsent az orsón a fék. Csak bírja a zsinór, gondolta, aztán ismét hátradőlt, birkózott a hallal. Nem érzékelte, hogy mennyi idő telt el. Négyszer rohant be a nádba, mind a négyszer sikerült kihúznia, de aztán a 3. A fekete macska Van egy fekete macskám. A füle hegyétől a farka végéig fekete. Van ugyan az álla alatt egy kis fehér folt, de azt csak akkor látja az ember, ha a füle tövét vakar- gatja, s ő örömében feltartja a fejét. Egyébként koromfekete. Mint Pagira, az igazi párduc, aminek ő a kisöccse. (Pardon, kis- húga. mert biológiailag jól képzett gyermekeim mihamar kiderítették róla, hogy lánymacska.) Kis kiéhezett vakarcs volt, amikor először bekéredzkedett hozzánk. Nem volt nagyobb, mint az öklöm, és sovány, rettentő sovány. Tejet adtunk neki, s azt látni kellett volna, hogy lefetyelte. Aztán kinőtte magát. Most már az ablakban napozik, s ha otthon írok, belehevered ik a nyitott fedelű diplomata táskámba, s úgy kell ki- húzgálni alóla a kéziratlapokat. A múltkor délután, amikor megint otthon írtam, -az ablakban ült, és halkan nyávogatott. Keresztül az ablak üvegén. Odanéztem. és láttam, hogy galambok röpködnek előtte, kint, távol, elérhetetlenül. — De ki tudnám belőlük szerelni a légcsavart! — gondolta magában. — A szárnyakat, meg az ilven bravúros suhanásokat elősegítő szerkezetüket, de meg tudnám tépázni ! — Macska te! — mondtam neki. — Nyughass. Csak az igazán fekete macskákat idegesítheti, ha valaki tud repülni. Neked van egy kis fehér folt az állad alatt, ezért hát ne nyávogass. Feküdj ide a táskámba, mint szoktál. Simogatlak inkább egy kicsit. aztárí közvetlenül a csónak előtt örvények szakadtak ki a vízből; ismét megfeszítette az izmait. Bal kezével óvatosan a vízbe csúsztatta a merítőhálót. Felállt, kinyújtotta a kezét a bottal, hátrahajlott kissé, és akkor felbukkant a hal, végre feljött a víz színére; alámerítette a hálót, és akkor már tudta, hogy sikerült. Lerakta a botját, két kézzel megragadta a merítőt, és kiemelte a csapkodó óriást. A hal kitartóan, keményen döngette farkával a csónak fenekén a deszkákat, még mindig menekülni akart, a férfi pedig elnevette magát, leült, érezte, hogy remeg a lába, és egész testéről dől a verejték. Amúr, mondta félhangosan, micsoda dög, lehet vagy nyolc kiló, talán tíz is... gy ideig csak nézte a hálóba gabalyodott halat. Remegő kézzel rágyújtott egy cigarettára. Aztán, kitudja, miért, eszébe jutott a felesége. Ha látná ezt az óriást... Mindig megfőztük a halat, régen, amikor még Márta... Vállat vont, mélyen leszívta a füstöt, és a vízbe hajította a cigarettát Mára elég is volt, gondolta. A hal most már kimerültén hevert a csónak fenekén. Kiszedte a hálóból, megcsodálta gyönyörű pikkelyeit, ügyesen kinyomta szájából a horgot. Aztán eloldozta a csónakot, beszedte a karókat, és lassan elindult a kikötő felé. Ilyenkor, vasárnap délben mozgalmas volt az élet a kikötőben. Sokan horgásztak a partról, sétálgattak a betonúton, és bámulták a vitorlásokat a vízen, vagy éppen csónakjaikkal bíbelődtek. Gyerekek és kutyák, a déli nap hevétől verejtékező, kipirult arcú felnőttek, hangzavar, színes forgatag és elevenség.. - • ■*—~ A férfi gondosan kikötötte csónakját, vállára vette a lapátokat és a horgászbotot, a szákot pedig bal kézzel megemelve elindult kifelé a keskeny betonúton. Arra gondolt, hogy a közeli bisztróban megiszik egy fröccsöt, ennyit igazán megérdemel, ha már a sors úgy hozta, hogy meg kellett küzdenie az amúrral, és győzött. A kisfiú mintha a földből nőtt volna ki. egyszerre ott állt előtte. — Mekkora hal! Hol fogta a bácsi? A férfi lerakta a szákot, és rá- mosolygott a fiúra. — A nád mellett — mondta. — Ekkora halat még nem is láttam! Ez ponty? — Nem. Amúr. — Amúr! Soha nem láttam még ilyet! Hány kiló? — Nyolc, vagy talán több — mondta a férfi. A kisfiú letérdelt a földre, tágra nyílt, csodálkozó kék szemekkel bámulta a halat. — Megfoghatom egy kicsit? — Persze — bólintott a férfi. — Mutatóujjával óvatosan megbökte, aztán a. szeméhez nyúlt, megsimogatta a száját, azon a ponton, ahol a horog megsebezte. A bőre barna volt, a haja egészen világosszőke, kezén az ujjai hosz- szüak. keskenyek... A férfi ismét, ma már másodszor, a feleségére gondolt; Mártának szakasztott ilyen volt a keze, ilyen szőke a haja, bár egy árnyalattal sötétebb a szeme... Ilyesmi lehetne a mi fiúnk is, gondolta, és összeszorult a torka, amint a hal fölé boruló, barna, izmos, karcsú testet bámulta. — Nem él már — mondta a fiú, és felnézett. A tekintetéből csodálat, leplezetlen elismerés sugárzott. — Talán még él egy kicsit — mondta a férfi sután. — Apu ortopéd sebész. Nagy házunk van a. Tölgy utcában. Biztos ismeri a bácsi! — Nem ismerem. — Nagy ház, garázzsal, kerttel, négy fehér hintaszékkel. Apu is horgászik néha. De soha nem fogott ilyen nagy halat. — Én se fogtam még soha... — mondta a férfi. A kisfiú felállt. A halat nézte, aztán ránevetett a férfira: — Megemelhetem? — Ha bírod. Két kézzel megragadta a szákot, összeszorított szájjal megemelte. — Nehéz — mondta nevetve. — De azért elbírom, mert erős vagyok! A halat nézte, aztán a kisfiút. Hirtelen rádöbbent, hogy nincs az egésznek semmi értelme; gúnyolódik vele az élet, hiszen hová vinné ezt a nagy halat, hová és kinek. .. — Tudod mit? Legyen a tiéd. A kisfiú elcsodálkozott: — Ez a nagy hal? Az enyém? — Persze. Anyád jó levest főz majd belőle. Apád is örülni fog. Nem mindennap kerül az asztalra ilyen hal. — Az igaz — mondta a kisfiú. — De nem kell a bácsinak? — Nem. Elég volt megfogni. A kisfiú tétovázott, aztán felcsillant a szeme: — Holnap majd elmesélem, hogy mit szóltak hozzá! — Jól van — mondta, és kivette a halat a szákból. Aztán elindult a bisztró felé, hogy végre megigya a jó, hideg fröccsöt. amire már olyan régóta vágyakozott. A kisfiú pedig hazavonszolta a halat a Tölgy utcába. Kipirult, levegőért kapkodott, verejtékezett az erőfeszítéstől, de büszke volt rá, hogy megbirkózott a feladattal. Anyja a kertben ült egy fehér hintaszékben, a napernyő árnyékában. Amikor meglátta, felállt. — Hol csavarogtál ennyi ideig? — A kikötőben voltam. — És ez? Mi ez a kezedben? Óvatosan lerakta a fűre a halat, és büszkén, csillogó szemmel állt felette. — Amúr. Legalább nyolc kiló! Az asszony közelebb lépett, és csontos, szeplős arcán leplezetlen undorral végigmérte a halat. — De hiszen ez döglött! — kiáltotta. — Nem egészen — mondta a fiú. — Pfuj, egy dögöt cipeltél idáig! Honnan szerezted? A kisfiú kihúzta magát. Már nem mosolygott, makacsul megvillant a szeme. — A barátomtól kaptam. A szakállas barátomtól! Azt mondta, csináljunk belőle levest. Mindig ilyen nagy halakat fog! Lehajolt, megsimogatta az állat fejét. Az asszony ellökte, olyan durván, hogy a kisfiú csaknem el-j esett. — Ne nyúlj hozzá! Mérgezést kapsz! Hullamérgezést, te hülye! Dr. Szokolai Dénes három barátjával a teraszon kártyázott. Felállt, kinézett a kertbe, lerakta kártyáit az asztalra. — Na, mi az már megint — motyogta szórakozottan. — Miért kiabálsz, Irén? — Nézd, mit hozott a fiad! Egy döglött halat! Ki tudja, hány napja hever a vízben... A férfi odament, leguggolt a hal mellé. __Szép példány — mondta elismerően. — Dög! Már biztos rohad belül! — Nézzük csak — mondta a férfi. Kifeszítette a hal kopoltyúját, aztán megrázta a fejét. — Friss ez — mondta. Egészen vörös a kopoltvúja! — Nem érdekéi! Mit értetek ti hozzá! Nem vagyunk dögevők! Azt se tudjuk, hogy kitől kapta! A kisfiú szomorúan és megszé- gyenülten bámulta a halat. Dr. Szokolai Dénes megsimogatta a fejét. — Elássuk szépen a kertben — mondta halkan. — Dehát mit mondok holnap neki... — Kinek? — A barátomnak! Mit mondok neki. mit csináltunk a hallal... — Hazudsz valamit, fiam — felelte dr. Szokolai Dénes mosolyogva. — Menj, mosd meg a kezed, ahogy anyád mondta! stefelé még mindig kártyáztak a teraszon. A kisfiú csendesen üldögélt a sarokban, és a férfiakat figyelte. — Betli — mondta dr. Szokolai Dénes diadalmasan. A kisfiú most az apját nézte, és közben erre gondolt: Istenem, add, hogy apu elbukja a betlit, mert olyan gyáva... IfJ. Nagy Ferenc: Nap — Bold
