Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
1985. NOVEMBER 23. Irodalom» művészet 9 Nagy István Attila: Hajózásra ítélve mostanában összegyűltek a kérdések: kívül is belül is találkozom valakivel látom a szemén beszélni akar csak kérdései vannak egyforma hiányok buknak ki a szájon a mellkas ugyanattól a sóhajtól süllyed meg emelkedik az első mondatok százféle változatban az otthontalanság korélményét rajzolják a munkában a családban a magánélet köreiben de pontatlanok a kérdések és feleletet adni csak a jól megfogalmazott kérdésekre lehet a sejtés szorítja össze a torkokat a gyomoridegek lassú remegése a szív meg-megújuló ritmuszavarai a térdek a bokák nyugtalansága tompa elvágyódás születik meg az agyban de parttalan élmény ez is akárcsak a döbbeneté hogy megmozdult a talaj alattunk a csillagok fénye a parti fény ami vibrálni kezd mielőtt végleg eltűnik hajózásra ítéltettünk Török Elemér: Dúdolni szép éneket Réten futó szarvasok mi lesz ha már napra nap agancsukon csillagok futok én is menekszem az ember csak farkasabb félelemmel szivemben Gurul a hold az égen sejtjemig átérzem Vér színe van a rétnek mi az amit tenni kell magam vagyok ki véd meg nem alkudni senkivel hallok farkashangokat sűrű erdő befogad Forog gyorsul a kerek gagyogni most nem elég Hűvös homály leng körül farkasok közt is lehet farkas hangja rám kövül dúdolni szép éneket Irodalmi oldalpárunk képeit Győrfi Sándor szobrászművész szolnoki kiállításának anyagából válogattak, amely november végéig tekinthető meg a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. ta ezeket a képeket senkinek, maga is csak ritkán húzta ki a széles fiókot. __ — Adjak-e pénzt, leányom? — kérdezte most, miután ingujjába törölte ritkás bajuszáról a cseppeket. — Ugyan — felelte kapkodva Kató. — Nem úgy van az, leányom — fortyant föl az öregember. —Nem úgy szólt az egyezség sem. — Hagyja csak, András bácsi, hagyja most azt az átkozott pénzt — erősködött Kató, miközben a kötényét nézte. Az egyezséget tegnap délután kötötték a boltban. Fülöp András — szokása szerint — akkor sem szólt volna a szükségesnél többet senkihez, de a hatvanhat esztendős létére is fürge kis özvegyasz- szony egyszerre csak mellette termett a pultnál, és addig-addig ajánlkozott, míg — próbaképpen — ráállt az öreg az alkura. Hazafelé azért még ógott-mógott egy darabig, alaposan megrótta az asszonyt, a kútnál már egyenesen szemérmetlennek titulálta. — Magamnak úgysem főznék semmit — válaszolta tömören Kató, aki három házzal lakott beljebb az utcában, mint Fülöp András. Elüldögéltek az asztalnál, hallgatták az akácfán fecsegő verebeket, aztán az asszony fölkelt, hogy összeszedje a mosatlan edényt. — Csütörtökön piac lesz — szólalt meg hirtelen az öreg. — Veszek egy-két tyúkot, ha úgy gondolod, leányom. Elférnének itt az udvaron. — Délután kimosnám az ingeket — felelte szelíden Kató. — Aztán a fiad írtte mostanában? — Nem írt, de karácsonykor biztos hazajön. — Az enyémeknek már nincs honnan írniuk. — Megbeszélem vele, hogy eladnám a kis házat. Elférek én itt is, András bácsi. Az öreg lassan fölegyenesedett a székről, és már úgy emelte a jobbkezét, mintha pofon akarná legyinteni a törékeny asszonyt. Aztán megállt, az udvar felé fordult, hol a verebek épp elcsönde- sedtek. verejtékező homlokát kezdte törölgetni, és csak annyit mondott: — Ízlett a lebbencsleves, Kató. stván lassított, amikor a város széli buszfordulóban megpillantotta Erzsébet jól ismert alakját. Az asszony tétován, mozdulatlanul nézett a messzeségbe. A könnyű, nyárias blúz elején kettős féltekeként kidudorodó mellek vonalán megtapadt a férfi tekintete, s a barnába hajló bronzvörös hajtömeg a helységnévtáblán túli égboltozat mind nagyobb darabját fedte el. Míg fékezett, fogai közül kesernyés káromkodás szisszent elő, miután a tükörben észrevette a busz vigyorgóan rácsos elejét,' a jobbra indexelő fénylüktetést Csak nehogy ismerős szálljon le! Lábát kicsit visszább engedte a fékpedálról, s még öt-hat méternyit továbbgurult attól a helytől, ahol Erzsébet posztolt. Hirtelen, vad mozdulattal tárta ki a jobb oldali ajtót — beidegzett szokása volt ez a bévülről való feltépés —, majd mindjárt egyesbe kapcsolt, s a lenyomott kuplung mögött ugrásra készen durzsolt a motor. Az asszony azonban ráérősen ballagott a kocsihoz, s amikor odaért, Istvánnak úgy tűnt, még azon gondolkodik, egyáltalán beüljön-e. Az asszony csak akkor szólalt rpeg, amikor a férfi már újból a műúton gyorsított. — Azt hittem, meg sem akarsz állni. István gyomra tájékán oldódni kezdett a feszültség, főleg amiatt, hogy a buszról letódulók során végigpillantani is elfelejtett, habár tudata peremén felsejlett, hogy ez naiv struccpolitika csupán attól, hogy ő nem vesz tudomást róla, még bárki nyugodtan megjegyezheti magának a kocsit, a rendszámot, az időpontot, s persze azt is, hogy ki milyen öltözéket viselt, amikor éppen beült. Több mint egy évtizedes vállalati jogászkodása hozzászoktatta, hogy egy adott eset összes körülményeit pontosan, hiánytalanul számításba vegye. Válaszként az asszony térdén pihentette meg jobb kezét. Amikor azonban ujjai följebb óvakodtak a feszes combokon, az asszony derűs nyugtommal ezt kérdezte: — Nem kellene két kézzel fognod a volánt? — Bizony, néha nem ártana — próbálkozott ő is a könnyed hangnemmel. Néhány másodperc múlva, amikor egy pótkocsis vontató előzésbe kezdett, jobb kezét visszahelyezte a kormányra. Erzsébet a táskájában kotorászott. Elővette a kis kerek púder - kompaktot, felnyitotta, s mftris az illatos rózsaszínű téglaporfelhőcs- ke szállongott az apró vattapa- macs nyomán. István a szeme sarkából az asszonyra sandított, de annak a halánték menti pókháló finomságú ráncok eltüntetése végett kifejtett igyekezetét sz’óra sem méltatta, ehelyett csaknem öntudatlan mozdulattal hajtotta lejjebb az ablakot, s kissé maga is meglepődött a kerekek élén- kebbnek tűnő muzsikája hallatán. Erzsébet sem reagált a kocsi belsejében támadó örvénylő légmozgásra, s ez a férfit titkon bosz- szantottta. A hallgatás hidegen szikrázó üvegfalként nyomult közéjük. Ez már nem a vágytól felvillanyozott csönd volt, mint még egy évvel ezelőtt, kapcsolatuk kezdete után, s amely akkor és még utána is olv sokáig viharos szeretkezésben oldódott föl, a városkörnyéki erdők valamelyikének rejtekén. Télen a hátsó ülés kényelmetlenségében. enyhébb évszakokban a bojpok által óvott füves tisztásokon. Olykor, talán a füvek taposását megbosszulandó, a terep bogáncsok tucatjaival ragasztotta tele a plédét, s a hentergés befe- ieztével hosszú nerceken át kínlódtak a kiszedésükkel. István ilyenkor különösen ügyelt arra. hogy alnoos munkát végezzenek, váltig hangoztatván: leginkább ilven apróságokon lehet lebukni otthon. Az asszony elrakta a púderdobozt, s István egy pillantást vetve a padlózatra, megnyugodva állapította meg, hogy semmi sem szóródott ki a porból. Eszébe jutott a jó fél évvel korábban bekövetkezett malőr, amikor Erzsébet elejtette a kompaktot, s eevüttlétük után, amikor már egyedül hajtott hazafelé, szorongásokkal a gyomra tájékán, nem nyugodott, amíg be nem állt egv forgalmas parkolóhelyre, s a kocsisokaság védettségében. rongyokkal a kezében egyenként tisztította meg a gumi- recéket. — Nem vagy valami szórakoztató — szólalt meg váratlanul az asszony. — Mit mondjak? — tűnődött a férfi. Fogai közül félig öntudatlanul bukdácsoltak elő a szavak. — Elhúzódott az a nyomorult tárgyalás délelőtt. Az alperes védője majdem kiborított. Otromba, agresszív pasas... — Mondd azt, hogy még mindig szeretsz. — Az asszony hangja árnyalatnyit lágyult, majd mintha megrettent volna a kiszolgáltatottságtól, hűvös, enyhén fenyegető évődéssel ezt mondta: — Uram, tárja elő a bizonyítékait! István mohón nyúlt az asszony öléhez, s kissé maga is csodálkozott, hogy az nem tiltakozik. Az ellebegő sóhajféle azonban lehű- tötte: — Nem így gondoltam... A férfi nem válaszolt mindjárt. Szájpadlását hirtelen száraznak érezte. Csöndesen csak ennyit mondott: — Tudod, hogy szeretlek. És éppúgy kívánlak, mint amikor először feküdtünk össze. Vagy még jobban... Ahogy ezt kimondta, rögtön meg is bánta. A lehetséges választ már kívülről tudta: „Igen, amikor velem vagy. De utána? Alig várod, hogy lerakhass egy mellékutcában. Aztán két-három napig eszedbe sem jutok. Nem érzed, hogy mennyire terhes nekem az örökös szorongásod, a rossz lelkiismereted?” A várt monológ ezúttal elmaradt. Kis hallgatás után szólalt meg az asszony, hangja fáradtnak, távolba veszőnek tűnt: — Még nem is olyan régen, amikor azt mondtad, hogy szeretsz, megcsókoltalak érte. Emlékszel, egyszer majdnem az árokban kötöttünk ki... „De ma már...” — tolult a férfi ajkára a mondat, végül is azonban nem mondott semmit, figyelmét lekötötte a megyeszékhellyel szomszédos kisváros forgalma, a kerekek alá futó bazalt kockakövek félköríves sorainak ritmusa. A főtéren jobbra kanyarodott, s mindjárt ezután jellegtelen, falusias utcán robogtak kifelé. A városka szélén kétfelé ágazott az út — István a bal oldali ágon hajtott tovább, tudta, hogy néhány kilométerrel odébb kezdődik egy jókora erdő, emlékezett rá, amikor egyszer tárgyalásra sietett; ezen a mellékútvonalon vélte lerövidíthetőnek a távolságot. A korán jött, május végi nyár harsogó zöldjébe öltözött a határ, s habár két hét óta egy csöpp eső sem hullott, eleven fények járták át a tájat, itt-ott hajtott hátú asszonyok kapálták a régi szőlők kuporodott tőkéinek közeit. s fölöttük a cseresznyefák elővillantották zsendülő termésüket. Karcagi fuvaros Az erdő sarkánál körülkerített gazdasági épületek tömege terpeszkedett el, a gépudvar masinái sárga és vörös egykedvűségben táboroztak, magabiztosságuk ki- kezdhetetlennek tűnt. A férfit egy kissé megnyugtatta ez a józan rendetlenség. Majdnem túlszaladt az erdőbe vezető dűlőút torkolatán, a béka-, nyarodáshoz csak hirtelen, sival- kodó fékezéssel tudott lelassulni. Erzsébet egy pillanatnyi, köny- nyed mozdulattal a műszerfalnak támaszkodott. Hamisítatlan homoki erdő vette körül őket, ritkán ültetett akácosokkal, nyárjasok- kal, fenyők haragoszöld csoportjaival, s közbül mindenféle bokrokkal. A fák között magasra nőtt a fű. Az út kevés homokja keréknyomokat őrzött, s néhol, a mélyebb részeken tócsák maradványait. Jobbra egy nagyobb tisztás látszott, talán kocsicsapás is vezetett oda. István ezt határozottan megállapítani nem tudta, mindenesetre lelassított, s csak úgy mellékesen ezt kérdezte: — Ide bemenjünk? — Nem, ne még. Menjünk tovább! — mondta riadtan az asz- szony, mintha csak álmából ébredt volna. A férfi vállat vont, s szó nélkül visszakanyarodott az útra, amely pár száz méter után megszélesedett, egyszersmind sűrű homok- folyammá változott, melvnek partjai csaknem a szélső fáknál kezdődtek. A motor apró rángások- kal rimónkodott az erőteljesebb gázadásért. — Ez maga a Szahara — mormogta a férfi, s az első homokszemek megcsikordultak a fogai között. — Le kellene húzódnunk ... — Menjünk még egy kicsit — mondta az asszony, kérlelő hangsúllyal enyhítve hangjában a rideg szigorúságot. — Különben pedig, ha jól emlékszem a földrajzra. a Szaharában nincs is erdő. — Csak oázis. — Igen. csak az. Mi is azt keressük. Már több mint egy év óta. A férfi hirtelen oldalt fordult, befogta tekintetével az asszony arcélét. s ezt kérdezte: — Azt akarod mondani, hogy nem találtuk meg? — Te mondtad, nem én .., Némán vöröslöttek fel a műszerfal lámpái, a motor azon nyomban leállt, amikor egy pillanatra levette lábát a gázpedálról. Üresbe kapcsolt, indítózott. A száraz berregés hangjára a közelből egy fácán röppent föl. István jókora gázt adott, de csak a kerekek kezdték el pörgetni maguk alól a homokot. jabb félperces kísérlet következett, s a férfi megriadva észlelte, hogy a kocsi hátulja lentebb van, mint az előbb. Mintha enyhe emelkedőre került volna. Kiszállt, a cipője nyomban megtelt homokkal. Amikor meglátta az egyharmadrészig megsüllyedt hátsó kerekeket, fáradtan legyintett, kedvetlenül téb- lábolni kezdett. — Elakadtunk. Most mi legyen? — hajolt be a kocsi lenyitott ablakán a majdnem vidáman pillogó Erzsébethez, s elhangzó kérdését nevetségesnek, saját lényét nyomorúságosnak érezte, amint tudatában lassan elfészkelődött a felismerés: a mai szeretkezés esélye nullára zsugorodott. Ekkor azonban az asszony, ujjaival gyöngéden végigsimítva a férfi kezefején, fejét kissé hátravetve halkan, szinte turbékolássá lágyult hangon ezt mondta: — Fogd a plédet, s gyerünk be gyalog a sűrűbe. A kocsit zárd le. — Most nem megyünk. Nem mehetünk ... Arra kérlek, maradj itt.. én visszagyalogolok az erdő sarkáig, ahol láttuk azt a géptelepet. Szerzek traktort... — Ahogy akarod — mondta az asszony fagyosan, kissé megremegő ajkakkal. S a visszapillantóból még látta, amint a férfi nyújtott léptekkel, a homok sekélyebb gázlóit keresgélve elkullog abba az irányba, amerről az imént jöttek. Néhány másodpercre lehunyta szemét, s a jótékony csend felizzó lombkoronákat vetített emlékeire, erdei hanyattfekvéseket István lihegő teste alatt, s az újra éber tekintet már csak a néma fatörzsekre szegeződött, számot vetve a jövővel, melyben maradnak számára férje ritka, érdektelen, s az Istvánénál is kapkodóbb ölelései. Megborzongott, és sírni szeretett volna. Összeállított»; Rékuy Ildikó Hatvani Dániel: Homokfolyam Nagyapám
