Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

8

Irodalom, művészet

1985. NOVEMBER 2.

Deák

Mór:

éső délelőtt volt, amikor kiengedték. Régóta készült

ezekre a pillanatokra : felkészült,

ahogy a kötéltáncos a veszélyes mutatványok előtt — tudta, másképpen nem lehet elviselni, ha lezuhan mégis, ha újra összetöri magát. (Ne remegj, ne ordíts, biz- tatgatta a tükörképét a lengőajtó üvegében, és ne engedd, hogy ököllé szűküljön a gyomrod.

A lépcső tetején megállt. Idáig sokszor ki tudott szökni — de valahányszor elérte a felső lépcsőfokot, megrettent, visszafordult. Aj portás ilyenkor csodálkozva nézte az intézeti pizsamát, a már őszülő, kemény borostát, s a kisfiús legyintést, ami a lendületet adta, hogy visszafusson.

Az első napon sírógörcsöt kapott. Az orvos azt mondta, kint aludhat a városban, ha valaki felelősséget vállal érte, mert egyelőre csak a folyosón tudná elhelyezni. Végigtelefonálta az összes barátját —1 de valmilyen ürüggyel mindegyik kimentette magát...

És most ott áll a lépcső tetején, borostásodó félelmével, mint a tanácstalanság maga: szinte hallja egy bomba sivítását, ami eddigi életét összezúzza majd, s nem látja be, miért kellene futnia, vagy egyáltalán lépni — hiszen lehet, akkor marad életben, ha itt marad, és meg se moccan.

A harmadik napon meglátogatta az egyik barát. Mentegetőzni jött. Egy ideig hallgatta, bólogatott, aztán hirtelen fel üvöltött. Attól kezdve senkit nem engedtek be hozzá.

Amikor kilép az utcára — behunyt szemmel, ezt is előre eltervezte —, érzi, hogy megtántoro- dik mégis. Visszafordulna, megkapaszkodik a kilincsben. Az ajtó zárva van. Elindul, behunyt szemmel, tapogatózva, mint. aki csak nemrég vesztette el a szeme világát.

Egyszer megkérdezte az orvost: miért van az, hogy ha valakin nem tudunk segíteni, akkor meggyűlöljük? Az orvos figyelmesen nézte: nem értem, mit akar mondani. Megismételte: ha valaki tehetetlenségből, lustaságból nem képes segíteni a másikon, miért gyűlöli meg végül?! Az orvos mosolygott. Feleljen, kérte. Mit mondjak? Akármit, csak feleljen, ne vigyorogjon ilyen megértőén, ordított fel, mire berohantak az ápolók, s nyugtatókat adtak be neki.

Nem veszi észre: egy ideje egyhelyben áll. Nem emlékszik az utca három hónappal ezelőtti arcára. Lassan nyitja ki a szemét, mintha barlangból bukkanna fel, mintha a félelem tárnáiból.

— Messze, van a metró? — kérdezi valakitől, akit végre meg mer szólítani.

— Az utca végén balra.

Kilencre visszajövök

A nő gyorsat, aprót biccentve indul.

— Nem tud valami jó helyet erre? — kérdezi már az utcán.

Amikor az orvos behívatja, és szóról-szóra elmondja neki az éjjeli párbeszédet, másik szobába kéri át magát. Attól kezdve mindenkit kerül.

— Meddig ér rá? — kérdezi, amikor belépnek a presszóba.

— Ameddig jól érzem magam.

Hirtelen arra gondol, hogy nincs

hova mennie. Citromízt érez a szájában, ahogy ez eszébe jut, de tudja, hogy azóta az első éjszaka óta nem tartozik felelősséggel és barátsággal senkinek. Zsuzsa? Egyszer se látogatta meg a három hónap alatt. Talán már oda is költözött az a másik. Míarad a pályaudvar. Vagy: visszamenni.

— Mi a foglalkozása? — kérdezi harmadszor a nő.

— Ja! — riadt fel. — Állástalan vagyok. És maga?

— Azt hiszem, mindegy — mö- solyodik el a másik. S csak most nézi meg először tüzetesebben: vörösesszőke haj, kék szem, egészen fiatal, gondolja. Olyanok még a mellei, mint két fegyver. Két rámirányuló, kibiztosított puska.

— Most mire gondol? — kérdezi a nő.

— A melleire — mondja csendesen. — Bocsássa meg.

— Parancsolnak? — áll meg mellettük a pincér.

— Mit iszunk? — lélegzik fel a férfi.

—« Én egy konyakot.

— Két konyakot legyenszíves.

Rágyújt. Olyan, mint egy kisfiú, gondolja a nő, elrejtőzve a füstben. Mint egy kisfiú, akinek elengedték a kezét, és kint hagyták a forgalmas utcán.

— Igyuk meg a pertut — mondja a férfi.

A nő elmosolyodik.

— Aztán menjünk fel hozzám.

A szoba tágas volt, színes — a

férfi riadtan nézett körül.

— Nem tetszik? —, kérdezte a nő.

— Egyedül élszí

— Elváltam.

„Mint egy gyerek. Egy nagyffe- jű, borostás gyerek.”

— Főzök egy kávét — törte meg végül a csendet.

A férfi egyedül maradt. Anyjára gondolt. Mennyit kérte: ne hagyja egyedül soha. Eszébe jutott egy harminc évvel azelőtti, óvodai anyák napja. Édesapja akkor disszidált, válás nélkül hagyva ott őket. 0 még nem értett semmit, csak érezte, hogy esténként anyjának hideg a teste, amikor hozzábújik, és elfelejti átölelni őt... hosszú verset mondott az ünnepségen. A'nyja valahol hátul állt. ö megkereste, a szemébe nézve eléje lépett, s úgy mondta, ordította: nekem van a világon a legszeretőbb anyám.

várt, mikor adom már meg magam. Az idő egyszerűen elvesztette a jelentését — egy mondatban is előfordulhatott jelen és múlt. Csak jövő nem. Jövő soha. .. ezért jó itt. Ide nem süt be a hold.

— Hol voltál? — suttogja a nő.

— A klinikán — sóhajtott a férfi.

— Miért?

A cigaretta üstökösként felpa- rázslott.

— Szerettem volna megváltozni, talán azért. De nem volt elég erőm hozzá. Kicsinyessé váltam, mint a kapcsolataim. Képtelen voltam bármit is feladni, amit megszoktam. Mindent ismertem magam körül, mindig rend volt. Felvágtam az ereimet. Nélkülem is ugyanolyan a rend...

— Én elváltam — mondta a nő egy füstkarika glóriája alatt. — A férjem ivott, többször lehányt. De ez a mai éjszaka jó, olyan, mint egy kisfiú... motoz rajtam, körülölel. Talán csak álmodom az egészet. De most nagyon jó álmodni is.

A férfi keze a hasára csúszott. A nő összerándult.

— Nem akarsz beszélgetni?

A másik nem válaszolt. Egészen hozzábújt, a melle közé fúrta a fejét, végigsimogatta, combjára futtatta ujjait. A nőnek felgyorsult a mozgása, de a férfi, mint a hullámverés biztonsága, úgy követte az ujjai útját, megcsókolta a nő köldökét, aztán a combját; s amikor végül egy pillanatra fény lobbant fel összeszorított szemhéja mögött, Zsuzsát látta, egy szál bugyiban — menstruálok, mondja, menstruálok, a végén már egy hónapban csak egyszer nem menstruált, felnyögött, a nő végigcsúszott ajkával a testén, Zsuzsa eltűnt, már nem tudta, mit csinál, s amikor elaludt, még mindig ívbe görbült, ahogyan addig soha.

Másnap délig ágyban maradtak, az asszony kettőre ment dolgozni. A férfit különös nyugtalanság fogta el, ahogy egyedül maradt az üres lakásban. Ljassan felöltözött, aztán felgyorsultak a mozdulatai.

agyott egy cetlit az asztalon: „Kilencre visszajövök.” De már tudja, érzi a remegésében, hogy ha Zsuzsa ' visszafogadja, soha többé; inkább újra vállal mindent, csak hadd simuljanak kezéhez a tárgyak, ne kelljen újakat felfedeznie; hadd éljen mindig múlt időben, s érezhesse olyan hatalmasnak az életét, amilyen sohase volt — amilyen kedvenc csillagai ragyogása a leopárdszemű hold körül.

övári László: ünnep

Csanády János:

Vezessen a lant!

A séta messze visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó!

Minden sarkon üdvözöl egy rigó, nehéz szivem meglendül könnyedén.

Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; parkok füvén sétálni óh, mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó.

Süssenek bát katlanban ördögök a tiszta ég ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöljenek varázslatos körök;

a séta messze visz parkok füvén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn, mint örök égzengés hosszan tartva messzire.

Katona Judit:

Temetőkertben

Gyertyáink égnek. Mélyebb az éjek árka, a csigák útja hosszú, szinezüst.

Szétroncsolt agyú bíbor dáliákra dérgöröngy hullik s hamuszín esők.

Hány éve már! Fejem lehajtva várok, talán mögém lépsz anyám, nesztelen.

Mi fönn már fázunk. Mi véd ott lent? Virágod s vállkendődet a lábadhoz teszem.

iiiiii«hwhiiiiimi'»i ———i———■—

Ahogy hálásan az elsiető férfi után bámul, hirtelen rossz érzés tör rá. Mennem kéne nekem is valahova, gondolja. Csinálnom kéne valamit. Sietősebbre veszi lépteit, s úgy néz maga köré, mintha bűnt követett volna el. Gyanús vagy, mondogatja magának. Nagyon gyanús.

Szeretetkórász vagyok, közölte egyszer az orvossal. Ha van éhenkórász, én szeretetkórász vagyok.

Megy néhány megállót a metróval, aztán átszáll egy buszra. A városnak ezt a részét nem ismeri, bámészkodik. A sofőr hirtelen indít, egy női kéz kalimpál kétségbeesetten a levegőben. Ösztönösen fogja meg, s teszi a kapaszkodóra. A nő hálásan pillant rá.

A puszták nyugalma árad rólam, mondta a szobatársának egyik éjjel, a folyosón cigarettázva. Elérhetetlen vagyok, s így meghódíthatatlan is. Nincsen barátom, csak a tenger. A másik rápillantott, azt felelte, ez nem jó. Igaz, hagyta rá, de lehet, hogy csak önvédelem. Kutatom azokat a helyeket, ahol nem érzem fölöslegesnek magam. Ahol nem nézem öklömre támasztott állal, gunyorosan, hogy mit csinálok, hogyan, s nem kérdezgetem magamtól: mit akarsz te itt?! Hogy kerülsz ide? A másik bólint, bemegy a szobába. Hátat fordítva alszik el.

Hirtelen kapja oldalra a fejét, elkalandozó pillantása összefonódik a nőével.

— Leszáll? — kérdezi az.

— Igen — feleli. — Ha akarja.

Elmosolyodott.

— Min mosolyogsz?

— Jól érzem magam. Megtanultam örülni. Egy kényelmes fotelnak, jó kávénak, neked. Apróságoknak.

— Apróság vagyok? — kérdezte durcásan a nő.

— Most már nem. Valamikor az lettél volna. Amikor még meg akartam váltani a világot.

— Te megalkuvó — simult hozzá a nő.

Megfogta a kezét, belecsókolt.

— Nem vagyok az. Csak megtanultam, minek szabad örülni, minek nem.

— Kisigényű lettél?

— Melletted? — mosolyodott el. Felhúzta a nőt, táncoltak.

— Nem hordasz melltartót — mondta, s felhajtotta a vékony blúzt. — Kivégzem magam — nevetett föl. — A számba veszem a puska torkolatát.

Éjszaka felriad. Nem érti, miért nincs rács az ablakon. Felpattan, beleveri a fejét az ágy szélébe. Lassanként elveszti önuralmát. Kapkod, nem talál ismerős tárgyat.

A nő dorombolva öleli át.

— Mi baj?

A férfi megkönnyebbül, rágyújt.

— Furcsa itt nekem — kezdi. — Abban a szobában, ahol eddig éltem, a hold egy leopárd szeme volt. Végigkúszott a szobán, s hiába húztam magamra a paplanomat, reszkettem. Az ablakokon rács volt, ne is menekülhessünk. Kétszer futottam neki fejjel, aztán feladtam. Néha meg, mint a keselyűszem, úgy fénylett... arra

DomanoYszky Endre: Halász