Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
1985. NOVEMBER 2. Irodalom* művészet 9 Illés Endre: Szétestünk! Észrevetted? Mátyás Ferenc: őszi alkonyatban Hová lettek a szép menyasszonyok; a csupafátyolos cseresznyefák, hová az aranyesős március után? Elmúlt a lombok közé bújt napok lampionos fénysugárzása, az erdőket megtáncoltató heje-huja zápor, a búzakalász-sárga cserebogár, el a termékenyítő csókok ideje, édes mellei megduzzadtak a fáknak a barackok, almák, körték izgató ízével, elmúlt a szilvaszagú nyár, a kadarka-vörös őszi alkonyatban olyan a naplemente táj, mintha megnyitná agyunkat az emlékezés az eltékozolt, gyümölcstelen szerelem után, s a meg nem született csecsemők zokogásával üres szivünket is kibontaná a magány. Tassy Klára: Kaka« Irodalmi oldalpárunk Illusztrációit az európai kulturális (órum tiszteletére a Műcsarnokban rendezett A magyar gobelin 1943—1985 cimfl kiállítás anyagából válogattuk Péreli Zsuzsa: Visszajöttek a zenészek Herceg Árpád: Házat vennék Mórichídán „Hozta j cukjot, bácsi?" Meglepetten kapom föl a fejem; az óvoda kerítése mellett három csöppség játszadozik a fűben. A legkisebb makacsul ismételgeti: „Ugye, hoztáj cukjot?” Nem vitás, itt én vagyok a kérdezett. Zavartan nyúlok zsebembe: no, nem cukorért, mert azt általában nem hordok magamnál, pedig, de sokszor lenne szükség az efféle csekélységre. Pénz után kotorászok, az munkál bennem, hogy ha netán akarnék, tudnék-e venni egyáltalán? És közben mondanám, amit saját gyerekeimnek is oly sokszor mondogattam, hiába; mondanám, hogy az ilyen csöppségnek még nem való cukor, mert a fogai idő előtt... De ehelyett zavartan bevallom: én bizony nem hoztam egy szemet se. „Ugye, ha visszajössz, hozoj?” Mondom, hát persze, hozok, az nem lehet vitás. De el is bizonytalanodom, hogy szabad-e ilyet mondanom. A gyerek megjegyzi: s ha én is megjegyzem ezernyi dolgom közepette, majd nem hagy nyugodni a gondolat, hogy időt kellene szakítanom, teljesíteni kell, amit ígértem. De, vajon, mikor jutok el ismét ebbe a faluba? Legszívesebben. persze, itt maradnék két napig, háromig, hetekig-hóna- pokig akár. Szép vidék. Hátamban érzem sokáig a kislány tekintetét. Bolyongok a Rábca. a Marcal ölében megbúvó kis településen. De sokszor megnyomoríthatta az embereket itt a víz! Talán ezért is van ez a sok vályogház még mindig: sárból köny- nyebb volt megéoíteni újra és újra. De micsoda különbségek vannak! Az utóbbi öt-tíz év építkezéseinek nyomán már-már paloták gyulladt bőrt érinteni sem szabad, a puszta érintés is fáj. A második évben kezdődött, hogy rögtön veszekedtek. Mari csak megszólalt, mondott valamit, akármit, akármiről — és Imre máris belevágott: — A tudatlanság démoni erő! Ha Mari hallgatott, tüntetőén a körmét fényesítette, vagy felelet helyett a szúnyogcsípést vakarta a lábán — Imre kérlelhetetlenül folytatta: — Brutalizál, hogy olyan engedelmes, olyan kiszolgáltatott vagy! De Marit sem kellett félteni. Ha cigarettáért nyúlt, s a férfi szórakozottan felpattintotta az öngyújtóját, ő ráfújt a közeledő lángra. — Hagyd abba ... Menekülök a nagy jóságodtól. Éles pengékkel veszekedtek; — Neked rongyos a fejed! — Te meg süket vagy! Semmit nem tudtál meghallani belőlem. Gyerekesen veszekedtek. — Te szúrós kukac! — mondta Mari. — A kukac nem szúr! — ingerelte Imre. — Te szúrsz! — mondta Mari. Filozófiába és metafizikába tévedve veszekedtek: — Aki elmegy, annak nincs több esélye. — Tévedsz. Annak van csak igazán esélye. Minden összehasonlításban ő jár jobban. — Akkor a halottnak van a legtöbb esélye. — Ügy van! Csak az a baj, hogy ő már nem élvezheti. A politikát is súrolták. — Gauche-ista vagyok — ütötte fel a fejét az újságból Imre. — Hogy mondod? — Nincs kedvem fellépni a katedrára ... Keresd meg a gauche-t a francia szótárban. — Mégis... milyen kása az a gauche-izmus? — Balosság. — Aha! Szóval nem kása, hanem köd. Utópista vagy. Anarchista. Kispolgárba oltott pojáca. Néha még becézték is egymást, értelmetlenül, szomorúan, szétesve. — Édesem ... — Kicsi Amerigóm ... — Legkedvesebb Marinám ... — Cibere ... Ciberém ... — Sűrű árpakásám ... Színészkedtek, finomkodtak: — Tulajdonképpen optikai csalódás vagy, olyan, mint a délibáb. Amikor elindulok feléd, kiderül, hogy egyáltalán nem vagy. Alig tudták szétválasztani az ingerültséget és az iróniát: — Mondd, nem erkölcstelenség, hogy még mindig együtt vagyunk? — Kérdezte Mari. — A biológiai törvények szerint működő lét nem törődik sekélyes etikai megfontolásokkal! —nyugtatta Imre. És ő volt az, aki néha az en- gesztelés szavaival is megpróbálkozott : — Igazában csak arról van szó, hogy nem tudom szabályozni, minőttek: három szint, hat szoba, radiátor, bojlerben melegvíz, garázsban kocsi, itt-ott kettő is. Mellettük a vályog; a szerény portákon, a megroggyant palánkokon belül megroggyant nénikék, bácsi- kák totyognak. A fiatalok kiröppentek régen; vasárnaponként ha- zaugranak, krumplit, paprikát, paradicsomot, almát és körtét pakolnak Ladába, Dáciába, Skodába. Ingyen van, megéri. A mama reszkető szemmel néz utánuk, a papa büszkén kihúzza magát: mérnök lett a fiú. orvos a lány; műszerész, művezető; nagy ember. Vitte valamire. Egyik-másik épület előtt megállók. Némelyiknek megnyomorodott kapuját már csak a ’ó erős lakat tartja meg. Meglódul képzeletem: szívesen ellaknék némelyikben, bizisten. Ha lenne annyi pénzem... Van ítt ház eladó, van bizony; sok helyről kihaltak már az öregek. Csak az a kérdés, mennyiért akarja az ember. A kocsma egyből megbolydul, ha idegen téved be: árul iák a Szarka-féle házat, a Balog Mariskáé is eladó: a Boros Gyurkáé hatszáz öles. neki vannak a legszebb gyümölcsfái, ötvenezerért odaadja. Mondia egv hatvannyolc éves ember, hogv ő bizony el nem adná a világ minden kincséért se, amit egy életen át összekor hülyéskedem, mikor haragszom és mikor hiányzol. Ilyenkor Mari is lágyabb lett: — Sokszor úgy viselkedsz, mint aki normális, pedig bolond vagy. El-elhalkulva, majd egymásnak ugorva két évig veszekedtek. Mari vacsora után bent hagyta a szobában az üres májkrémes dobozt, és két perc múlva Imre felordított: megfájdult a feje, megöli a májkrém szaga. Filmekről beszélgettek. Hogy az Éjszaká-ban Monica Vitti vagy Annie ©irardot volt-e a nő? Ezen majdnem összeverekedtek. Marinak volt egy őzbőr kabátja. Zálogba csapta, mert nyár volt, s megkívánt egy fürdőruhát. A maradék pénzt elszórta, Imrének is vett valamit. De Imre kiabált, hogy legközelebb saját magát is eladja. Mari tárgyilagos maradt. — Miért nem keresel többet? Miért élünk mezítláb? Ez a bolydulás és bolond kavarodás az első évben még kedves is volt, még kívánták is a veszekedést, de a második évben váratlanul keserű lepedékként tapadt az elégedetlenség a torkukra — alig tudtak szólni tőle. Lihegtek, erőlködtek, ha mégis szólni kellett. Valami elpattant — alig tudtak egymásra pillantani. — Észrevetted?... — Szétestünk! — mondta végül Imre. éhány napja mondta ezt, egy éjszakai vita végén, megrendültén, amikor már nem volt több szava. Mari csak legyintett, elkeseredetten, émelyegve — hagyja békén, hallgasson már, menjen a fenébe. Imre a következő héten talált egy albérleti szobát, talált egy fiút is, a szomszéd utcából a süket, öreg lakatos inasát — ő vállalta, hogy mestere kézikocsiján elszállítja Imre összedobált holmiját. És most hurcolkodott is már, a harmadik emeleti közös albérletből, az egyszobás, fürdőszobát is nyújtó lakásból, a szívfájdító panorámából (mert a veszekedésekhez, a tőrpárbajaikhoz panorámájuk is volt, igazi körkép, a Vérmező és szemben a Vár, az olaszos, tarka hegyoldal) — ebből a paradicsomból hurcolkodott le az utcára, a bizonytalanba. A kamaszfiú előtte vitte a foltos, repedezett bőrfotelt. Imre ezt még hazulról, a vidékre húzódott nagyszülőktől hozta a házasságába. Mindketten szerették a puha, barna bőrét, ölelkeztek is az ölében, még itallal is leöntötték, de a tegnap esti osztozkodásban Mari szinte émelyegve kiutasította a lakásból: „Vidd! Vidd! — kiáltozta. Hát most itt volt, és vitte. Ügyetlenül vitte a sovány fiú, mert a szék lába már az első fordulóban beakadt a lépcsőházi korkuporgatott; szívéhez nőtt nagvon a ház, a kert; egyedül él. azé lenne az egész, aki élete végéig eltartaná. Bolond maga, mondja a tanácselnök. Bolond az, aki föladja a várost, az összkomfortot. Az embert megigézi a vidék, a csönd, ez a béke; de sok pénz kell ide, nagyon sok. Az volna jó, ha megnyílnának az ég csatornái. Ha megnyílnának az ég csatornái, lenne mire elkölteni a temérdek pénzt, bizony. Legelőször is törpevízmű kellene. A hatvankettes nagv árvíz után szabályozták a folyókat; azóta igencsak megcsappant a kutak vize. egyik-másik már-már el is apad. Aztán portalanítani kellene az összes utat. Rendes egészségház is kellene. Jó fűtés az iskolába, óvodába. A kocsmáról ne is beszéljünk. A képzelet utólérhetetlen; pénz nem hull az égből. Csodákat nem teremt egyetlen pillanat. Azzá lesz ez a falu is. mint annyi árva társa. Ásó kellene, lapát; sarló, kasza a gaznak, gondos kezek megigazítani a kerítéseket. Erős, fiatal férfiak, dalos ajkú asszonyok; emberek. akik itt rendezkednének be életre, halálra. _______________________I____________________ Ö sszeállította: Rékasy Ildikó látba, reccsent, és kitört. Szinte ugyanabban a pillanatban Imre kezében a bekeretezett Kandinsky-repró üvege is a vasrácshoz ért, reccsent, elhasadt, és kitört. Az Impression 20, a szürke térben száguldó piros és barna fantomok meztelenül maradtak, az üvegszilánkok már a cipője alatt csikorogtak. Egyidejűség volt? Vagy a szúette székláb ijedt hangja váltotta ki a rossz reflexet? Nem latolgatta, mert nem is latolgathatta. Másik kezében egy Modigliani- reprodukciót lóbált, a narancsmellű, fekvő női aktot pirosban — s mintha még mindig Marival veszekedett volna, ezt a képet is nekiütötte a vasnak, ennek az üvegje is hasadt, reccsent, és tört. Így értek le a ház elé, a sérült székkel, az üvegszilánkos képekkel. A kulcsot még beadta a házfelügyelőéknek, mert Mari — mint pók a falon — kora reggel elfutott hazulról. Először szabadságot kért erre a napra, a költözködés napjára, azután mégis elfutott. Imre átadta a kulcsot, és rácsapta az ajtót az elmúlt két évre. A járda mellett, a kerekes kocsin várta a holmiját. Egy bőröndben két rend ruhája, egy másik bőröndben az ingei, a kötött ujjasai. A könyvei is — a négykötetes Shakespeare-ből a megmaradt három, a negyediket Mari kölcsönadta valakinek, elfelejtette, kitől kell visszakérni. A tépett Hemingway-regény, Karinthy Így írtok ti-je, kávéfoltokkal, mert kávéfőző-alátétnek is használták. És egyéb vackok tetején egy fogas. Tavaly nyáron álkulccsal betörtek a lakásba, és mindenüket elvitték. Minden ruhájukat. Csak annyijuk maradt, ami éppen rajtuk volt. És az üres szekrényben egy lekopasztott fogas. Szép hősi emlék — tegnap este elkérte Maritól. Legalább ez a fogas emlékeztesse a hőskorszakra. Megindultak. Lassan lépkedett a kocsi mögött. Isten tudja, miért, eszébe jutott, teljesen oktalanul éppen ebben a pillanatban jutott eszébe, milyen bántó, félszavakkal gúnyolta őt Mari, amikor kiderült, hogy nem tud mit kezdeni a bérelt vitorlással. Ez is tavaly volt, a tavalyi nyáron, a Balatonnál. Milyen tűrhetetlen, milyen elviselhetetlen szörnyeteg volt ez a nő! Mindig volt egy kávéskanálkára való fölénye, és ezt úgy rákente, mint egy kávéskanálnyi mézet — ragadós lett tőle, mosakodhatott, már régen lemosta, és még mindig ragadt. Az emléke is ragadt. Elviselhetetlen volt. Hirtelen felragadta a két bőröndöt, csak a bőröndöket a ruháival, semmi mást. Az inas észre sem vette. Megfordult, és besietett a legközelebbi szűk mellékutcába. Lépcső állta el az útját. Futott felfelé a lépcsőkön, kezében a bőröndökkel. Azután jobbra fordult, azután balra. Azután lerakta a két bőröndöt a járda szélére, leült, és nevetni kezdett. Az inast nevette — még nem mondta meg neki az új címet. Csak annyit mondott, hogy Pestre mennek, ő vele megy, s majd mutatja az utat. A fiú azóta észrevehette, hogy megbízója leszakadt tőle, eltűnt, nincs sehol. Most zavarodottan tanakodhatik, mit tegyen? Hová, merre? Hová is mehetne? árni fogja egy ideig, félóráig, talán egy óráig is, azután visszafordul. A kitört lábú székkel, a szilán- kos képekkel, a sok ronccsal, a sok komisz emlékkel — vissza Marihoz. És már azt is tudta, hogy még ma. rögtön, még beesteledés előtt, újabb lakást keres. Valamelyik barátjánál fog aludni. Vagy idegenben. Akárhol. Csak ne találjon rá se Kandinsky, se Modigliani,- se Mari. Semmi, semmi a múltból. Nekilódult, megállt. Miért futok? — kérdezte saját magától. — Mert hülye vagyok — felelte saját magának. Még mindig nem akarom elhinni, hogy vége. Igazán, igazán vége. i
