Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. OKTÓBER 12. I Arckepvázlat I Amíg mindenhová eljut az ember Sajnos, kevés szolnoki gyerek ismeri a város alatt folyó Tiszát. Valamikor, míg nem volt ennyi uszoda, — s pénz se rá — nagyobb becsülete volt a folyónak a pocskolni, úszkálni szerető gyerekek körében. Legújabb korunkban a téglaházi, papírgyári lakótelepi, kórházkörnyéki gyerekek fedezik fel újra meg újra maguknak a Tiszát. Jó húsz évvel ezelőtt Munkácsy László is így szerette meg, s tizennégy évesen már kenuval „száguldott” a hátán. — Ügy megszerettem, s úgy megszerettette velem a sportot Várkonyi Géza (bácsi), az edző, hogy januártól januárig eveztem. Tulajdonképpen tíz évvel később ez, jobban mondva az óvatosság hiánya okozta a bajt is. Várkonyi Géza mindig óvatosságra intett bennünket, megfelelő öltözetre s elővigyázatosságra. Vakmerőek voltunk, vagy nagyon bíztunk a fiatal szervezetünkben? Volt úgy, hogy a melegítő ráfagyott a derekamra. Jött a betegség, s már csak emléke van a szép sportnak: országos ifjúsági bajnokságon voltam harmadik, nyertem vidéki bajnokságot. A sport, a folyó azért nem múlt el az életemből, hiszen ennek köszönhetem, hogy gépipari technikusi oklevelemmel nem is mentem sehová, csak ide, a vízügyhöz. Pedig akkor, 1969-ben se volt könnyű a pályakezdők élete. Az első megbízásom az volt, hogy a kotrógépek mocsár járó talpáról kapartam a sarat — motor- szerelőnek alkalmazott a Közép tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság. És ugye,. ki; készíti elő a motort javításra? A kezdő. Végigjárta a lépcsőfokokat. Lakatosként szerelte az öntözőtelepeket, ismerkedett a vízügy óriás „birodalmával”. — öt megye folyójárása, 8126 négyzetkilométer a miénk, van benne 10 ezer vízi műtárgy — a kiskörei vízlépcsőtől kezdve a legegyszerűbb átereszig minden. Kétezer ember. Amíg minden munkahelyünkre eljut az ember, két év kell hozzá. És eljutott már mindenhová. Mindenütt jól ismerik, ismerősként fogadják. — Talán igen. Az bizonyos, a kétezer emberből legalább ötszázat a nevén szólítok, úgy ismerem, bár rossz a névmemóriám. A többi se idegen, ránézek, fölismerem, ha nem is az első szólaláskor. Persze talán azért is köny- nyű („könnyű”?) a dolga, hisze másfél évtizede egy munkahelyen („egy”?) dolgozik, meg hét évig KISZ- titkárként alaposan kellett ismernie mindent. 1984-ben kapott újra bizalmat — de már a szakszervezeti bizottság titkáraként. — Azonosság van. A mozgalmi alap, a testületi munka. Melyik a nehezebb? így nem gondolkozom rajta, minek is, de az bizonyos: egy ifjúmunkás gárdával ha szót ért az ember, rettentő nagy dolgokat meg lehet csinálni. A szakszervezet? Rég nem bélyegárusító cég! Nekem különben 1975 óta jó alkalmam van ezt tapasztalni. Akkor választottak a ME- DOSZ megyebizottság tagjai közé. Kátai Mária mellett rengeteget tanulhattam a MEDOSZ munkájáról, a szakszervezet feladatairól. Most, hogy többet beszélgetünk, hiszen túl vagyunk százharminc bizalmi és bizalmihelyettes választásán, s a kilenc főbizalmi közül is megválasztottunk már hatot — szóval most, hogy többet beszélünk a magunk, az ország, a világ dolgairól, látszik, nagyon sokrétű, ösz- szetett munka a szakszervezeté. A kongresszustól nagyon sokat várnak az emberek. Nemcsak nagy dolgokat! Megkérdezték például: az évi egy, félárú utazást növeli-e a szakszervezet? Drágult az élet, drágult a közlekedés is, indokolt lenne. Aztán ugye, a munkaruhával is bajlódnak — nem csak nálunk! — van, demég- sincs, hiánycikk a jó minőség, a megfelelő méretezés. Hbgy akadozik a szénellátás, s nálunk bizonyos járandóság a tűzifa, — harcolnak érte, bár belátják, nem lehet elosztani, csak annyit, amit ki kell termelni. — A jövő héten a szak- szervezeti bizottság választásán is szóba kerül mindez. De az is, újból bizalmat kap-e a titkár. — Tudom, nem nyugdíjas megbízatás az enyém, de szívesen csinálom, s őszinte vagyok, remélem, hogy újból bizalmat kapok. Kétségbeesve, idegesen kapkodva nem várom az eredményt. Az ember élete során kudarcokkal is küszködik. Igaz, nekem mostanában volt részem benne, s kicsit még sajog is... — Ugye, a szakszervezeti bizottság titkára, még ha gépésztechnikusi oklevele is van, csak addig szeretne tanulni, új dolgokkal ismerkedni, amíg fiatal. Harmincöt éves koromig én elvégeztem az esti egyetemet, s az idén másodszor se vettek föl az államigazgatási főiskolára. Állítom, becsületesen fölkészülve mentem a felvételi vizsgákra, mégse sikerült. Csodálkoztak is, minek nekem ez? Azon túl, hogy nálunk sok a hatósági feladat is, egy szb-titkár szerintem jó, ha jártas az államigazgatási kérdésekben is, és engem ez érdekelt. Azért harmadszor már nerp indulok neki. A tanulásvágyam ezzel azonban nem múlt el. Persze most nem gondolok rá. Október 18-án a szakszervezeti bizottság megválasztásával egy fontos időszak zárul, s egyben kezdődik is: a kongresszusi előkészületek. Szeretnék egyszerűen jól dolgozni. S néha ez nem is kevés... Sóskúti Júlia Szolnoki siker Nyíregyházán A Nyírségi ősz rendezvénysorozata keretében a Szabolcs-Szatmár Megyei Szállodai és Vendéglátó Vállalat rendezésében, öt megye részvételével cukrász-és hidegkonyhai bemutatót és versenyt tartottak. A Jász- Nagykun Vendéglátó Vállalat versenyzői szép Sikert értek el. Grázinger Lajos, a Pelikán Szálló szakácsa az első helyet szerezte meg hidegkonyhai készítményeivel, míg Szatmári Imre, a Zagyva Cukrászda cukrásza a második helyen végzett a süteménycsodák vetélkedésében. Grázinger Lajos munkál: töltött kecsege, gyümölcskoktél, fantázia sajttál Szatmári Imre disztortája én süteményei — n. a. — Portoltéi hétköznapok Se nem falu, se nem város, pedig Jászberény belterületéhez tartozik. Még csak átmenetnek se tekinthető a kettő között, inkább tanya- központ. A városi létükkel nem is kérkednek Portelek lakói,- jobb szeretik magukat falusi, tanyasi embernek szólítani. Nem is csoda, hiszen a várostól 14 kilométerre fekszik a lakóhelyük, négy község is közelebb esik Jászberényhez, mint ők. Pórtelek lakói máig sem értik, hogyan is van ez a belterülethez tartozás, ez a városi rang. Magukat jól érzik otthon, a tágas, csendes, ösz- szatartó kis faluban. Megállók a Fő utcán, a templom előtt és nézem a Gyerekkocsit tol egy fiatalasszony, kerékpárosok hajtanak el mellette, arrébb kerítés épül, kukoricaszárral megrakott lovas kocsi kanyarodik, autók verik fel a port. A szegény világról, a háborúról a házak nagyobbik része mit sem tud; több új épület vár friss vakolásra. A száz lakóháznak nincs háromszáz lakója, nem gond hát Kerekes László tanácstagot megtalálni. Tanyán lakik, ami erre nem ritkaság, mert többen élnek még ma is a közeli, távoli kis gazdaságokban mint a belterületen. Rá is akadok a bekötő út közelében lévő homokpartra épített tanyájára. Laci bácsi, a jászberényi Kossuth Tsz előadója az épület előtt vadszőlővel befuttatott árnyas lugasban ültet asztalhoz. Huszonhét éve tanácstag, ezen a vidéken született, jól ismeri a homoki emberek életét, gondolkodását. Lassan, megfontoltan bestéi, életeket, sorsokat idéz az emlékezete. — Csak olyan tanyaköz- pont-féle a mi falunk, de szeretünk itt lakni. Én meg ezt a tanyát nem hagyom el, van villany, víz, pár lépés a burkolt út. Különben is a porteleki ember nem fél az esőtől, mert ismeretlen a sár. Homok ez a vidék, másként élt erre a parasztember, mint a szomszédos határrészeken. A boldogházi, szent- imrei, meggyespelei fekete földeken megtermett a búza, nálunk rozsból sütötték a kenyeret. A homoki embernek többet kellett dolgozni, és még ha nem is vitte any- nyira. mint amazok, megbékélt a sorsával. Homokon a kés ragad — mármint a rozskenyéren —, a fekete földön meg a csizma, mondogatták errefelé. Epv jómódú gazda, Oláh János meg egyenesen azt tartotta, hogy a világ legjobb földje a porteleki, csak elegendő víz és trágya kell neki. Igaza is volt, mert ahogy megismerték az emberek a fóliázást, négy utcányi települést. Homokra épült a falu, a házak a(z egyik oldalon szabályosan sorakoznak egymás mellett, a szemközti oldal hézagos, beépítésre vár. A keskeny burkolt úthoz közel húzódott a kerítés, járda nincs, a kertek szépek, rendezettek, ezt több helyütt a ház falára erősített tábla is hilrdeti. Az épületek fölé nyárfák és fenyőfák emelkednek, a központban egy díszes park látható fenyőkkel, bokrokkal, virágokkal. Mögötte nagy épület, a kul- túrház, melynek bejárata fölött felirat: Jászberényi Kossuth Tsz klubkönyvtára. Az ajtó zárva, az épület üres, a környék azonban nem mozdulatlan. kertészkedést, megnőtt a becsülete a földnek. A kertjében paprika, káposzta, zöldségfélék teremj nek, a melléképület mögött összeállított színben piros paprika szárad. A tanyáját nyár és akácerdő veszi körül, de a közeli szomszédoktól még a hangos beszéd is áthallatszik. Portelek utcáin, házaiban 1961-ben gyulladtak ki a fények, azóta a legtöbb tanyába is bevezették a villanyt. megépítették a fürdőszobát. A jól járható dűlő- utak miatt pedig télvíz idején se vesztegel garázsban az autó. Ma már ismeretlen Portelken a futóhomok, de egy fél évszázada még vándorló homokfodrok, barkánok tarkították a tájat. Azután megszaporodtak az akácok, majd a szőlők, de munkáskéz hiányában a tsz kivágatta a telepítést. Most papírnyár terem a határban, a nyílegyenes sorok között messzire ellátni. A falut is körbe veszi az erdő, maradt azért hely a dinnyének, paprikának. Nem egyedüli pénzkereset a kertészkedés, a jómódhoz azonban biztos alapot ad. Portelek lakói egyébként nem otthon keresik a kenyerüket. Legtöbbjüket kora reggel viszi a tsz autóbusza, sokan járnak a Hűtőgépgyárba, az Apritóba. Otthon csak a nyugdíjasok, gyesen lévő fiatalasszonyok maradnak, no meg a gyerekek az iskolában, óvodában. Nem néptelenedik tehát el napközben Portelek, de mozgalmasabb volt az élet amíg, saját téeszük volt. A Március 15. Tsz által épített kul- túrházban ifjúsági klub működött, rendszeres programok voltak. Az egyesülés óta nincs gazdája a háznak, bezárták a presszót, elmaradtak a diszkók is. Ahogy a munkából, középiskolából hazaérnek a fiatalok, motorra ülnek és bőgetik a Fő utcán, vagy a kocsmába húzódnak be. kék a portelkiek, hisz keveset tud róluk a világ. Fokozatosan tsz, kultúrház, tanácsi kirendeltség nélkül maradtak, az értelmiség is elhagyta a falut. Voltak pedig szebb napjaik. mert az ötvenes évek elején más jászsági tanya- központok példáján fellelkesülve önállóságot követeltek maguknak. Tanácsi ki- rendeltségnél többet ugyan nem értek el, de a település rohamosan nőtt, az eredetileg 13 Oncsa-házból álló főutcát újak egészítették ki. Beköltöztek a távoli tanyákról, majd a tsz-szervezés után Újabb lendülettel szaporodtak a házak. Közben persze volt olyan’időszak is, amikor a városi tanács megtiltotta az építkezést, mert a tanyavilág felszámolását tervez- ték. Azután született meg a tartósan megmaradó tanyás településről alkotott elképzelés, amely lehetővé tette immár nem tanyák, hanem belterületi lakóházak építését Porteleken. — Portelek múltjáról kevés írás beszél — mondja a lelkes tanár. — Régi herényi határrész, de valószínűleg már a tanyásodás előtt is volt a környéken lakott terület. A település nevét is sokáig vitatták, vagyis azt, hogy rövid, vagy hosszú ó-val írandó-e. Végérvényesen eldőlt, hogy Portelek az egykori futóhomoknak, a pornak, és nem a környékre települő elszegényedett pórnépnek köszönheti a nevét. Nekik otthonuk Való igaz, az itt lakók nem földhöz ragadt emberek, igényeik is közelednek a városi szinthez. Jászberényinek ugyan nem vallják magukat, ragaszkodnak portelki létükhöz, ott akarnak élni, boldogulni. Ügy érzik azonban, hogy a város sokszor megfeledkezik róluk. Nincs helybeli munkalehetőség, az egyetlen boltban néha még az alapvető áruk is hiányoznak, megoldatlan a gyógyszerellátás, vezetékes víz és közkifolyó nincs, zsúfolt az iskola, egy elavult, vertfalú lakóházban is oktatni kényszerülnek. A faluban nincs fodrász és belterületi lakóként, ellentétben a herényiekkel, 28 forintért járják meg a várost. így már drága a kalmopirin, a nyiratkozás, az adóügyiben szerzett rövid információ, nem beszélve arról, hogy mindez időt is igényel, még ha naponként 14 autóbuszjárat fordul is meg Portelken. Nem követelőznek, mert elismerik, hogy sokat javultak a körülmények, de érthető, hogy szeretnének többet, jobbat. Az eredmények közé sorolják a jászboldog- házi összekötő út megépítését, a mindennapos orvosi ellátást, a szemétszállítás megszervezését, a fedett autóbuszvárókat, az új építési telkeket. Falugyűléseken, tanácstagi beszámolókon általában ilyen kérdések, észrevételek és válaszok hangzanak el. A város vezetői ilyenkor bűntudat nélkül, adnak számot a munkájukról, az eredményekről és a lehetőségekről. — Portelek Jászberénynek egy része, ahol a távolsági, a mezőgazdasági és más adottságok következtében a lakóknak sajátos életformája alakult ki, — mondja Kovács Miklós a városi tanács osztályvezető-elnökhelyettese. — A feltételek változtatásában meghatározó szerepet játszik a Kossuth Tsz, a tanács mellett tulajdonképpen ő a falu gazdája. Közösen oldottunk meg több jogos kérdést. Az együttműködésre a tsz, a tanács és a lakosság között ezután is szükség lesz, hi- seen mindannyiunknak az a szándéka, hogy a portelkiék ■otthon érezzék magukat a falujukban. Lukácsi Pál Elköltözött az utolsó tanító is A pinceklub megszűnt, mert kevés volt a fiatal, lányok is alig jártak mondja Pintér József, a tsz húsfeldolgozó szakmunkása. — Mióta megnősültem én se járok el otthonról, azelőtt meg jöttek ide Farmosról, Boldogházáról is szórakozni. Gazdátlanok a fiatalok nincs aki vezesse őket, nem tudnak magukkaf mit kezdeni, legfeljebb átugranak a közeli Boldogházára, mert ott történik valami. Nyáron kétszer, ősztől tavaszig hetenként egyszer lehet moziba menni. A művészi filmeknek kevés a látogatója, de a Bombajó bokszol óra telt házat vár a íkönyvtáros, Pócz Károlyné. Tizenhárom éve vezeti a fiókkönyvtárat, igyekszik 330 olvasójának az igényeit kielégíteni. A 6200 kötet szinte elvész a kongó könyvtárteremben, a világítás gyenge, télen csak a kályha közelében lehet megmaradni. Nem is töltenek nála hosszú időt a látogatók, de a könyv azért forog, mert 13 ezer könyvet kölcsönöztek ki tavaly. Mégis pezsgőbb volt az élet 30— 35 évvel ezelőtt, amikor a mozi vonzotta az embereket, és a fiatalok színdarabokat tanultak, adtak elő. A falu múltjáról a néhány hónapja nyugdíjba vonult Salamon József igazgatóhelyettest faggatom, aki 40 évig tanított Portelken. 1945 tavaszán, amíg a vonatok meg nem indultak, gyalog járt ki Jászberényből, majd hamarosan ki is költözött. Nyolc éve, hogy házat vásárolt a vámosiban, ő volt a 14 tanító közül az utolsó elköltöző. Nem szívesen hagyta ott Portelket, még most is rendszeresen kijár, mert nem szakított meg minden kapcsolatot a magárahagyott településsel. Mint az önkéntes tűzoltóegyesület parancsnoka, az úttörőgárda tűzoltóival kismotorfecskendő-szere- lésben elsők lettek a zánkai országos vetélkedőn. A hét végén a tv-ben is szerepeltek, amire rendkívül büszMegnőtt a föld becsülete
