Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
1985. SZEPTEMBER 7. 8 Irodalom* művészet óth András baleset- védelmi felügyelő gyomra két perccel azután, hogy elindult hazafelé, égni kezdett. Ahogy ott ült Trabantja volánja mögött, szinte látni vélte, hogy kékes színű lángnyelvek nyaldossák a zsigerek belső falát. Kellemetlen, mardosó érzés gör- nyesztette csaknem kétrét. Nem csodálnám, ha piáltam volna — gondolta, de már nem volt lelkiereje, hogy visszaforduljon a kisvárosba, s megálljon az első italboltnál, kérvén egy üdítő italt, legyen mivel lecsúsztatni a kávéskanálnyi szódabikarbónát. Tégelyszerű kis üvegben hordta magánál a belső tüzek ellen használatos poroltót, csillapítandó az idegizgalmak esetén időnként föllépő savtúltengést. Amikor a tünetek először jelentkeztek, lehet ennek •másfél éve már —, rettegés és halálfélelem fogta el, majd felesége unszolására elment a kórházba, ott legalább három óra hosszán át vizsgálgatták, a száján keresztül még vastag csövet is dugtak le a gyomrába, de megállapítani semmit nem tudtak. Maradt tehát a cáfolhatatlan diagnózis: a tünetek idegi eredetűek. Neurózisra a mai nap jócskán adódott alkalom. Kezdve ott, hogy mindjárt reggel behívatta a főmérnök, kinél már ott ült benn a békaszájú szb-titkár, s egymás szavának sarkát taposva ripakod- tak rá, hogy a tálházi baleset jegyzőkönyve nem a valóságnak megfelelően lett fölvéve. Az utólagos vizsgálat, mint mondották, kiderítette: a két ember, kiknek karját szétroncsolták a transzportőr görgői, nem volt alkoholos állapotban. Viszont baleseti oktatást hiányosan kaptak; egybehangzóan vallotta a két sérült, hogy őket csak áramütésre oktatták ki, mechanikai ártalmakra nem. Tóth András nem szólt semmit, ellenben bement a főkönyvelőhöz, engedélyt kért, hogy saját kocsiját szolgálati ügyben használhassa. Lement Tálházára, a telep irodájában felkajtatták a temérdek aktát, míg végre az egyik dosszié alján ott lapult a minden lehetséges veszélyekre figyelmeztető baleseti oktatás jegyzőkönyve, a sérültek aláírásával. Ez már délután három körül volt. Csak ezután vette észre, hogy még nem ebédelt. Lelkivilágát a győzelem csipetnyi mámora fényezte meg, előre élvezte, hogy holnap milyen elegáns könnyedséggel lobogtatja meg a főmérnök orra alatt a dokumentumot. A főtéri cukrászdában a jeges szorítás végképp leomlott melléről, bekapott két szendvicset, majd feketekávét ivott, s napjának addigi eseményeit olyképpen summázta, hogy mégiscsak van értelme az életnek. De e gondolat partjain nem merészkedett tovább, félt, hogy láthatatlan örvénylés sodorja magával. Ügy vélte, a magafajta névtelen, csóró kisembernek az ilyesmitől nem árt óvakodni. Ám mindig kedvelte a nagy emberek életéről szóló filmeket, az ilyeneket manapság is megnézi a televízióban, s csodálattal tölti el a felismerés, hogy a kiválóak, miután kiválóak lettek, mennyi mindent megengedhettek maguknak a gondolkodásban és az oda- mondogatásban. Mennyivel többet, mint az, aki csak a szürke átlagból vétetett! Homályosan bár, de maga is tudatában volt saját jelentéktelenségének, szürkeségének. Olyan valakinek érezte magát, aki sehová sem tartozik, sem osztályhoz, sem érdekcsoporthoz; tudta magáról, hogy munkásnak nem fogadják el, hiszen íróasztala van, másrészt gimnáziumi érettségijével és alkalmazotti munkakörével senki nem tekinti értelmiséginek. Lomha elméje időnként e rádöbbenés érdes korongján csiszolódott; látta magát kívülről, mint a vidéki átlagembernek azt a faarcú és fásult kedélyű fajtáját, melyet legújabban a megyeszékhelyek, s a valamelyest kisebb városok új lakótelepei termelnek ki. Ötödik éve ringatózik immár maga is a szövetkezeti másfél szobás összkomfort háborítatlan öblében, az első szülés után meddővé vált feleségével és sápkóros kislányukkal. Ennek a lakótelepnek is az a fő jellegzetessége, hogy soha senkivel nem történik semmi, eltekintve attól a néhány merészebb fiatalasszonytól, aki — bízva a férje tartós vagy kevésbé tartós távollétében — szeretőjét fogadja. .. Sokszor csak merő unalomból. Tóth Andrásné azonban nem tartozott ezek közé. Sietett, nem akarta megvárni, míg teljesen besötétedik, úgy gondolta, másfél óra alatt simán és kényelmesen ledarálja a hetven kilométert, s alig ér később haza, mint egyébként, amikor nincs kiküldetésben. Azt is eltervezte, hogy az utolsó falunál, húsz kilométerrel a megyeszékhely előtt, kipróbálja az új, átkötő utat, az kevésbé forgalmas, s tán rövidebb is, mint ha a főútvonal nagy ívelését követné. Ezután lobbant fel gyomrában a tűz. Arra gondolt, hogy az első falunál meg kellene állni. De csakhamar elállt tervétől, eszébe jutott, hogy falusi kocsmában vagy presszóban nem lehet feltűnés nélkül bevenni a szódabikarbónát; mindenképp megbámulják az emberek, s ilyenkor mindig akad legalább egy, aki nem átall idétlen kérdéseket föltenni. Ettől irtózott a legjobban. Noha csak lelke legrejtettebb zugaiban élt az alaktalanul go- molygó szándék, nagyon is ki akart tűnni. Ám korántsem afféle szerencsétlenkedéssel, mint a kanalas por bevétele, hanem valami sikeres és hatásos tettel, mely nyomban nimbuszt von köróje. Olyasmivel, amelyre az elismerő csettintés, a helyeslés az egyetlen lehetséges reagálás. Konkrétan nem tudta volna megnevezni, mi lenne a nevezetes tett, de ha fantáziáját megerőlteti, akkor is csak olyasmire tud gondolni, mint főnyeremény a lottón, vagy az igazgató titkárnőjének vakmerő és gyors meghódítása, s ehhez hasonlók. Azon vette észre magát, hogy áthajtott az első falun. A teljes besötétedés előtti kékes derengés ülte meg a tájat. Felkapcsolta a tompított fényt. Reflektorozni nem lehetett, a szemközti forgalom szünet nélkül áradt... Utóiért egy pótkocsis teherautót, de megelőzni csak nagy üggyel-bajjal tudta. A már-már megcsihadó égés akkor újból belemart gyomorfalába. Miként gyakran, ezúttal is idegesítette a nagy forgalom. A teherautók és az állami-közületi személykocsik iránt még csak volt valamelyes belátással, ám a magánautókat nem szívelhette. Maszekok, szélhámosok és kujtorgó párocskák lepik el az utakat — mormolta a foga között —, ezektől nem halad az ember... A három kategória valami zavaros, áttekinthetetlen egyveleggé folyt össze tudatában, ám mindegyik közös jellemzőjeként fogalmazta meg, hogy híjával vannak a tisztességnek. Azt már önmagának sem vallotta be, s bizonyára rosszul is esett volna: ellenszenvének igazi oka az, hogy nem tartozik egyik csoporthoz sem. Mert bármennyire is szeretett volna kitűnni, szüksége lett volna egy kis kurázsira csakúgy, mint vállalkozó szellemre, gyors felfogóképességre. S még valami nagyon hiányzott belőle: nem tudott és nem mert kockáztatni. Olyankor sem, amikor kéz- nyújtásnyira volt tőle a siker. Két esztendeje is lehet már, hogy a tálházi telep előtt, épp hazafelé indulásakor — akkor is itt járt kiküldetésben — fölké- redzkedett kocsijába egy csinos fiatalasszony, bizonyos Jutka nevezetű. Tóth András ímmel-ám- mal ugyan, de eleget tett a kérésnek, s nyomban tudtára is adta utasának: szerencséje, hogy itt találkoztak, mert stoposnak soha nem áll meg. Az asszony elbűvö- lővé manírozott gunyoros mosoly lyal nyugtázta a ritka szerencsét. Hazafelé azonban csakugyan jót beszélgette*, kiderült, hogy már korábban is találkoztak, s Tóth András egészen a lakásáig vitte a nőt, aki hosszan szedelődzködött, s eközben kávéra invitálva azt is elpöttyentette egy félmondattal, hogy a férj külföldi tanulmányúton van. Tóth András azonban, ahelyett hogy az asszonyka felgyorsult lélegzetvételére figyelt volna, azon meditált, érdemes-e kockára tenni a családi békét az esetleges késői hazamenetellel. Másnap már bosszankodott mafla- sága miatt, mivel rájött, hogy otthon ezernyi elfogadható okot hazudhatott volna. Ügy érezte, elmulasztotta az első és talán az utolsó alkalmat, amikor megcsalhatta volna a feleségét. Fölpárolgott benne ezúttal is az eset, mint a mocsarak köde, amely azonban az első fuvallatra elillan. A vékony szájú szakszervezeti titkár jutott megint az eszébe, sunyi fenyegetésével együtt, majd hirtelen ez is kibillent a tudatából; a kanyarba érve erős reflektorfény vágott a szemébe, gyors egymásután két figyelmeztető felvillantással válaszolt, mire amaz hajlandó volt tompítottra kapcsolni. Elérte a megyeszékhely előtti utolsó falut. Lassított, hármasba kapcsolt, figyelte az átkötő út leágazását. A falu túlsó vége felé meg is találta, rákanyarodó#.. s egyhamar kiért a házak közül. Nagy legelőn nyílegyenesen vágott át az út, melyet errefelé fák sem szegélyeztek. Simán, egyenletesen húzott a motor, s Tóth András élvezte az egyedüllétet. Jármű sem előtte, sem mögötte — a reflektor kettős fénypengéje akadálytalanul bontotta ki az. úttestet az áthatolhatatlan homályból. A felbecsülhetetlen, vaksötét távolságból nézvést úgy tűnt, mintha nagy messziről már derengenének a megyeszékhely fényei. A reflektor fénypengéjének a hegye ekkor érte el azt az úttesten mozgó, ugrándozó valamit, melyet Tóth András az első pillanatban még nem ismert föl. Ám a következő másodpercben szinte ős- emberi üvöltéssel szakadt föl belőle a megnevezés: „Nyúl!” Az volt, igen, testes, csupa izom tapsifüles. Amint meglegyintette az első fénynyaláb, megrebbent, apró kört ugrált .bohókás mozdulatokkal, s újra szembefordult a feléje közeledő fényszemű szörnynyel. Tóth Andrásnak is úgy tűnt, az állat már-már odaszegeződik az úttesthez. Mégsem csak szóbeszéd tehát, hogy a vadat az erős fény elkábítja — ujjongott, miután rálelt az egyetlen lehetséges magyarázatra. S most már csak a lebír- hatatlan, az ösztönnél is mélyebben fészkelő kívánás dolgozott benne: elütni a nyulat, mindenáron. Mert az még hagyján, hogy hatodik éve autózik, jie eddig még csak egy kakast ütött, melyet fölvenni nem állt meg; a város szélénél, a házak között történt az eset. De volánra és pedálra tapadó tagjaiban a vadhús iránti sok tízezer éves vágy szikrázott fel vakító hirtelenséggel. Még az is eszébe jutott, amint a jobb első kerékkel már messziről célba vette az állatot, hogy vadnyúlhúst gyerekkorában evett utoljára. Keresztapja lőtte, aki szenvedélyes vadász hírében állt. Azóta évtizedek teltek el, de vadhúst sehonnan és senkitől nem tudott venni. .. Emlékeiben így a gyermekkori ízék misztikus fenségűvé nemesedtek, a tejfölös és citromos szaftban úszkáló finomabbnál finomabb falatokkal együtt. S az sem utolsó szempont, hogy két napig a cégnél is irigyelt ember lesz. Egyszer életében Tóth Andrásnak is megadatott... Mármár biztos volt a sikerben, a Trabant és a nyúl közötti távolság rohamosan csökkent, s nem leBenkö Károly: TORONYHÁZ Éjjel 23 óra: a kilencedik emeleten üvölt egy gyerek. A hatodikon kalapáccsal verik a gázcsövet (később majd lefestik) : Csend legyen! A hetediken újra működésbe lép a hifitorony, teljes hangerővel előre! A tizedikről a nyugdíjas váltó- és pénzügyőr visz- szamegy a földszinti presszóba. Abbahagyja a gyerek a bömbölést. Gabi ekkor csönget nálam. Zsoltinak fáj a foga. Higgyem el, soha nem kap édességet. Reggel viszi a fogorvoshoz. Dehát megőrjíti éjjel a házat. Róla nem is beszélve. Az orvosság láttán is hisztizik. A férje külszolgálaton van. Csináljak már valamit. Hívom a hetett több tizenöt méternél, amikor a vad mégiscsak erőt vett ká- bultságán, nagy hirtelen megfordult, s elkezdett szaladni a kocsi előtt, de útjának nyomvonala egyáltalán nem volt párhuzamos a terelővonallal, ebből következően néhány méter után jobbra letért az útról, s a padkán szökellt tovább. Tóth András egy pillanatra úgy vélte, hogy a szaladó nyúl nagyobbnak látszik, mint amekkora valójában; szökdejő lábain megemelkedik, s beillenék egy kisebb fajtä őznek is. Észre sem vette, hogy a jobb oldali kerekek már nem az úttesten, hanem a padkán gurulnak, a kocsi apróbb döccenésekkel jelezte az egyenetlen felületet, s közben a nyulat néhány méterre közelítette meg. „Na, most eltraíállak” — lihegte Tóth András, s ebben a pillanatban elveszítette uralmát a kocsi fölött. Egy vízelvezető árkocska keresztezte útját, megdöccent az első kerék, s a járgányt oldalirányban visszadobta az úttestre. Ha nem fékez, hanem hagyja kigurulni a kocsit, semmi baj nem történik. Azonkívül, hogy a nyulat elszalasztottá. De ijedtében a fékre lépett, s emiatt a kocsi cikázni, billegni kezdett, egyre nagyobb kilengésekkel, Tóth András hátát egyszerre lepte el a veríték, s amikor meglátta a fákat az út szélén — a leágazás óta az első fákat! —, tudta, hogy nincs mentség. A következő pillanatban a kocsi hátulja hatalmas csattanássai vágódott neki az első fatörzsnek, pozdorjaszerűen röppentek szerteszét a műanyagszilánkok, a lámpatest rubintos fényű darabjaival együtt. A kocsi az enyhe lejtésű árok oldalába futott még egy keveset, majd megfordult, s az éppen mélyülő árok falának ütközve nagy zuttyanással megállt. motor már előbb leállhatott, Tóth András a döbbenet első rezdülésében várta a motortérből fölcsapódó lángnyelveket, de csak az irgalmatlan csönd szakadt a világra. Az első lámpák változatlan hévvel világítottak. Szeretett volna kiszállni, de a bal oldali ajtó útját az árok egy nagyobb kidu- dorodása zárta el. Olyan érzése támadt, mintha bal lába beszorult volna a pedálok közé. s azok valósággal égetnék a lábafejét; gondolta, mozdít egyet a lábán, ám ekkor iszonyú fájdalom nyilait végig az egész testén. Homlokához nyúlt, s keze fején ragadós vércsík maradt. Kiment a szélvédő üveg is — kapott észbe. Mást nem tehetvén, ült továbbra is a helyén, feje előrebicsaklott. öt-hat perc telt el így, amikor is a falu felől jött egy motoros, az árok falát megvilágító Trabant közelében lassított, hirtelen megállt és a motort az út szélére tolta. .. Pár perc múlva odaért egy teherautó is, majd a város felől egy Lada fékezett. Emberek vették körül az összetört Trabantot. Néhány an hozzáláttak a bal oldali ajtó leemeléséhez, hogy a vezetőhöz hozzá lehessen férni. Tóth András még ekkor is a kormánykereket markolta. Ijedt arcokat látott maga körül, s magabiztosságának tudatában ezt motyogta: — A nyúlról pedig nem szólok senkinek. És ekkor elájult. feleségemet, barátnők Gabi- val, de látom, a kispárnámat már a fülére tette. Tehát én következem. Zsolti ötéves, a haverom. Így elfogadja, hogy az ágya szélére üljek. Tréfálkozom: — Az egész ház részvétét küldi. Mindenki virraszt és együtt érez veled. Még nevetni is tud a tízemelet magasságnyi együttérzésen. — Az a gyanúm, Zsolti, hogy a fogadban (na, nem kell megmutatni!) egy csomó borzasztó picike, láthatatlan ember van és ott éppen ütik. verik egymást, s ez neked is fáj. Ebben a tablettában pe- dig, amit nem akarsz bevenni, szintén sok pici emberke van, de ezek olyanok, mint a rendőrök és arra valók, hogy a fogadból a rossz emberkéket kikergessék. De hogyan jutnak oda? Nézd meg a kezeden a bőröcskédet! Látod alatta ezeket a kék ereket? Ezek csupa kis vasútvonalak, Hunyadi István: Túl a földi rámpán Egyszer elalszom, hosszan elalszom, kedvesem, ne szid.j meg érte. Ne költögess, ne kiálts rám, túljutottam a rámpán, kedvesem, ne szidj meg érte. Fölébredek távoli parton, elámulok furcsa kalandon, kedvesem, ne szidj meg érte. Tüzesebbek ott a leányok, bozót-hajuk hosszú uszályuk, kedvesem, ne szidj meg érte. Akár hótollú sirályok, szökellnek azok a lányok, szép kedvesem, ne szidj meg érte. Szemeik lobogó fáklyák, az ölelést esdve kiáltják, szép kedvesem, ne szidj meg érte. Csillagi réten ropják a táncot, gyémántpora úszik utánuk, szép kedvesem, ne szidj meg érte. Ők a királynők, mi csupa királyok kedvesem, ne szidj meg érte, ide visszatérni se vágyok, ne szólj rám. Ne szidj meg értei Dienes Eszter: Szavak teszik Szavak teszik, ha este magamra zárlak, szavak teszik, ha reggel megtalállak. Szavak teszik — emléknek megtalált arcod, arcomtól messzire tartod. Szavak teszik — távolságukon megragyogsz, szavak teszik: kimondanak s én hallgatok. amelyek keresztül-kasul szaladnak benned. Azok az icipici rendőrök, akiket most bevehetnél ebben a tablettában, ezeken a kék vasútvonalakon addig utaznak, amíg eljutnak a fogadig. Zsolti engedelmesen bevette a gyógyszert, azóta is jó barátságban vagyunk. Azt mondta Gabi: csodát műveltem a gyerekkel. Dehogy, hát nem ti vettetek neki karácsonyra villanyvas- utat? Különben is Lakner bácsinak, a hajdani gyermekszínház igazgatójának köszönjétek a dolgot: valaha ő adta be így a gyógyszert a kislányának, Noéminek. Egyébként a hatodikon már újrafestették a gázcső levert oldalát, a hetediken a hifitorony azóta is szünet nélkül működik, a tizedikről nyugdíjas öreg barátom, a váltó- és pénzügyőr rendszeresen jár a presszóba. Igaz, neki műfogsora van. m—mmmmammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmaj Hatvani Dániel: Közúti baleset T
