Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. SZEPTEMBER 7. I Arcképvázlat I Aki szereti a mozgalmas napokat A kunhegyes» Bodó István is azok közé az emberek közé tartozik, akiknek az életében meghatároz» fordulatot jelentett a katonai szolgálat, holott már régen levetette az egyenruhát. A dolgok megértéséhez hozzátartozik, hogy István sem otthon, sem másutt, soha nem húzódott attól, ha csinálni kellett valamit. Legyen szó sepregetésről, vagy hétvégi társadalmi munkáról. Igaz, ez utóbbival összefüggő tapasztalatai eltérőek voltak. Űttörőként temérdek, •csodálatos élményt kapott a mozgalomtól, de sajnos, KISZ-es gimnáziumi esztendeire ez az állítás jóindulattal sem vonatkozik. Unalmas programok, balul sikerült vállalások, hosszú beszédek követték egymást. Amikor érettségi után kitanulta a kapcsolástechnikai műszerész szakmát, hamarosan megérkezett a behívója. Győrbe került a határőrökhöz. Korábbi középiskolai tapasztalatai alapján túlzás lenne azt állítani, hogy egetverő örömben tört ki, amikor itt KISZ-foglalkozásokra került sor. Szerencséjére igazi meglepetésben részesült. Az ottani, akkori KISZ- titkár, idősebb határőr társa — aki civilben Esztergomban népművelőként dolgozott — érdekesnél érdekesebb programokat, vetélkedőket, humoros-mókás összejöveteleket, vitaköröket szervezett. Ezeken sikerült olyan hangulatot teremtenie, hogy az addig „néma” társaik gátlásaikat legyőzve bekapcsolódtak a programokba, a tervezésbe. Mindenkivel külön is beszéltek, tárgyaltak; mit szeretne csinálni ezeken az alapszervezeti összejöveteleken. István észre sem vette, hogy ettől az esztergomi katona- társától mennyi új dolgot megtanult. Már együtt szervezték a programokat, és amikor az idősebb cimbora leszerelt, természetesnek hatott, hogy ő lesz az őrs új KISZ-titkára. Sőt, párttag is itt lett. — Leszerelésem után olyan véleményt írtak rólam, hogy több gyárban szívesen fogadtak volna. Egy ideig játszottam a gondolattal: Pesten maradok, mert mégiscsak nagyváros, másféle lehetőségekkel, mint egy vidéki település. Azután úgy döntöttem: hazatérek. A családom, a barátok iránti szálak erősebbnek bizonyultak mindennél. Nem beszélve arról, hogy itt várt egy kislány, aki azóta már a feleségem. Így visszajöttem Kunhegyesre a BHG- be, még pedig fizikai dolgozónak a szakmába: keretvizsgáló műszerésznek. Ezt csinálom, végzem most is, lassan több, mint fél évtizede. Ez a visszapillantás így papírra vetve sima, zökkenőmentes életutat, elhatározást sejtet, holott a valóságban nem éppen így volt. A teljességhez hozzátartozik, hogy István édesapja — aki sajnos azóta meghalt — a Középtiszai Állami Gazdaság elismert szaktekintélyű osztály- vezetője volt. Édesanyja a BHG-ben csoportvezető, az öccse főiskolai hallgató, és ő „mindössze'’ érettségizett, fizikai munkás. Tévedés ne essék, pályaválasztását nem otthon vetették a szemére: inkább néhány bennfentes csóválta a fejét. — Az a munka, amit most végzek: a telefonközpontok áramkörei működésének az ellenőrzése, hallatlanul nagy figyelmet, szakmai ismeretet kíván. Nemcsak én vagyok érettségizett, hanem a társaim is. Vajon miért lennék így kevesebb, mint egy diplomás? Szeretem amit csinálok, a munkámra szükség van, igyekszem jól ellátni a feladatom. Ráadásul itt, ebben a beosztásban mellébeszélni nem lehet, hiszen teljesítménybéresként vettek fel. Ezért itt nincs mese: fe- héren-feketén kiderül az értékem. Istvánt nem abból a fából faragták, akinek az üzem mindössze annyit jelent, hogy ledolgozza a műszakot, azután le is út, fel is út. A társadalmi megbízatásait felsorolni sem kevés: a párt- alapszervezet vezetőségi tagja, ugyanitt ifjúsági felelős, akihez öt KISZ-alapszervezet tartozik. Az üzemben a KISZ-bizottság sportfelelőse, akár a nagyközségi KISZ-bizottságban. Sőt, még a helybeli NB Il-es férfi röplabdacsapat gazdasági felelőse, egyúttal játékosa is. Hogyan lehet ennyi mindent elvégezni ? — Nehezen, nagyon nehezen, hallatlanul feszes időbeosztással. Nem beszélve arról, hogy hétvégeken mérkőzések következnek, és ha Sátoraljaújhelyre, Nyírbátorba vagy Gzdra utazunk, eltelik a nap. Még akkor nem is szóltam a heti háromszori edzésről! Szerencsére Andi, a feleségem is sportoló volt, így nagyon megértő. De magam is érzem, ez már sok, kevesebb társadalmi feladatot kell vállalnom, valamiről, valamikről le kell mondanom, elvégre másfél éves kislányommal is többet szeretnék foglalkozni. Pedig a vállalások teljesítésével eddig nem volt baj, hiszen közéleti tevékenységéért megkapta a KISZ KB Dicsérő Oklevelét, a gyári munkájáért a Kiváló Dolgozó címet, sőt szovjetunióbeli ju- talomútban is részesült. Igaz, ősztől az órái még zsúfoltabbak lesznek, mivel végzi az ML középiskolát, sőt félbehagyott angol ismereteit is bővíteni szeretné. — Olykor páran ferde szemmel nézik, miért végzek én annyi társadalmi munkát. Holott szabadidőben teszem, mert ha mindezt délelőtt bonyolítom, a keresetem bánja, a teljesítménybér minden távollétet fehéren-feketén kimutat. Gondolják, bizonyára azért pedálozom, mert vezető akarok lenni. Ismerem magam, a képességem, és őszintén mondom: efféle ambícióm nincsen, hiszen engem így, munkásként fogadtak el a többiek. Esetenként mondják: beszélős vagyok, sok mindent szóvá teszek. Ráadásul nem szépíigetem, kozmetikázom a dolgokat, mert ez nem kenyerem. Akár nor- marendezésről, akár az állásidő elismeréséről van szó. Hogy miért? Ez szerintem kötelességem, még pedig két okból. Azért, mert mint párttag egy közösség véleményét tolmácsolom, de azért is, mert a kritikán kívül úgy érzem, teszek is valamit az asztalra. Elmenőben a lelkemre köti: ne affele hibátlan embernek tüntessem fel, hiszen akad „vadhajtása”, nem is egy. Olykor elragadtatja magát, túlontúl hevesen vitásak, máskor úgy érzi, talán indokolatlanul bántott meg valakit. Szó, ami szó, nem egyféle mítoszteremtés vezetett az írással. Mindössze az, hogy vázlatosan bemutassak egy olyan igyekvő, 26 éves fiatal szakmunkást, akit erényeivel és hibáival szűkebb-bővebb környezete egyaránt elfogad. D. Szabó Miklós A Délalföldi Pincegazdaság tiszakürti pincészetében befejezéséhez közeledik a gépek felújítása, karbantartása. A szüret előtti javítási munkákat a tmk dolgozói végezték el T. Z. Veszélyhelyzetek Az előszoba asztalán nagy halom könyv, füzet. Anita, Edina és az ikrek: Viktória, Nikolett tanszerei. A lányok izgatottan lesik anyjuk mozdulatát, ahogyan a füzetekhez méretezi - a csomagolópapírt. A kétéves Linda is közöttük téblábol, nem akar kimaradni a családi eseményből. Idillikus családi kép? Az is lehetne, de nem az. Zűrzavart áraszt a ne-» gyedik emeleti háromszabás bérlakás. Ruhakupacok szerteszét, kis és mégkisebb cipők szétdobálva. A nagy szobát a televízió és egy heverő uralja. Mintha semmi sem lenne a helyén, mintha semminek sem lenne helye Csak az öt kislányra jó ránézni. Anyjuk kezében reszket a cigaretta. Gyerekeit (három apának öt gyerekét) egyedül nevelő anya. akinek egy fillér saját jövedelme nincs. És az apák? — Évek óta munkát keresek. Még a piacon is hirdettem magam. Az nem igaz, hogy ekkora városban, mint Mezőtúr nincs egy nőnek való munka, — ráncigálja idegesen pongyolája mély dekoltázsát. — Az állam kegyelemkenyerén élünk. Tengődünk. — És az apák? — A volt férjem, a 11 éves Anita és a 9 éves Edina apja hébe-hóba fizet 700 forint gyerektartást. Csak a kis Linda apjától kapok rendszeresen 2 ezer forintot, önként adja, nem bíróság kötelezte rá. Az ikrek apjáról nem akar beszélni. A férfi ismeretlen óhajt maradni. Úgy gondolja a nők privilégiuma eldönteni, hogy alkalmi kapcsolatból legyen-e gyerekük. Akik a rászoruló gyerekek támogatására szánt állami pénzzel bánnak, nem mérlegelhetnek így. Két éve kiutaltak az asszonynak havi 2560 forint rendszeres nevelési segélyt, a tanács pedig 3 szobás bérlakást. Ennyit tehettek — és ez nem kevés. A pénz azonban még a létminimumhoz sem elég. — Dolgozni szeretnék. Akármennyiért, mefrt megkapnám a családi pótlékot, a havi 4200 forintot, de ezt ebben a városban senki sem akarja megérteni. A családlátogatáshoz kísérőmül szegődött nevelőszülői felügyelő Lázár Zoltánná, akinek többek között hivatali kötelessége a nevelési segélyben részesülők „ellenőrzése”, éppúgy hábo- rog. mint a mindenhonnan elutasított asszony. — Nem földre szállt angyal ez a nő, felelőtlenül szülte egymás után a gyerekeket, de ha tetszik, ha nem, ezek a gyerekek megszülettek. Egészségesek, értelmesek, és most már csak ők fontosak! Rengeteg munkahelyi vezetőtől kértem én is, hogy segítsen. Nem és nem! Ha megírja, még rám is megharagszanak, de nem bánom, — mondja elszántan már a lépcsöházban. — Itt valami bűzlik! — csattan fel dr. Tekse Ilona, a megyei tanács igazgatási osztályának csoportvezetője, amikor elmesélem a történetet. — Nekem mások a sokéves tapasztalataim. A munkahelyi vezetők többsége nem közömbös, lehet rájuk számítani. Miért nem kap családi pótlékot az asszony? Az apák jogán jár, ha azok dolgoznak. Nem vezették magát félre? — Nem vagyok nyomozó. És a nevelőszülői felügyelőnek fenntartás nélkül hiszek. — Nem értem, — töpreng félhangosan — ha a nevelési segélyt kapja, akkor semmi kifogás nem lehet az anya ellen. Szigorúak a feltételek. Csak azok a gondos szülők kaphatják, akik önhibájukon kívül képtelenek előteremteni a létminimumot. A segély nem örök időkre szól, aki érdemtelenné válik rá attól egyik napról a másikra elveszik. A nyolcgyerekes Z. családdal is ez történt. Igazolatlan mulasztások sorozata az iskolában és többé nem vitte a postás a 2 ezer forintot. — A lányom tolta el, — vonogatja a vállát Z.-né. — A 16 éves 6. osztályos lányát hibáztatja? — Szigorúbb lehettem volna nem vitás, de mit csináljak, ha nem tudtam eL zavarni. Aztán a három kisegítő iskolás öccse is vérszemet kapott. Az ételmaradéktól, mosat- lantól bűzlő udvari lakás szutykos konyhakövén toporogva, legyeket hessegetve mentegetődzik: — Még nem érkeztem oda, hogy kitakarítsak. de hát itt vannak a kicsik, — mutat a rácsos ágyban álldogáló, s a kosztól ragacsos heverőn alvó szőkeségekre. Mi lesz belőlük? összeszorul a gyomrom, tehetetlen gyűlöletet érzek az ismeretlen asszony iránt. Fogalmam sincs mit tennék, ha gyámügyes pártfogó, ha pedagógus lennék. Düledező, villany, víz néL küli tanyából hozták el őket a tanács emberei a kétszobás udvari lakásba. Pénzt kaptak és kapnak, több ezer forintot családi pótlékként, mert gyerekeik vannak, akik ellen az asszony közömbössége, lustasága a „bizonyíthatatlan” merénylet. Nincs ok az állami gondozásba vételre. Nem tartanak izzó forrasztópákát a gyerekek nyakához, mint nemrég azt egy apa tette, mert a fia nem ette meg a csontot. Nem verik. nem itatják nem küldik lopni őket és nem hagyják pucéran szaladozni októberben. „A gyámhatóságnak az a törekvése, hogy amíg lehet maradjon a családban a gyerek. Igaz, ezért esetenként előfordul, hogy egy- egy kiskorút már súlyos lelki és testi sérülésekkel, elsorvadt szellemi képességekkel vesznek állami gondozásba olyan korban, amikor már nem könnyű formálni a személyiségüket. 1983-ban huszonkét 16 éven felüli és harmincnyolc 12 évesnél idősebb gyerek került állami gondozásba”. — olvasható a megyei tanács szakemberének jelentésében. Szolnok megyében ezerötszázhetven állami gondozott gyermek él, köztük harminchét Mezőtúron, nevelőszülőknél. Kényes leltár — Ezekkel van a legkevesebb probléma. Rendesek a nevelőszülők, és rajtuk kívül még jó néhányan hivatalból is kötelesek törődni velük, — bizonygatják a mezőtúri városi tanács szakemberei. Megszervezni sem lehetett volna jobban a szakmunkásképző igazgatónőjének telefonhívását. A nevelőiszülői felügyelőt kéri. ha lehet rögtön keresse fel. — Évikém, mi van ezzel a Zsolt gyerekkel? Miért hagyta itt az iskolát? És mi miért engedjük? •— tér rögtön a lényegre az igazgatónő, Szabó Klára, amikor az irodájába lépünk. — Igaz, hogy megbukott elsőben, de új szakmát választhat, találhat kedvére valóbbat, ha nevelőszülői nem tudták meggyőzni, próbáljuk mi jobb belátásra bírni. Hányán és hányszor igyekeznek szép szóval, vagy ki tudja még, hogyan meggyőzni azokat a vér szerinti szülőket, akiknek a gyerekeit hátrányos helyzetűnek, vagy veszélyeztetettnek könyvelték el. A városi tanács öt szakemberével próbáljuk összeszámlálni őket. A győzködőket. a segítők táborába tartozókat egyszerűbb. Balázs Istvánná, az oktatási, egészségügyi, sportosztály helyettes vezetője sorolja: három főállású dolgozó a tanácsnál, s legalább ugyanennyi akinek munkaköréhez hozzátartozik, tizenkét pedagógus, az óvodák gyermekvédelmi s az iskolák ifjúságvédelmi felelősei, és harminc-harmincöt lelkes társadalmi aktíva. — És hány gyerek van a városban, akiknek az életét mindig beavatkozásra készen figyelemmel kísérik? Némi zavar támad Ehhez a kényes leltárhoz egy nyilvántartás nem elég, de úgy tűnik, több sem. Külön kimutatás van az óvodásokról, külön az általános iskolásokról, a középiskolásokról nincs adat. A 14—18 évesekről nem a helyi, hanem a megyei tanácshoz küldik az információkat, a bölcső- désekről pedig sehova. Több papírról mégis valami ösz- szejön: az 1984—85-ös tanévben Mezőtúron, Mester- szálláson, Mezőhéken és Kétpón kilencvenhét veszélyeztetett általános iskolás és harminckilenc óvodáskorú volt. A megyei tanács gyámügyesének nyilvántartása szerint ennél kevesebb, a szakember dr. Tekse Ilona megítélése szerint, a valóságban pedig sokkal több. — Akármilyen furcsa, de igaz, — minél jobban dolgozik, minél lelkesebb egy gyámügyes, annál több veszélyeztetett gyereket talál, olyan gyerekeket, akik bűnöző, munkakerülő felnőttek környezetében élnek, akikkel nem törődnek. A megyei nyilvántartás szerint (ami nem pontos) kétezer- négyszázán vannak, az alkoholista szüleik miatt veszélyeztetettek pedig ezer- százan, mindent összevetve háromezer-kilencszázan. Reális becslések szerint a 0— 18 évesek 3—5 százaléka. Étel, ruha, segély Hogyan lehet segíteni rajtuk? Az az egyszerűbb, ha a pénz, a különböző segélyek a rendszeres napi étkezés fedezése, több öltözet ruha biztosítása, a tanszerék fizetése valamelyest megoldást jelent, javít a helyzeten. (Tavaly mintegy ezer gyerek több mint 5 millió forint nevelési segélyt kapott.) A pénz csak a segítség egyik formája. Talán össze sem lehet számolni, hogy a tanács, a társadalmi segítők jóvoltából milyen csatornákon, mennyi jut ezeknek a gyerekeknek, de azt sem lehet követni, hogy valóban hozzájuk jut-e el. Egyáltalán, általában és elsősorban csak a segítségükről, a támogatásukról beszélünk. A felelőtlen szülők felelősségre vonásáról, büntetéséről, alkoholelvonó kezelésre, gyógyító terápiára kényszerítéséről, munkára kötelezéséről alig. Mert ritkán fordul elő, mert nem jellemző. Kovács Béláné, aki a mezőtúri újvárosi iskola ifjúságvédelmi felelőse 14 éve, úgy véli hogy: — Elsősorban a pedagógusok sziszifuszi harca ez. Mi vagyunk testközelben és nem tudunk közömbösek maradni. Sajnáljuk, a kiszolgáltatott, vétlen gyereket, azokat, akik a putriból jönnek ide és egy épkézláb magyar mondatot nem tudnak, s azokat is (bár ez teljesen más kategória) akik azért lettek hátrányos helyzetűek, mert a szüleik a túlméretezett házépítésbe rokkantak bele anyagilag és idegileg. — Manzárdtetős házakban élő családokat sorol, akiknek a jövedelme csak a részletek fizetésére elég, a megélhetésre nem. Név szerint ismer mindenkit a környéken. Ott állt már akkor is a katedrán, amikor mostani diákjainak a szülei ültek az iskolapadokban, vagy legalábbis szerette volna, ha itt ülnek. Annak idején is megtette, most is, tanévkezdéskor kikarikázik a Pacsirta útra és biciklire rakja a hatéveseket. Megfürdeti őket és elkezdi tanítani az ábécére. Az emberi élet ábécéjére is. Kovács Katalin
