Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
1985. JÚLIUS 27. Irodafonit művészet Molnár Imre: Ha rámdölnek a házfalak Ha rámdölnek a házfalak tartsd a kezed föléhem hogy harmat-ujjaid alatt élve maradjak épen Hegyezd meg jól a késedet a felhőket hasítsd fel szikrázzanak rám kék egek tudhassak élni hittel A könnyet olvasatlanul megváltásként folyassad minden tövist magadba szúrj hogy életben maradjak Ha megmaradtam általad nem folyt hiába könnyed nászára föltámasztalak sírig-tartó örömnek Nagy László: Kórus Ó, szállj le ide, sólyom, ó, szállj le ide, sólyom, csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom, csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom! Te sólyom, aranycsörű, te sólyom, aranycsörű, te sárga, sárga, sárarany körmű, te sárga, sárga, sárarany körmű! Hasítsd fel selyemingem, hasítsd fel selyemingem, csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem, csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem! Ha élek, veled éljek, ha élek veled éljek, ha égek, égék, égjek el érted, ha égek, égek, égjek el érted! Szőcs Géza: Sír, tavasszal Szilágyi Domokos, sírodon mindenféle fehér virág nyílik! Szilágyi Domokos, ha hallanád ezt a zümmögést, ha hallanád! Tele méhekkel ez a hely itt, közel a szilvafákhoz. Te Szilágyi, tudod-e, hogy Weöres Sándor lefelé jövet a Bethlen-kripta felől, megbotlott azon a helyen? Jött lefele, szeptemberben, mint egy sétáló, törékeny boszorkány a napsütésben, és arról beszélt, hogy ő az utolsó Weöres. Erről beszélt és megbotlott! Kevés híján letérdelt ott, kis híján térdre ereszkedett ott, ahol másfél hónap múlva Nagy László támaszkodott tiedhez oly hasonló botjára, s bámult gyanakvóan összehúzott szemmel a gödörbe, amely fölött most fehérség és parányi szárnyak erőfeszítése. Soóky László: Szonett Éjszaka éjszaka éjszaka magamban kódorgók zsebre dugott kézzel kavicsokat rugdalva lappantyúk és dilis gondolatok kísérnek az elhivatottságról szerelemről békéről rólad elébem áll a Duna s a fináncok nem kérnek igazolványt sem magyarázatot csak a hátam mögött súgják: ez az a bolond aki verset ír (lám gyorsan terjed a hír) a kocsmák már bezártak hát csak kódorgók fától fáig kutyák dalolnak körös-körül. Kilyukasztja a jegyeket, és hangtalanul, mint az árnyék, eltűnik. — Leejtetted — mondja a kislány cérnahangon, és a mellettem ülő fiatalemberre néz. — Az a lábához bámul, ahova a kislány mutat, és amikor látja, hogy a papír a földön nem az ő jegye, hanem csak egy fecni, szó nélkül kinéz az ablakon. A vonat erőlködés nélkül kattog, és bár nyílt pályán, teljes sebességgel megyünk, mégis érezzük, hogy állomás felé közeledünk. A fiatalember, a mellettem ülő, összecsukja színes magazinját, tekintetét körülhordozza útitársain. A kislány apján, akinek gyerekes vonásai most kezdenek megkeményedni, és így lesz gyerekből koros férfi, a kislány anyján, a széphajú lányon, a diákon, aki mintha Csokonai iskolatársa volna, és végül rajtam. Becsukja szemét, kinyitja, megint becsukja, és mintha elkeserítő látvány lennénk, lebiggyeszti száját. „Ti senkik” mondja ez a tekintet, „ti felejthető példányai az emberiségnek. Ti bárkivel fölcserélhető, bármivel helyettesíthető, arc nélküli senkik.” Keskeny száját összeszorítja, arcát egykedvűre igazítja, majd fölveszi sastollal tömött kabátját, és mikor a vonat lassít, kilép a fülkéből. Az ajtót nyitva hagyja, nem méltat köszönésre senkit. Most, hogy leszállt, fölállok, utánanézek. Arcát mintha már láttam volna, mozdulatait is mintha sokaktól tanulná, lépései, tüntetőén hanyag járása, még lélegzetvétele is ismerős. Megy a ködben, pipaszár lába világfájdalom, sastollak- kal degeszre tömött dzsekijében ügyetlenül ugrál. Hogy minél hamarabb elfelejtsem, a gyerekekre gondolok. „Majd csak összetalálkozik velük — gondolom kárörvendve —, egyszer majd csak összehozza őket a véletlen.” A három gyerekkel, a három szurtos ördöggel az állomáson találkoztam, a büfé előtt, álltak, várták, hogy rájuk kerüljön a sor. — Mit kérsz? — kérdezte a legnagyobb a legkisebbet. — Szendvicset — mondta a kicsi, aki legelöl állt. A legnagyobb, akinél hármójuk pénze volt, megrökönyödve nézett rá. — Micsodát? — Szendvicset — mondta a gyerek eltökélten. Feszült csönd lett, majd a középső, inkább békítőén, mint haragosan megszólalt. — Ez már úriember. Ennek már szendvics kell. Kapott-e szendvicset, vagy nem, nem tudom, de amíg a vonat megérkezett, ott kergetőztek, rohangáltak az állomáson. Valami dobálós játékot találtak ki, és ordítoztak is hozzá, mint az ördögök. Remélem, egyszer majd összetalálkoznak a sastollassal, és őt is megtanítják. Ha játszani nem is, mert arra születni kell, legalább köszönni. Fenákel Judit: Üjasszony-néző Na, még öt perc — jegyezte meg valaki a fülkében. Akkor érkezett az idős házaspár. A vulkánííber bőröndöt egy kövérkés fiatal férfi cipelte utánuk. Az öregúr szemüveget váltott, mikor a helyjegyen feltüntetett számokat összehasonlította az ülések fölé erősített alumínium számlapokkal. — Helyben vagyunk — morogta. — Ez a kettő a miénk. — Te most már igyekezz lefelé — idegeskedett az öregasszony —, mindjárt indul a vonat. A férfi helyére igazította a bőröndöt, sietős csókokat váltottak. Aztán írjatok! — kiabált utána az öregasszony. — Ne úgy, mint húsvétkor. — Vigyázzon apukára — mondta a férfi az ablak alatt. A homlokán meg a szája alatt összegyűlt az izzadtság. — Valikát csókoljuk! Az a fő, hogy a fiadat szeresse. Az öregúr megrántotta a felesége kosztümkabátját. — Hagyd már, elkésik! Szemben ültek velem. Még sokáig sebesen szedték a levegőt, az öregúr asztmásán zihált. — Azt hiszi, mindenki bírja az ilyen loholást — mondta az asz- szony. Persze, hogy elkésik, ha sose néz az órára. Majdnem lemaradtunk miatta. Az asszony várt egy bólintásnyit, aztán folytatta: — Nem volt ez ilyen azelőtt, ilyen kapkodós. — Ránézett a férjére. — Ugye, nem volt ilyen? Válasz nem érkezett. Az asszony íészkelődött, levette a kabátját, béléssel kifelé fölakasztotta, előhúzott a cekkerből egy kötött mellényt, belebújt, végiggombolta, és megint nekifutott: — Hajszolja a kocsit végig a városon, azt mondja, kocsival megyünk anyuka, ne izguljon. Abból a kocsiból is ócskavas lesz jövőre. A fejem is begörcsölt a nagy szala- dásban. Rövid szünet, ezalatt kellett volna az öregnek egy igent mondania. De nem szólt. Az asszony lejjebb csavarta a hangerőt. Még mindig azt a nadrágot viseli — suttogta nyomatékkai —, amelyiket a Piri vett neki. Csupa zsírpecsét, sose tudott vigyázni a holmijára. Persze egy vászonnadrágot ki is lehet mosni, ha megvan hozzá az akarat. Az abroszon is meglátszott a múlt vasárnapi paprikás. Közelebb húzódott az öreghez. — A Piri sose ültetett le ilyen abroszhoz. Én nem pártolom a Pirit, de a rendszeretet megvolt benne. Az öregúr krákogott kettőt. Talán jelezte, hogy nem alszik. — A gyerek is megváltozott — lendült bele újra az asszony! —, figyelted, nem jött elénk az ajtóhoz? És most is, hogy megcsókoltam, nem nézett a szemembe. Mondom neki, mikor jössz, Zsoltikám, a mamáékhoz, azt mondja, majd megyek, ha apu elvisz. Valamit titkol ez a gyerek, vagy szégyenli mondani, vagy nem akar panaszkodni, de biztosan titkolódzik előttünk. Tegnap is félrehúztam, na, Zsoltikám, mondom neki, mesélj a mamának, hogy vagytok itthon. Azt mondja, mit meséljek, mama. Hát mindent, a mamát minden érdekli. Erre csak a vállát rándította. Nincs velünk semmi érdekes, azt mondja. Nem így beszélt régebben. Láttad? Átrendezték a szobáját. Kivették a szekrényt a nagyszobából, meg az esküvői képet leszedték a falról. Na jó, hát azt megértem, nem tetszett a Valikénak, de a szekrényt nem kellett volna. Jani azt mondja, minek egymagára az a nagy szekrény. De én inkább úgy látom, hogy a Valika sok ruhája nem fért el a másik szekrényben. Zsoltikát úgy zavarta fürödni az este, mintha koszos lenne az a gyerek. Mindennap le kell neki fürödni abban a hideg fürdőszobában. Persze hogy nem múlik a köhögése, ha folyton megfázik. Tegnap is, amilyen hűvös szél fújt. Gyanakodva figyeltem az öregurat. Lehet, hogy mégis alszik? Évtizedek önvédelme kifejlesztette benne a nyitott szemmel alvás képességét? — Ha annyira odavan a tisztaságért, moshatna rájuk rendesebben. Azt se szeretem, hogy Jani sose ér rá lehozni a gyereket. Meg lehet neki tiltva, mi? Én azt hiszem, Valika megtiltotta neki. Azelőtt kettőt fordultunk, már ott rendetlenkedett valamelyik gyerek. Most se Zsolti, se Csabika, mintha nem is lenne unokánk. Legalább nálunk találkozhatna a két gyerek, ha már így széjjelszedték őket. Nem, mégse alszik, kezében füstölög a cigaretta. Előbb-utóbb megsértődik az öregasszony — gondoltam —, mire hazaérnek, szép kövérre hízik köztük a harag. — Mondom Janinak, nem írtok, nem jöttök, mi lelt benneteket? Azt mondja, nincs idő, anyuka. A vendégekre van idő, a Valika barátnőire. Kistelekig megtudtam, hogy Valika két nyári ruhát is varratott az idén, méghozzá szalonban. Ráadásul nem is volt igazi nyár, hordani se tudta őket, jövőre meg kimennek a divatból. Egy bizonyos Keresztéktől az is kitudódott, hogy Valika szeret pityizálni. Hetenként elfogy 4—5 üveg sör. Piri sose költött ilyesmire. Janit is visszatartotta az ivástól, nemhogy betársult volna ivócimborának. Nem csoda, ha sosincs pénzük. Bútort is hitelbe akarnak vásárolni, azt hiszik, a kölcsönt nem kell visszafizetni. Keresztke elárulta, hogy neki is tartoznak kétezer forinttal. A Piri sose tartozott senkinek, addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért. A Piri egyszerű asszony volt, de tudta a mértéket. Szegedig már csak a Keresztke lánya volt hátra, akinek viszont minden sikerült. Jó partit csinált, az ura ágyba viszi neki a feketekávét, van kocsi, nyaraló, a lányuk zongorázni tanul. Vártam mikor csap le az öregúrra, hogy szóljon már valamit. De az öreg végigutazta a csaknem 200 kilométert egyetlen szó nélkül. Pedig közben meg is tízóraizott. Vajas kenyeret evett, sajttal és zöldpaprikával, utána teát ivott a termoszból. Dorozsmánál egyik útitársunk megkérdezte: — Ugyan hány óra lehet? — A kérdést az öregúrhoz intézte, nyilván a hangját akarta hallani. Hátha történt vele valami Pest óta. A Nyugatiban beszélt utoljára. Az öreg a fény felé fordította a karóráját. — Negyed tíz — válaszolt udvariasan —, megint késünk. Néhány perc szünet után az öregasszony azt mondta: — Nem akartam neked szólni, de látom, neked is jobban tetszett a Piri. Ez olyan pesti lány, na. Nem feleségnek való. Sóhajtott és a tenyerébe nyomott egy ásítást. — Akkor legalább mi ne titkolózzunk egymás előtt. Az öreg fölállt, és nyögdécselve lerángatta a vulkánfíbert. — Az ő dolguk — mondta még az asszony —, eszedbe ne jusson beleavatkozni. Összeállította: Rékasy Ildikó T Szenti Grnő rajza Makrisz Zizi; Fák című sorozatból
