Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
1 8 Irodalom, művészet 1985. JÚLIUS 27. Uandóan fázott az utóbbi időben. Belül fázott, ahogy sohasem még, és ettől fehérré változott az arca, melynek előnytelen sápadtságát csak még jobban kiemelte a fokozottan kifestett szemek látványa. Amikor a kislányával egyedül maradt, eleinte készek voltak — azok, akik között élt és dolgozott — együttérezni vele, de aztán részleteket is megtudtak az úgynevezett családi „tragédiából”, s egymás után elfordultak tőle. A volt férj albérletben lakott, és keresete jó részét gyerektartásra fizette azzal együtt, hogy gyakorlatilag szinte soha nem láthatta a kislányát. Ha Melinda nyaralni ment, külön ősz- szegeket csikart ki belőle, azzal, hogy a gyereknek mindent meg akar adni, még ha csonka családban nő is fel, és évente számtalan alkalom volt még, amikor néhány sorban arról értesítette a volt férjet, hogy szükség van a külön hozzájárulására, amit lehetőleg postán küldjön el, mert nem volna jó, ha soronkívül is zaklatná megjelenésével a gyereket. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy a kisemmizett volt férj a sarkára állhatna egy kicsit, de ez túl szelíd volt, és nem tette. Melinda csoportvezető volt egy kisvállalatnál, és a legfőbb hangsúlyt mindig arra helyezte, hogy a főnökök előtt megfelelően adminisztrálja magát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiemelt jutalmakat kapjon különös tekintettel hátrányos helyzetére is. Gyakorlatilag jó, ha két órát töltött effektiv munkával a napi nyolc órából általában, s ezt a következőképpen oldotta meg: Reggelente fél órával későbben érkezett azzal, hogy itt voltam ám, csak X-el beszélgettem. Mondjuk a folyosón, vagy az épület előtt, mindegy. De itt volt. Aztán megkérdezte, nem kell-e valami a boltból a többieknek, mert ő kiugrik vásárolni valamit egyrészt azért, mert mindjárt éhen hal, másrészt, mert elfogy a kenyér. Soha nem vette észre, hogy senkinek nem volt szüksége semmire, miután ők az irodába érkeztek, a munkaidő előtt megvették, amire délelőtt szükségük volt. Valahogy ezt tartották morálisnak, bár soha külön jutalmakat nem kaptak érte. Melinda térült-fordult, mosolygott és ment, majd egy-, másfél óra múlva visszaérkezett azzal, hogy őneki már leszakadnak a lábai. és még el kell mennie az óráshoz és a cipészhez is. Hangsúlyt helyezett rá. hogy mindezt megbeszélje a többiekkel, és vagv nem vette észre, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy senki nem néz rá, és nem válaszol neki. Ilyen jellegű elintéznivalóikat ők ebédidőben intézték, vagv munkaidő után. és ez mindenki számára természetes volt. Mielőtt kiment az óráshoz, elszaladt a főnökhöz kezében egy üres papírlappal, és olyan szóáradatot zúdított rá arról, hogy mennyi dolga van, de nyugodtak lehetnek, ő elintézi, hogy a főnök örült, ha a végén megszabadult tőle. Bizonyos lelkiismeretfurdalással, mert tényleg ennyit dolgozik ez a szegény kis asszonyka! Ezekután Melinda elment az óráshoz és a cipészhez, kinézett közben a piacra is, és valamivel ebédidő előtt visszaérkezett. Az ebédidő háromnegyed óra, de hát ki róhatta volna fel neki, hogy legkevesebb másfél órát időzött távol a munkahelyéről ilyenkor, és utána még panaszkodott is, hogy olyan gyorsan evett, majdnem megfulladt, mert még elment az édesanyjához is, meg beszélt a sógornőjével a hétvégéről. Igazán nagyon fáradtnak látszott ekkor már, és le is rogyott egy közeli székre azzal, hogy „most már megérdemlem, hogy nyugodtan elszívjak egy cigarettát”. El is szívta nyugodtan, mert senki nem zavarta ebben, és éppen felállt, hogy lemegy kicsit az öltözőbe, amikor pechjére egy ügyfél érkezett, akit nem kerülhetett el. Melinda példamutató türelemmel hallgatta végig az ügyfél problémáját, és biztosította arról, hogy ő elintézi. Bán Zsuzsa: Hideg van — Ne higgyen senkinek — mondta —, csak ha én mondom valamiről, hogy nem lehet elintézni, akkor igaz. Hiába, nem vagyunk egyformák! El is intézte az ügyfél dolgát, aki azt hitte, valami külön juttatást kapott a társadalomtól azzal, hogy ilyen kedves fiatalasz- szonnyal találkozott, aki fáradtságot és időt nem kímélve rendelkezésére állt. Melinda ezzel teljesítette a napi jócselekedetet, amire bátran hivatkozhatott, ha arra került volna a sor, de a főnök nemigen kért tőle számon semmit, éppen elég volt látnia — ha néha odanézett —, hogy mennyit dolgozik. Ezekután Melinda tényleg lement az öltözőbe, hogy kivegye megérdemelt pihenőjét, és megegye azt a kis valamit, amit behozott magával, „hogy ki ne lyukadjon a gyomra”. Aztán telefonált a kislányának, a sógornőjének, egy ismerősnek, és a munkaidő letelte előtt már igazán nagyon fáradtnak látszott, ezt senki nem tagadhatta. Megpróbált kicsit beszélgetni a többiekkel, például úgy, hogy bekapcsolódott azok beszélgetésébe, de valahogy nem sikerült a dolog, mert elhallgattak, és amikor végül egyedül ő beszélt, úgy vette észre, hogy mindenki valami munkába merült, és nem figyeltek oda. Emiatt felhúzta az orrát, és bosszút esküdött, amit másnap igyekezett is realizálni az egyetlen módon, amit ismert. Reggel, amint félórával munkakezdés előtt megérkezett, rögtön bement a főnökhöz, és beszámolt aggodalmairól. Rossz vége lesz szerinte annak, hogy egyesek nem törődnek igazán a munkájukkal. Neveket és példákat említett, melyeknek felét a főnök meg is jegyezte, idegesen attól, hogy zavarják, megígérte: alkalomadtán utánanéz. Az említett nevek közül néhány azonban tényleg meg is maradt a fejében, és nem tudott jó szemmel nézni azokra az emberekre, akiket Melinda ilyenkor megemlített. Mert a fene egye meg, néha utána kell nézni a hanyagságoknak és léhaságoknak, különben mi lenne belőlük? Nem mindenki olyan, mint ez a szegény fiatalasszony, aki eny- nyire szívén viseli a vállalat ügyeit. És az embernek más dolga is van, mint örökké közöttük járkálni, hogy maga járjon utána, még szerencse, hogy van valaki, aki közöttük dolgozva odafigyel mindenre. Persze, volt már olyan is, hogy Melindát megpróbálták befeketíteni előtte, de ő átlátott a szitán. Megmondta kereken, hogy bár minden dolgozója ilyen lenne, nem fájna a feje sohasem. Közben egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy Melinda őt is fúrja, ahol lehet, mert az előmenetel egyik kritériumának ezt a módszert tartotta. Nemcsak lefelé áskálódott, hanem hacsak tehette, felfelé is, hiszen a nagyfőnök sem olyan sokára nyugdíjba megy, és olyan végzettséggel, amilyen Melindának van, korlátlanok a lehetőségek. Akik naponta vele dolgoztak, és közelről ismerték, megvetették, és érthetően kiközösítették maguk közül, de neki vastagabb volt a bőre annál, hogy ezt észrevette volna. Nem tűnt fel, hogy senki nem szólítja meg, legfeljebb kelletlenül válaszol, ha ő kérdez valamit, hogy elhallgatnak, ha beszélgetés közben hozzájuk lép, hogy kimennek az öltözőből, ha ő bemegy. Túlságosan el volt foglalva magával és az ügyeivel ahhoz, hogy ilyesmit ész- revegyen. S az ember azt gondolhatná ezek után, hogy Melinda volt az élet királya (királynője), aki meglovagolt minden lehetőséget, mégis, beteges sápadtság fakította az arcát, és állandóan fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Természetesen a sok munkát okolta azért, mert valahol belül meg volt győződve arról, hogy ő naponta halálra dolgozza magát. Már a tény egyedül, hogy reggelente fel kellett kelnie, és elindulni a munkahelyére, egész napra elbágyasztotta. Akkor ott volt a kislány gondja is, akit nevelnie kellett, a pedálozás a főnökök előtt, mindez tényleg igen kimerítette. oha nem jutott eszébe, hogy valójában nincs egyetlen barátja sem. Nincs ember, aki együttérezne vele, akinek bizalmasan elmondhatná a dolgait. Ha megpróbálja, a többiek átnéznek rajta, mint a levegőn, és egészen másról kezdenek beszélni. Gondol néha arra is, hogy új kalapot vesz, vagy új csizmát, és várja a megváltást, de úgy látszik, ez sem segít. Csak azt tudja, hogy állandóan fázik, akárhány fok lehet bent és kint, az ő arca sápadt marad, a szeme alatt menthetetlenül gyűlnek az újabb szarkalábak és ezen nem segít az egyre több festék sem. — Hideg van — mondogatja, és összehúzza magán a kardigánt. — Ti nem érzitek? Török Elemér: Csendes öregek A hajnal lombjai mögül előbújik a nap A munka komoly veteránjai már mennek az utak végtelenjén a madárlátta mezők felé Mennek rendületlenül a hallgatásukkal is folyton kérdezők őket látom mindig a beérhetetlen térben és időben Bennük ballag múltam hosszú néma csendben Fodor András: Titkosírás Ne hidd, hogy ezek a szőke ágak felejtik titkukat, mikor tavaszi gyönge csibéit álomra hajtja a nap, mikor a mézgás lombtetőkön megduzzadt hold alatt a gyönyör átlóiból égig robban a pillanat. Mikor az éjen átvilágol a térd, a váll íve, mikor sikamló bőr a bőrnek súgja: ne menj el messzire! Tenyerem iksze, ipszilonja legyen a testesült ige, felejtsd magad örökre ónnal írt hűvös redőibe. r!!*hl Téli utazás A hideg estén fázósan topogtunk a sínek mellett. Hosszabb várakozásra készülünk föl, de a ködből hirtelen fények válnak ki, az expresszvonat késés nélkül megérkezik. A kivilágított kocsik csaknem üresek, de mi, akik ezen az állomáson íölszállunk, valamennyien egy fülkébe kerülünk. Hét ember, egymás mellett, egymással szemben, néhány órára összezárva. Óvatosan megnézzük egymást. Belül, az ablaknál férfi a feleségével, és öt-hat éves kislányukkal. Mellettük fiatalember, diákforma. Velük szemben elegáns, fiatal nő, egy harminc év körüli férfi. Leg- szélről én. Az expresszvonat rohan az Alföldön. Kinn sötét van és hideg, benn meleg és biztonság. Rakodás, zörgés, mocorgás, ki-ki elhelyezkedik, és mintha óra ütne, csattognak a kerekek. A család tagjai egymással vannak elfoglalva, a szülők aggályosán és túlbuzgón a gyerekkel foglalkoznak. A lányka kistermetű, vékony, arca, tekintete koraérett. Tornász, artista, talán baletttáncos? Nincs rá komoly okom, hogy ezt feltételezzem, mégsem megy ki a fejemből. A kislány ugrál, nevetgél, mikor elfárad, anyja ölébe teszi a fejét, szomorúan maga elé néz. A diák, aki mellettünk ül, göndör hajú, vidám tekintetű. Kis bajusszal -öregíti magát, de legföljebb húsz éves lehet. Nyitott könyv van a térdén, szeme még akkor is nevet, amikor olvas. A fiatal nő ritka jelenség, derékig érő hajában a mézsárgától az aranybarnáig minden árnyalat megtalálható. Nézzük, bámuljuk ezt a különös szinpompát, fénye valamennyiünkre rávetül. Ki lehet? Vidéki színésznő? Talán színésznőjelölt? Halkan fölsóhajt, kinyitja könyvét, olvasni kezd. Francia nyelvkönyv, talán mégsem színésznő? A mellette és mellettem ülő fiatalember — ha oldalt nézek, csizmája orrát és hosszú, keskeny ujjait látom — tüntetőén elkülöníti magát tőlünk. Színes magazinba mélyed, mintegy védekezőén tartja maga elé. A baloldalán ülő lánytól, aki olyan szép, mint egy királylány, finnyásan elhúzódik. , Kalauz jön. A fiatalember föláll, lecsapja újságját, jegyét előveszi, némán szitkozódik. Kire dühös? A kalauzra? Ránk? A vasútra? A kalauznő valóban leverő. Nem annyira csúnya, inkább elszomorító. Álla hátracsúszik, ajkát, mintha nem lennének fogai, beharapja, és bőrében, pórusaiban húsz éves boldogtalanság. A ciklámen színű ripsz szalag, amit tányérsapkájára, tűzött, mintha gúnyolódna rajta. I v Püspöky István: Nappal és éj Makrisz Agamennon; Akt
