Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
8 Irodalom, művészet 1985. JÚLIUS 13. Várja önt a pipások tábora Csörsz István: Török megállt a trafik előtt, és végignézte a cigarettákat balról jobbra. Az alsó polcon pipadohány csomagok álltak ferdén, hogy több elférjen egy sorban. Mindegyiknek nagyon szép volt a tasakja. Nem rossz, gondolta. Olyan hideg volt, hogy a kalapjától .lefelé fázott a feje hátul. Cigarettából nagyobb volt a választék, mégis úgy érezte, pipadohány van több: a cigarettás dobozokat jobban megszokta a szemünk, gondolta. Hogy melyik a jobb. nem tudta, mert nem dohányzott. De talán a pipások vannak jobb helyzetben, gondolta. Az előbb, amint kitódult a tömeg a mozi nézőteréről, legalább húszán rágyújtottak. Pipás csak egy akadt, mégis mindenki észrevette. A nők állítólag imádják a pipafüstöt. Van benne valami, azt mondják. öngyújtók, fából faragott karkötők és minden vacak volt még a kirakatban, köztük egy akt-naptár is februárnál kihajtva, meg egy tíz év körüli fiú színes képe, aki nyulat tartott a kezében. Volt valami kedves a fiú mozdulatában. Lendület. Egyáltalán nem hasonlított az ő fiára: a haja, szeme sötétbarna, arca kerek, míg Tamásé hosszúkás, a szeme világos, a szája határozatlan — bár az elmúlt négy évben igen sokat változott, annyit, hogy Török alig ismert rá. Amikor még Lillafüreden lakott íz anyjával, minden héten meglátogatta őket, de már akkor is fel- :űnt neki a fiú arcvonásainak ha- ározatlansága, amit nyilván Évá- :ól örökölt. Karácsony előtt, amikor ajándékot vitt nekik, megkérdezte Évától, hogy nem akar-e elválni? Éva azt mondta, nem, csak a gyerek miatt maradnak ott. Asztmás tünetei voltak a kölyöknek, Éva a hegyi levegő miatt vitte fel Lillafüredre. Otthagyta a szakmáját, a Külkereskedelmi Minisztériumot, a lakást, mindent. Gondnoki munkát vállalt abban az üdülőben, ahol előző évben nyaralt a család. Nagyon szép vidéken állt a ház. egy fenyőerdő közepén. A hegyoldalon is fenyő nőtt, a fák alatt ruganyos, fakóbarna fenyőtű-párna, amely néhol félméter vastag volt. Három évig maradtak ott Éva és a fiú, az asztma viszont nem javult, ezért Éva kivitte a gyéreiket Svájcba a nővéréhez, aki ismert valami tüdőspecialistát. Ez újfent megállapította, hogy asztmás a fiú, és legjobb neki a hegyi levegő. így aztán Svájcban maradtak, Éva takarító lett egy óvodában. később pincér, végül mind a kettő egyszerre. Egyházi iskolába íratta be a fiút, nem mintha az lett volna a legközelebb, de az volt a legjobb szerinte. A legdrágább is. Ezért takarítást és gyerekfelügyeletet is vállalt hétvégére, miközben az ő gyerekére más vigyázott. Az egésszel annyit keresett, hogy amikor kifizették a lakbért, még ennivalóra is maradt pénze. Igaz, hogy nem sok. Egy év múlva Török utánuk ment, és megkérdezte, nem akar- nák-e visszajönni Magyarországra? De Éva szerint az a levegő mégis a legjobb volt. A gyerek állapota ugyan romlott, aznap este is rohama volt. lerángatta az ágytakarót, magára csavarta, bemászott az ágy alá, és ott hörgött. Az istennek nem akart kijönni onnan, Éva rohant az orvosért, de nem találta otthon, úgyhogy a végén ő adta be az injekciót. A fiú mindjárt lecsillapodott, fogta a könyvét, olvasott egy kicsit, aztán elaludt. Pulóveres öregasszony rendezte a polcokat a trafikban, az a típus, amelyik gyalog megy Indiába. Már csak egy hét volt Mikulásig: any- nyd gyerekjátékot rakott hát a polcokra, amennyi elfért. Éva egy százfrankos számológépet vett a gyereknek Mikulásra. Villanyvonatja és minden vacakja volt már. Török pingpongütőt, meg egy szájharmonikát vitt neki. Az asszony nem szólt semmit, piros celofánba csomagolta a játékokat, és arany fonallal kötötte át a csomagot Török másnap egyedül maradt a lakásban, mert a gyerek iskolában volt, Éva meg a munkahelyén. Annyit tudott elérni, hogy este tíz helyett már nyolckor engedjék haza a fiút: egy húszév körüli fekete lány hozta el az iskolából. — Maga svájci? — kérdezte Török meglepve. — Spanyol — mosolygott a lány, azzal elment. A gyerekkel Török odáig jutott, hogy már válaszolt neki itt-ott, igennel és nemmel, de azt is németül. A szentségit, mondta, hát annyit legalább tudsz magyarul, hogy igen és nem! Mi? Közben hazajött Éva, vacsorához terített, Tamás azonban nem evett, mert borjúmáj volt, és azt mondta. hogy utálja. Ezt végre magyarul mondta. — De hiszen a kedvenced! — sopánkodott Éva, azzal nekiállt, hogy omlettet süssön a fiúnak. — Figyelj ide — mondta neki Török —, majd én megetetem vele azt a májat, jó? — Inkább ne! — kérte Éva. — Mindig rohama van, ha felizgatja magát, tudod. Tegnap is ez történt. — Mi az istenen izgatta fel magát tegnap? — kérdezte Török. — Azon, hogy itt vagy. Ennyi már elég neki! Omlett után a kölyöknek jobb kedve lett, lefeküdt olvasni. Török bement hozzá, hogy csináljon róla egypár képet. A fényképezőgép eléggé érdekelte a fiút. kivette az apja kezéből, és szét akarta szedni. — Ne nyisd ki, film van benne, it is full, izé... —Was? — kérdezte a fiú. — Semmi — mondta erre ő. Fogalma se volt róla, hogy jutott eszébe ez a marhaság. A végén aztán Évának adta a gépet, hogy tegye azt is a csomagba. Kicsit fájt ugyan a szíve érte, az egyetlen fényképezőgép volt életében, amit szeretett. Biztosan azért, mert olyan kicsi vol. Éva kibontotta az aranyfonalat, és betette a csomagba. Török ott akarta tölteni a következő napot is. de nem volt kedve hozzá, hogy egyedül ténferegjen a lakásban este nyolcig, így inkább haza indult. Nem tartóztatták. Még egy órát őgyelgett a városkában, aztán jegyet váltott a délutáni vonatra. Igen jó vonatok voltak. Hírről a délutániról nem is tudott. Egész nap utazhatott az ember, ha akart, várakozás nélkül. Ez a nyúlás srác itt a kirakatban inkább valami déli típus volt. Annak a spanyol lánynak is lehetett volna a gyereke. Azt várta az ember, hogy mindjárt elszalad a nyállal együtt. A trafikban egy lélek se ment be, úgyhogy az öregasszony kijött, és megnézte, mi tetszik Töröknek a kirakatban. — A — mondta — mindjárt kiveszem! — Nem fontos — mondta Török. — Dehogynem! Fáradjon be. hideg van már. Nem is emlékszem ilyen kutya hidegre december elején! Bekísérte Törököt a trafikba, ahol tényleg meleg volt. Lehetett vagy negyvenöt fok. A trafikos kivette az akt-naptárt a kirakatból. Töröknek még arra sem volt ideje, hogy kinyissa a száját. —• Nézze meg a júniusit! — biztatta az öregasszony. — Nagyon csinos. Csak azt nem akartam kitenni a gyerekek miatt. Hatvan forint! * Török elővette a pénztárcáját. Végül js mindegy, gondolta. — Még valamit? — kérdezte a trafikos. — Köszönöm, Illetve... Az milyen, az a piros?... — A pipadohány? Amphora, holland. Rendkívül aromás. A kék egy kicsit hűvösebb. — Abból is egyet — mondta Török. — A kékből? — A pirosból. Meg egy pipát. — Ne azokat nézze! — mosolygott a trafikosnő. — Van egy acélszárú svéd pipám. Nem akarom azt mondani, hogy magát túléli, de engem biztos! — Jó lesz — mondta Török, és az egészet a zsebébe dugta. Fodor András: Színek Áttört aranyvásznát levonja a tengerről az ég, de h szemhéjak '■ selyemlemezére zsibog tovább a sárga meg a Kék. Borzong a türkiz.tó korongja, partján sáfrányba csap a zöld, lágyból kemény-barnába komorul a fák ‘sorfala fönt. Meszes fehéren izzó vonalakkal pezseg a sötétből a pad, szeretők írják rá kifogyhatatlan fekete rajzukat. lAngol körül a terek, iutak árka berzsenyes ködből bíborveresen, égi ezüst pecséttel • homlokomban sajog a végtelen. A tanya fölött a nap megnyur- gította az árnyékokat, s a fény is egyre sápadtabb lett. Az árnyékok komorak voltak, akár az öregek arca. Kobzos János gazda arca nagyon hasonlított a délutánhoz. A kora miatt is, no meg azért is lett még borúsabb az arca, mert a fia, Jancsi elébe állt, s ezt mondta: — Megházasodom, édesapám. — Aztán kit veszel el? — mordult rá az öreg. Mióta nélküle is megy a világ, s ő egyre jobban kikopott belőle, azóta ingerült. Még olyan dolgokba sem szólhat bele, ami pedig rá is tartozna. Már Rozi, a felesége is egyre ritkábban kérj ki az öreg véleményét. Megy a saját feje után. főz, amit akar. Most meg ez a kölyök is. — Aztán kit veszel el? A hang teszi a muzsikát, az ilyet másként szokás mondani az apának. Kérve. — Kit, kit? Hát egy lányt, akit szeretek — nyel egyet Jancsi, aztán nagy bátran hozzáteszi: — Aki gyereket vár tőlem. Na, ez sok volt egyszerre az öregnek. Gyűl benne a méreg. — Mit csináltál, te gazember?! Húsz éve® se vagy! Katona se voltál, de gyereket csinálni már van eszed! Tudod mit? — enyhül meg az öreg — hiszen mégiscsak az ő vére. — Vetessétek el, majd a katonaság után is elveheted. — Nem úgy van az! Teri már a hatodik hónapban van! Kobzos megint hallgat. Lassan pirul ki az arca. — Ide pedig nem teszitek be a lábatokat, az biztos! Menj az udvaromból. mert úgy elverlek, hogy magam is megbánom! Jancsi csak néz, aztán megérti. Elindul a ház felé, hogy kis idő múlva a tornácra tegye két kis bőröndjét. — Nemsokára értük jövök. Az öreg nem mond semmit, csak áll. Aztán előkerül az asszony is, Botár Attila: Egy ívpapírra Azt mondod: írjak ma verset. Mintha nem volna szél és altató nagy esők, mintha súlysötét nyugtalanság sem lábatlankodna, csavarná ei fejem. Könnyű ma verset írni és kevés. Inkább idegbeteg nyárfák helyére állna, akinek van még a világról álma: kegyetlen-pontos, mint i kéregben a kés. Már inkább zömök trafóháznak állna — szívében fölerősödő zümmögések földmélyi méh-rajokkai küldenek éjféli lámpákba mézet. Elég h lefogott, meggyűrűzött pillanatból, sehova szálló madarak tüdejét tnem építem át mellkasomba, hogy megszokjam a ritka levegőt. • Soha ilyen nehéz a föld halottaknak vagy csak az 1 elszökéshez. írjak ma verset, mondtad, s ívpapírról: kiirtott erdők sírjáról fehérelsz. Hable Tibor: Gyümölcs-álom Alma-fanyar mosolyom napsütéssel hámozom. Ami benne gondolat, kisebb, mint a barna mag. Húsom főzik, fölözik, száradni polcra teszik ... S hogy ne legyen oly szagos, megszitálja tnégy anyós ... Megszitálja és veti szélesen: ég földközi ' Válság múlik 'és nyomor, hull, hull, 'hull az alma-por. aki a szomszéd tanyában volt kot- lóért. Mert olyan különös a tyúkok világa, hogy az egyik tanyában kotlának nyakra-főre, a másikban pedig az isten szép nevére sem hajlandók. Kobzosné tyúkot vitt a szomszédba kotlóért. A fészek itt áll elkészítve, aláválogatta a tojásokat is, ráültette az egyik vértyo- gó tyúkot, de az csak állt a tojáson, nem akart ráülni. Jön nem is titkolt örömmel, hiszen sikerült a csere. A két bőrönd láttán meglepődik, elengedi a kotlóst. — Hát ezek a bőröndök? — Nem látod, hogy bőröndök? — Azt látom, de minek vannak a tornácon? Kobzos nagyot nyel. — Azért, mert Jancsi költözik. — Miért, hová? — Kobzosné maga a méltatlankodás. — Nem mondaná meg, hogy hová? — Költözik, mert nősül. Aztán meg kívül tágasabb! — Elküldte az egyetlen fiunkat? Maga vén bolond! — jaj dúl fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asz- szonynak igaza van. A fejére nőtt már. azért mer ilyet mondani. De az úristenit, ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom meg keresztelő!? — Elzavartam, az istenit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pulya, de én nem hiszem! Hát akkor le is út, fel is út! Az én házam nem átjáróház, hogy ide mindenféle jöttment csak úgy betegye a fenekét! Rozi megszeppen az öreg indulatától. Máskor ilyenkor elhallgat, de most nem tud. — Maga meg nem is beszélt még rendesen Jancsival, a lányt se látta, mégis elüldözi őket a háztól! Milyen ember maga?! — Hogyhogy milyen ember? Hát nem dolgoztam én eleget, mióta csak az eszemet tudom?! Nem neveltem fel ezt a latort rendesen? És ez a hála érte. Elmegy az első Budaházi István: Naplemente
