Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
1985. JÚLIUS 13. hidalom, művészet 9 Bella István: Partizán pillanat Telefonpóznánk doktor kopogtat. Férgeket faldos a harkály. És muzsikál a fa, zenét bozsogtat, hírekkel teli kaptár. Irgalmas idő, te történelemdoktor! Az lenne valami, ha az igaz szót a fényes hazugoktól el tudnád választani. Ha kiirtatna frninden hamis és tolvaj diktátum, <törvény, italán kicsillagozna a jpózna s t virággal teli lombbal állna, Imint hajdanán. Dienes Eszter: Optimista verseket írok 1. vers Az anyagok magömlése vagyunk, százféle hatalom. Mimt ha rabok lennénk. Csak szabadon. 2. vers Tegnapra épült holnapok! Ha úgy akarom, majd tegnap meghalok. 3. vers Bűneimből született költemény ez, sebhelyes líra, de ne féljetek! Felkentem mosolyom s a sok hiány egésznek látszik. 4. vers Ha személyi kölcsönt kértem. Mikor megkaptam, vettem egy mirelit tyúkot százhúsz forintért. Én vigyázok magamra, mert vissza akarom fizetni a kölcsönt. megesett lánnyal! Márpedig, amíg én élek, az lesz ennél a háznál, amit én akarok. Megértetted?! Az asszony egyszerre kicsinek érzi magát, nagyon kicsinek. Néma fájdalommal indult kotlót ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi, megnyerte a csatát. A fronton érzett egyszer ilyet. Húsz kilométert mentek előre egy nap alatt, pár puskalövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap hajnalban iszonyatos ágyútűzre ébredtek. Ágyú- tűzre a hátuk mögül. S morgott a föld, és tankok dübörögtek. A dűlő felől motor berreg, aztán előbukkan a téesz GAZr-kocsi- ja. Gyorsan jön, megáll a tanya előtt. A fiú szótlanul száll ki, felmegy a tornácra, felveszi a bőröndöket, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndöket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja, édesapám! Ezt már a terepjáró ajtajából mondja, visszafordulva. Aztán fölzúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jancsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hallja, az anyja a tornácnál zokog. Az öreg Kobzos arca is megrándul. Eddig csak apunak szólította Jancsi, esetleg apának. Sose mondta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll, de lelkét melegség járja át. Odamegy asszonyához, s vállára teszi a kezét — Ne sírj már, egyszer úgyis elment volna. Ha nem most, később. Ki kell azt próbálni, menynyire ember már. S hallgatnak. Csak az asszony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a takarékot is, aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle. Kobzosné nem mozdul, csak a hüppögése csöndesül el. A naplementétől az egész tornác meszelt fala lángol. Néznek, néznek a poros dűlőútra, aztán az asszony az öregre pillant. Micsoda mély barázdák ezek? Csupa árnyék és csupa fény. ■ _ —p ndd el az első szerel- wSftm- rned* — kérlelt Nádai. • wm '• — Hát, jó... de azán vess magadra, ha... — nem fejeztem be a mondatot, mert nem akartam azt mondani, hogy nekem minden szerelmem az első volt, bár én akkor mindig úgy éreztem, hogy az utolsó. — Elmondom a hozzá vezető utat... A történet Dárdai Mihály tanító úrral kezdődik; ha él még, bizonyára megbocsátja, hogy elmesélem azt, amire emlékszem. Ö biztosan másként és másra emlékezik, de hiába; nem tudom megváltoztatni az emlékeimet. Az első osztályt jelesül végeztem el (pontosabban: kitűnően), s ezzel lényegében évekre be is fejeztem iskolai tanulmányaim. Tudtam írni, olvasni, számolni — egyéb mi keli még? Értelmes voltam, tudtam a tanár szájaíze szerint válaszolni, s ha a válasz — a Felelet — mégsem úgy sikerült, akkor tudtam korrigálni, azaz: érvelni. Nem tanultam, otthon nem tanítottak nem is akartam különösebben jól tanulni: mert nem akartam különbözni. Fárasztó és a többiektől eltávolító magatartást követelt jótanulóságom: egyedül maradtam az átlagos képességű gyerekek közt, még a mintatanításon is unatkoztam, mert mintha előre olvastam volna a le sem írt forgatókönyvet, olyan pontosan tudtam, hogy mikor, melyik kérdésnél kerül rám a sor a felelte- tésnél. Azt hiszem, azt is pontosan megértettem, hogy egy-egy ilyen mintatanítás nem a tanulók, hanem a tanítók vizsgája. Én meg, ahogy tudtam, igyekeztem segíteni. Dárdai tanító úr — aki másodiktól tanított minket — nagyon szigorú ember volt, s kicsit gyanakodott is a képességeimre. Ahogy most utólag a bizonyítványomat nézegetem, látom, hogy nemcsak félévben, de év végén is vagy rajzból, vagy írásból be-beírt egy négyest, így rontva el kitűnőségemet. Erre nyilván azért volt szükség, hogy nehogy teljesen elbízzam magam; noha elhízásról szó sem volt, ekkor már inkább hasonlítani szerettem volna, mint elkülönbözni. Három éven át tanított Dárdai tanító úr, csak legutoljára, negyedik év végén lettem újra tiszta kitűnő nála. De ez már össczefügg a szerelmi történettel. A tanító úrnak volt egy lánya, velünk egyidős. Szép lány volt, a párhuzamos osztályba járt. S mert az apja tanított minket, valahogy mindenki félt tőle. Mert az apja is szigorú volt, nagyon, sokszor megcibálta a fülünket, a pajeszun- kat, vonalzóval ütötte a tenyerünket. a körmünket — kinek kell egy olyan lány, akinek ilyen az apja? Engem nem volt miért verjen, csöndben, rendesen viselkedtem, aligha szolgáltattam okot ilyesmire. Talán egyszer, egyetlen egyszer. Az osztályban káderezés volt. Mindenki elmondta, hogy mik a szülei, hogy mit dolgoznak, hogy élnek, és így tovább. Itt sem volt velem semmi baj. Ideálisan tiszta munkáscsaládból származtam, a lakásunk szűkös volt, én láthatóan szegény és sovány — nem iskolatáskával, hanem hátizsákkal jártam iskolába —, Dárdai tanító úr mindezt följegyezte, így minden nyáron kétszer mehettem ingyen nyaralni a Balatonra, egyszer azért, mert szegény és sovány voltam, egyszer azért, mert jó volt a bizonyítványom. E káderezésnél történt a baj. Az iskolához legközelebb egy szemüveges, gyámoltalan nagydarab (vagy inkább kövérkés?) osztálytársunk, Friedrich Péter lakott. Ez a körülmény tette őt alighanem a barátommá. Közel lakott az iskolához, a piactérhez, ahol futballozni szoktunk, s mert féltem, hogy ellopják a hátizsákomat (ha másért nem, tréfából: egy cseppet sem látszott iskolatáskának), ezért megkértem néha, vigye be hozzájuk. Ö bevitte, s otthon is maradt, nem jött — vagy csak nagyritkán — közénk futballozni. Regényesen ügyetlen volt. Nem két ballába volt, de legalább három. A szemüvege örökösen leesett, eltört; ha óvatosságból lerakta a kapufához, amit kabátokból, táskákból, sapkákból raktunk le magunknak a lószaros piactér árusoktól és lovaktól megkímélt részére, akkor egy-egy kapufát sodró, érintő lövésnél biztos, hogy az ő szemüveben még választhattuk ugyan a hittanoktatást, de már tudtuk, hogy nem jó szemmel nézik — s nem emlékszem, hogy Friedrich járt volna közénk. Dárdai tanár úr körülnézett az osztályban, keresett magának valakit. Előtte azonban óvatosságból föltett egy kérdést: „Ki tudja, gyerekek. hol laknak Friedrichék?” Arra külön ügyelt, hogy a nevek elé sose tegye ki az „a”, „az” névelőket, ezt csak nehezen tudtam megtanulni. „Nem magyaros”. Ennyi volt az indokolása. Többen jelentkeztek; de kevesebben. mint ahányan tudhatták a címét — mondtam már, hogy az iskola mellett laktak. Lustaságból? Ellenszenvből? Én is föltettem a kezem. Dárdai tanító úr rövid töprengés után engem választott. — Eredj, fiam, kérdezd meg Pétert, milyen vallásúak a szülei, s hogy őt milyenre íratták. — Most, az óra alatt? — Igen. Eredj csak, eredj. Fölpattantam, sálat kanyargatApáti Miklós: Mintatanítás ge repült a legmesszebbre. Vagy ráesett, rávetődött a kapus. Különben szemüveg nélkül alig látott. zavartan pislogott maga elé, a szemét dörzsölgette, a karját va- kargatta, a lábát váltogatta órákon át, futni sem tudott rendesen. Amúgy jó fiú volt. Azt mondogatták róla, hogy zsidó. Ne szépítsem a dolgot: ezzel csúfoltuk. Alig hiszem, hogy valamelyikünk is tudta volna az osztályból, hogy mit, s kit jelöl ez a kifejezés. Az apja az ablakpárkányon párnájára könyökölve pipázgatott, anyja kenyeret szelt nekünk, és teát töltött. Annyit mondogatták az osztályban. hogy „büdös zsidó”, hogy megszagoltam a vajat is, a teát is, nem büdös-e? Kicsit más íze volt mindennek, mint otthon, de büdös az nem volt. Apjával néha sakkoz- gattunk. Furcsán játszott az öreg. Nem bemattolni igyekezett, nem akarta learatni a figuráim, csak leszorított. Bezárt. Lefojtott. Alig tudtam lépni. Nagyon idegesített ez a játékosan gonosz módszer. De hiába, az öreg jobban játszott. Mindezt a káderezés miatt kellett elmondanom. Térjüjnk oda vissza. Az F-betűnél tartott Dárdai tanár úr, de osztálytársunk, Friedrich Péter hiányzott. Mikor szegény Friedrichhez ért a tanító, az osztály felmordult: „Az zsidó...” Hallhatta jól a tanár is. De nem mondhatott semmit, hiszen a káderezésnél a szüléink s a magunk vallási hovatartozását is be kellett diktálni. Friedrich nem volt jelen, hogy a sok elhangzott „katolikus”, református” után azt mondhassa várható derültségünk közepette, hogy „zsidó”, meg aztán az is lehet, hogy Friedrichék kikeresztelkedtek. Bár nem valószínű. Az első osztályban még tanultunk hittant — mi, büszke, s tudatlan protestáns lelkű katolikusok, 1959tam a nyakam köré, s mentem Friedrichékhez. Kicsit izgultam, a küldetés miatt. De nem engedtek be, mert Péter fertőző beteg volt. A hírrel visszaügettem az iskolába, s bár kedvem lett volna rohangálni egyet a tavaséi, friss napsütésben, ám a kötelességteljesítés, a feladatvégzés, a megbízás komolysága, s a háttérben lappangó kudarc — hiszen végül is nem tudtam meg semmit — visszaűzött a hűvös, napfénytelen, olajosszagú tanterembe. Anélkül, hogy engedélyt kértem volna, odalépkedtem a katedrához, s elmondtam, mit végeztem’. — Még ennyit se lehet rátok bízni — morogta a tanár, s ekkor valami átszaladt az agyamon: „Kikre nem lehet bízni semmit? A zsidókra.” Bizonyára erre gondolt a tanár úr. Iszonyúan szégyenteljes érzés volt. Hát csak ezért küldött át engem, mert engem js zsidónak nézett? Élőször ezért szégyenkeztem. Aztán azért, mert nem kértem ki magamnak. Aztán azért, mert egy tanár ne zsidózzon. Se engem, se mást. De csak vörösöd- tem, vörösödtem. Dárdai tanár úr ekkor megláthatta, megérezhette, miféléket gondolok. Kicsit talán ő is elszé- gyelhette magát. Néhány éve szabadult föl az ország. Ki akart engesztelni. — És te félsz a betegségektől? — Nem — nyögtem. Vagy csak a fejemet ráztam? — Akkor menj át a szomszéd osztályba. Kérd el a Markovics Boritól a leckefüzetét, és vidd át hozzánk, a lányomhoz. Add neki oda, hogy ne maradjon el az anyaggal. Ö is beteg. — Igen. — Azt hiszem, kicsit megengesztelődtem. Szünetben elkértem Markovics Bori füzetét, elmagyaráztam neki, hogy mi a feladatom; ő kicsit értetlenül nézett rám, hiszen máskor ő szokta átvinni a leckét Csillának, Dárdai tanító úr lányának, most meg... De nem sokat tanakodott, odaadta a füzetét. Először volt a kezemben lánynak a füzete. Ekkor értettem meg, hogy a lányok nem ugyanazt, s nem ugyanúgy tudják a világról, mint mi, fiúk. Markovics Bori füzete szép, gondozott. elegáns, tiszta, becsületes volt. De hideg. És kicsit cirkalmas. Mintha nem az óra anyaga lett volna benne, hanem egy távoli, egzotikus, lepréselt virág. A mi füzeteink egészen másfélék voltak. Jobban hasonlítottak ránk, az órák unalmával, izgalmával vívott küzdelmeinkre. Megviseltebbek, de mégis, elevenebbek voltak. Csúnyábban írtunk, de gyorsabban tudtuk elolvasni a saját írásunkat. A lányoknak füzetük volt, nekünk irkánk. Ők éppen annyit írtak a füzetükbe, mint kellett; mi hol többet, hol kevesebbet. „Csilla füzete bizonyára még szebb” — gondoltam. „Ő mégis a tanító úr lánya.” S alig vártam, hogy Markovics Bori füzetével elügethessek a tanító úr lányához. Délben véget ért a tanítás. Az aznap felgyülemlett lovagias ügyeinket a kis utcában szoktuk elintézni. Ha valakit az órán padtársa, vagy távolabbi ellenfele megsértett, megtámadott, de az. mivel óra volt, nem torolhatta meg, elég volt ennyit mondani: „Gyere ki a Kis utcába.” Itt aztán, az osztály színe előtt megverekedhettek. Én gyengécske fiú voltam, kerültem a lovagi tornákat. De most beleakadtam Rózsába, aki odaszólt a tanítás végén: „Nem mész a zsi- dóékhoz?” Mit lehet erre mondani? Csak annyit, hogy: „Gyere ki a Kis utcába.” „Arra lakom” — mondta erre Rózsa, aki egy fejjel magasabb volt nálam. Megvártuk, míg sorra kerültünk. Csak akkor léphettünk a „ringbe”, amikor az előző párok már jól elagyabugyál- ták egymást. „Vonalzóval?” Ez enyhe kardozást jelentett volna, én azonban tudtam, hogy ilyenkor könnyein törik a harci szerszám, anyám aligha tud másikat venni. „Kétvál- lig...” — feleltem önérzetesen. sszekapaszkodtunk. Kisebb voltam, a sport- szerűség szabályai szerint mindenkinek nekem kellett volna szurkolnia. De az élet, az osztály nem ilyen. Az erősebb nevét üvöltözték. „Rózsa! Rózsa! Rózsa! Hajrá Rózsa!” Éreztem, hogy itt csak vesztes lehetek. Már-már elhagytam magam, amikor Rózsa gánccsal próbálkozott. Ez tilos volt, főleg a verekedések első perceiben. Kiléptem a gáncsból, a súlyos^ megbillent testet magamra rántottam, hanyatt vetettem magam, és lábbal jól eltaszítottam a fölöttem zúgó vörös arcú, vörös hajú ellenfelet. Rózsa ledübbent a rugalmas, frissen nőtt fűre, utánafordultam, ráugrottam a mellére. „Kétváll! Kétváll!” Üvöltöztek, ünnepeltek, és persze csodálkoztak a fiúk. Mondom, nem szoktam verekedni. összeszedtem a ledobált holmimat, és mint valamely római gladiátor, vonultam dolgomra győztesen. Rózsa még morgott valamit utánam, míg a ruháját porolta, de nem értettem, hogy mit, nem is figyeltem oda. Mentem Csillához. Összeállította; Rékaay Ildikó Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Bényi László rajzaiból válogattuk.
