Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
1985. JÚNIUS 8. Irodalom, művészet 9 Irodalmi oldalpárunk képeit Sváby Lajos kiállításának anyagából válogattuk, amely a berlini Magyar Kultúra Házában látható júniusban. Sárospataki Csaba: Hogy nyugodt legyek Ha mosolyod arcomba öntöd, reggel a föltámadás fényével ébredek. Fekszem még, ahogy illik, csak a mutatók fénylenek. Álmomról beszélnék neked ilyenkor, kezemhez simuló óriások laknak nálam, törpék bérelik szekrényem fiókját és tegnap nálad éjszakáztam. Mosolyod arcomba öntöd, hogy nyugodt legyek reggelig. Álmom veled osztom meg, mint mikor a kenyeret megszegik. iatal barátommal, aki egyébként távoli rokonom is, a benzinkútnál találkoztam, a Bajza utca sarkán. Megtöltöttem csurig a tankot, és még a biztonság kedvéért egy kannát is. Ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott 'ki, és- megragadta az alkalmat. hogy boldog új évet kívánjon, s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajjaj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen... összecsapta a kezét, és harsogva felnevetett.: — Hogy ennek az Icunak milyen szerencséje van! Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvasé« Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. S képzeld, ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton-, aztán eléri-e az autóbuszt meg minden. De hát nincs mese, meg keli látogatni szegényeket ott az árvaságukban, ' a karácsonyi ajándék is elmaradt. No de ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnaliban, mert egy nap meg alkarok fordulni. És boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mondhattam, 'mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül, Dicséretére legyen mondva Icu- .kának, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregéket, gondoltam, látván a 'bőröndöt. Ám ahogy behelyezetem a csomagtartóba, feltűnően könnyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, és eklkor még elviselhető vollt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál, a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös hidunk van a vasúttal, A vonat végül át- diöcögött, és átg'urulitunik mi is a hídon. Csak akikor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit 'kapnák ajándékba az öregek? — Ö, nem igényesek ők — felelte Icuika —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos, csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. No, persze azért viszek anyunak egy csinos kendőt Édesapám nagyon szereti reggel a teájába a rumot. A pálinkát nem bírja a gyomra, de egy kis rumos tea, az elmegy. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Tudja, mindig elég kitalálni, mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó. hogy volt ez a -karantén... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déligyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Hiszen olvasta az újságban, ezért nem volt elég narancs vidéken. — Á, szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset... Ugyanis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcolkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk... Hála isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. Icuka nagyon kellemes útitársnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk égy kávét, és Icuka olyan kedves volt. hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt, • és miire észbe kaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy jó kiáltásnyira vo-1 a tanya. Nem engedte a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt, és f'i- gyelmeztett. hogy jól jegyezem meg Tatay Sándor: ajándék az öregeknek 0 a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy óraikor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, . élénksárga sapkájában, a magányos tanya felé, kerületgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy amennyire lehet sietek. és mégiscsak behajtok és a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával elébb, tehát pontosan három órakor ismét ot-t voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül -nekivágtam a dűlő- útnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál. Azért legnagyobbrészt az út mellett, a fűvön vezettem a kocsit. Elég puha volt ott is a talaj, de azért szerencsésen -megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rétség tele volt ba- romfikkal, -hófehér tyúkok szám- lálhatatlan- serege. Libák, kacsák. Ezek nemhogy megijedtek volna az autótól, hanem mikor a -háziasszony jött kaput nyitni, áradtak, repültek élébe. Nyilván az etetés ideje volt ez már. Mag kellett várnom, míg a fehér sereg beomlik előttem, csak aztán fértem be, nagy dudálás közben. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apa is. A szülők egyáltalán nem voltak öregek, legalább tíz évveL fiatalabbak ná-lam, jó alul az ötvenen, és jó erőben voltak mind a ketten, az asszony csak úgy gömböiyödött. Az udvaron többrendbeli jeleket láttam. A disznóölést minden kétséget kizárólag bizonyította a perzselés helye. Nagy, fekete folt a tágas udvar közepén. Szinte hihetetlen, hogy egyszerre disznót is vágjanak, meg kövér ludat is, de úgy kellett lennie, mert a folyosón ott volt egy melencében a frissen leszedett toll, még gőzölgő tt iá. Az udvar végén egy távoli Tóth-Máthé Miklós: Karrier Csutorjai tizenöt évig voilt színész vidéken aztán felkerült Pestre az anyósa zöldség- és gyümölcs- kereskedésébe, eladónak. Álmában Ugyan nem egészen így képzelte a -pesiti szerződését, de hát álmáiban továbbra is azt képzelhetett el, amit csak akart — Ne búsulj fiam — mondta néki anyósa, aki bölcs volt. mint minden anyós —, jobb ez így, majd imeglátodL Ment színészre nem tudni meddig lesz szükség, de hagymásra, káposztásra mindig. A ikrumpl-iról nem is beszélve. Os-utorjait ez nem vigasztail-ta meg túlságosan, és abba is nehezen törődött bele, hogy próbáik helyett a foöhöm nagy zsákokkal kellett birkóznia. Igaz bölcs anyósa szeriint az is férfit próbáló tevékenység. — Eltelik egy kis idő, és meg se kottyan neked — mondta. Eltelt egy kis idő, meg a nagyobb idő is, de azért még mindig „megkottyant” Csutorjainak, hanem a lelke mór kezdett hozzá- kérgesedni az egészhez. És csak valami fájdalmas nosztalgiával gondolt színésiz múltjára, ahol különben nem sok babér termett neki. Különösen a filmnél nem. Egyszer hívták iki a filmgyárba egy nyúlfarknyi’ szerephez, akkor is tévedésből. Amikor Pocetnyik Pál a ikam-csatikai filmfesztiválon ezüst róka díjat nyert filmrendező meglátta élénken tiltakozott. — Nem, kérem, nem ilyenre gondoltam. Sokkal rusztikusabb, göcsörtösebb fejre van szükségem erre a szerepre, erős kemény kontúrokkal. Ne haragudjon, barátom, de -aiz ön feje túlságosan lágy, -a vonalai elmosódottak, akár egy vízfestmény. Mint egy őszi táj. Majd, talán, valami Krúdy-film- hez... Ez volt az az élmény, ami a filmgyárhoz kötötte Csutorjait, és az a két pár virsli, amit bánatában evett meg a büfében. Ennek is sok éve már, de azért csak megdobbant a szíve,’ amikor egy napon Pocetnyik Pál lépett be a zöldséges boltiba. Lombja vesztett fejjel, kissé elhízva, de azért a régi zsenire emlékeztető mozdulatokkal válogatott a padlizsánok között „Vajon megismer-e?” — gondolta Csutorjai. bár ennek valószínűségében maga is kételkedett. Mindenesetre katonásan begombolta köpenye felső gombját, és kicsit kihúzta magát, mint közlegény a feljebbvalója előtt. Pocetnyik hosszan matatott a padlizsános ládában, majd kiemelt három szépen fejlett példányt, és vitte a mérleghez. Amíg vitte, szórakozottan rápillantott a pult mögött feszesen ácsorgó Csatárjaira, aztán ránézett mégegyszer most már kicsit koncentráltabban, miközben a mérlegre rakosgatta a padlizsánokat. — Igenis — mondta rekedten Csutorjai a mérleghez ugorva —, egy kiló tíz... Tessék ellenőrizni... — Jó, jó ... — szólalt meg Po- cetnyik, továbbra is mereven figyelve Csutorjait —, elhiszem, nem érdekes. .. Hanem, barátom, megtenne nekem valamit... — Hogyne, nagyon szívesen.. . — Akkor mondja utánam... Várjon csak, igen, ezt a szöveget. .. Nem minden fajta szarka farka tarka-barka, csak a tarka fajta szarka farka tarka-barka. .. Megismételjem? — Nem szükséges... — mondta Csutorjai, és eleget tett a nagy filmrendező kérésének. — Remek — mondta Pocetnyik —, most ugyanezt suttogva, aztán teljes hangerőből... Csutorjai elmondta suttogva, aztán ordítva, hogy az egyik padlizsán legurult a mérlegről. — Nagyszerű! — tapsolt Pocetnyik. — És most uram, tegye a golyóstollát a jobb füle mögül a bal füle mögé. és sétáljon a pult mögött gondterhelten. Kezdhetjük? — Igen... — mondta Csutorjai, és sétált a pult. mögött gondterhelten. Egy öregasszony jött be vásárolni, de Pocetnyik elmagyarázta neki, hogy próba van, jöjjön később. Az öregasszony sértődötten távozott, ós attól kezdve inkább a piacra járt ki. — Ez az — mondta Pocetnyik megelégelve Csutorjai jövésmenését —, most még arra kérem álljon a mázsára. Lemérjük, hány kiló. Csutorjai a mázsára állt. Pocetnyik lemérte, és elégedetten nyugtázta, hogy kilencven kiló. — Köszönöm uram — mondta aztán —. és egyben elnézését kérem, hogy íárasztottam. Filmrendező vagyok, és a legújabb f ilmemhez keresek főszereplőt, de kizárólag civilt. Talpig civilt, a civilnél is civilebbet. Magának olyan rusztikus, göcsörtös feje van, erős, kemény kontúrokkal, a beszéde pal- lérozatlan, a súlya is megfelelő. Itt a névjegyem. Holnap tizenegyre várom a filmgyárba, próbafelvételre. Nagyon kérem jöjjön ki. Csutorjait nem kellett nagyon kérni, hogy másnap kimenjen. Megcsinálta a próbafelvételt, és néhány nap múlva közölték vele, hogy megkapta a szerepet. — Nagyon jó, amit csinált — dicsérte Pocetnyik —, ez a natúr ■természetesség, ezek a szögletes mozdulatok, az egésznek életszaga van. Látja, ezért szeretek én civilekkel dolgozni a filmjeimben. Csutorjai lapított. Istenem, csak nehogy valaki lebuktassa legalább a felvételek megkezdéséig. szomszédasszony (mert hiszen itt csak távoli lehetett) belet pucolt. — Bizony, megkéstünk mi egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja,.— mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett. mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudtuk volna, elrendeztük volna mi már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben írnának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De ázértvolt már jó resztéit máj és vesevelő. Alighogy beléptem a házba, már tálaltak is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha eny- nyire siettem. Annak a friss resztéit májnak az íze máig is a számban van. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégiscsak más az, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke ! Már nem is nagyon bántam volna, hogy telik az idő, egyszer hallom ám a gyilkos percegést az udvar felől. Elkezdett esni az ólmos eső. Most már nem sokat teketóriázhattunk. mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba, és belevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég volt két embernek kicipelni. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vájdling- ban, továbbá a vér, mivelhogy nem volt idő a hurka elkészítésére, égy dunsztosüvegben a szépen megtisztított bél, egy kis sa- vanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép, válogatott gül- babát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle meg néhány fej káposzta. Azt én nem tudtam, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt sem tudom, hogy a két demizson vörös bor saját termés volt-e a háztájiban vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk, mert nem lehet mindent egyszerre ösz- szezabálni. Majd elélnek azok az erkélyen is néhány napig vagy a szenespincében, legfeljebb, amíg esznek, addig ég nekik a villany. Én legjobban a nyúlon csodálkoztam, de hát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töltelékeket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken, és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. Hogy miképp foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak csak a jó isten a megmondhatója. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól el vannak látva háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazókötéllel utánuk akasztottuk az autót, és szépen kivonszoltak a műútra. Szépen elbúcsúztunk, és már indulóban voltam, amikor mama elkiáltotta magát kétségbeesve: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Még az én lelkemre is kötötte a jó asszony, hogy oklevetlen visz- szaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, amint végeznek, mert nem soká viszi már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsompor- ban tojás van, nehogy összekoccanjanak. ső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesde- den aludt, mikor megálltam a házuk előtt. Ám a neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, abban a pillanatban, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült még odaszorítanom. Aa nagy kapkodásra végül felébredt Icuka, s míg simogatta a galambot, majdhogy könnyezve szólt... — Jaj, éppen a kislány ... Bármilyen jól is tudnak repülni a galambok és tájékozódni is, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalált az Alföldre, s bizony, elgondolgoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatt. Összeállította; Rékasy Ildikó
