Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-08 / 133. szám

8 Irodalom» művészet 1985. JÚNIUS 8. Katkó István: Az álhivatalnok emlékeiből sításokat és a kaszinók lovagias ügyeit. Alacsony származásuk el­lenére szavaikat teletűzdelték né­met, francia és angol szavakkal, s büszkélkedtek, hogy monoklit viseltek és ezüstnyelű sétabotot. Dicsőségük persze régen elher­vadt, s elvesztették fogékonysá­gukat az idők változásai iránt. Az ő fogalmaik szerint az álhi­vatalnok a szellemi bűzözés leg­alacsonyabb kategóriájába tarto­zik. Így csak azok beszélnek, akik nem képesek megérteni; a mi hi­vatásunk művészet, a hozzáértés­nek, az alkalmazkodóképességnek számos fortélyát kell elsajátítani, különben kontár maradsz. Feleségem mindig tudta, amikor új szerepre készültem. Ilyenkor napokig türelmetlen voltam és étvágytalan. Órák hosszat jártain­kéi tem a szobámban a bezárt aj­tók mögött. Azt sem tűrtem, hogy kinn a másik szobában recsegtes­sék a rádiót, s valami lármával kizökkentsenek abból a légkörből, amit képzelőerőm által teremtet­tem. Mindenkinek van valami mániája, miközben munkához lát. Nekem a csönd volt. Feleségem sokszor kérdezte, miért ülök órák hosszat töprengve, miért beszélek magamban. „Kell” — feleltem kurtán. Később már sejtette, hogy mindez az átlényegülés miatt van. A felkészülés első szakaszában parancsot adtam önmagámnak az átalakulásra. Amikor már észjá­rásom, mozdulataim, hanglejté­sem elérkeztek a tökéletességnek arra a fokára, amit megkövetel­tem, s már magam isi elhittem, hogy ennek vagy annak a hiva­talinak a megbízottja vagyok, ak­kor kezdődött az ügy előkészíté­se. Talán nevetségesnek tűnhet ez az aprólékos munka, de nekem képzeletbeli főnököm és kollé­gáim is voltak. Nevet kaptak, és alakot öltöttek, velem együtt ott ültek a szobában, amely hivatallá vált; bútoraim is átalakultak, va­lami kényszer következtében. Né­ha előfordult, hogy feleségem be­hozta az ételt, és én ráripakod- tam. — Nem látja asszonyom, hogy most az osztályvezetővel tárgya­lok?! A kontárok lenéztek, és azt ter­jesztették rólam, hogy körülmé­nyes ember vagyok. Mit tudnak ők arról,' hogy ez az átalakulás micsoda örömet jelentett számom­ra. Én nem az utcáról mentem fel az áldozat lakására, hanem a sa­ját hivatalomból. Értik a különb­séget?! Én minden ügyemet megbízha­tó állami ember módjára készí­tettem elő. Még aktákat is gyár­tottam a gyanúsítottakról, kikér­tem róla főnököm és kollégáim véleményét. Szükségem volt erre a szerepjátszásra, hogy teljes jo­gú megbízottnak érezhessem ma­gam. Ez adott azután végtelen nyu­galmat, ezért tudtam még moso­lyogni is, amikor közöltem az ügyfelemmel, hogy dolgában a törvény szigorával járok el. Voltak álhivatalnokok, akik mindenféle kitalált ügyekben ke­resték fel az ipséket. Én nem. Mindig a törvénynek azt a parag­rafusát alkalmaztam, ami az eset­re vonatkozott. Ha előfordult né­ha, hogy a nyomozás során kide­rült ügyfelem ártatlansága, nem igyekeztem hamis indokkal vagy ráijesztéssel pénzt kicsalni belő­le. Ehhez nem éreztem jogot. Nem is értettem, miért vették be a vádiratomba, hogy megté­vesztettem az embereket. Azt hiszem, tehetséges hivatal­nok lett volna belőlem. Voltakép­pen csak azért nem lettem, mert örökösen hajlandóságot éreztem az alakváltoztatásra. így szaba­don kinevezhettem magam a leg­különbözőbb posztokra, nem kö­tött a bürokrácia, ami a valódi hivatalokban olykor akadálya a tehetséges emberek előmenetelé­nek. így valósítottam meg azt a mondást, amely valamelyik fran­cia királytól származik: az állam én vagyok! Az ember tevékenységét nem kísérheti állandó siker, hiszen a valódi hivatalnok is követhet el hibákat. Versenytársammal, az igazi állammal támadt összeütkö­zésemet bizonyos jogi formák közt intéztük el. így neveztem mindig a bírósági tárgyalásokat. Saját ügyemben is magam készül­tem fel, nálam a hivatalból kije­lölt ügyvéd csak statisztálhatott. A bírák sohasem tudták elleplez­ni csodálkozásukat, amikor per­iratomat jogi körültekintéssel ele­meztem, s a tárgyalóteremben sem estem ki abból a szerepem­ből, hogy voltaképpen hivatalnok vagyok. Higgyék el nekem, mindig ez a szerepkör tetszett' a legjobban. És volt idő, főként az ötvenes évek elején, amikor jövedelmező fog­lalkozás, volt álhivatalnoknak len­ni. Abban a korban valódi hiva­talnokok is gyakorta keresték fel mindenféle ügyben az áldozatokat. Nemrég szabadultam négyéves börtönbüntetésem után, és hama­rosan szomorúan tapasztalnom kellett, hogy az én időm lejárt. Csak egyetlen esetemet mesé­lem el. , Szokásomhoz híven, gondosan előkészítettem az ügyet. Amikor becsöngettem az illető lakására, és elkezdtem a mondókámat, va­lahogy furcsán kezdtem magam érezni. A gyanúsított szája körül alig látható mosoly bujkált. Valami hibát követhettem el — tűnődtem. Már-,már futni készültem, mint a közönséges srenkelők, amikor a pasas jóindulatúan megkérdezte: — Maga álhivatalnok? Próbáltam miagam megjátszani, felkaptam a fejem, és szigorúan meredtem rá. — Ne tagadja — mosolygott az ipse. — Lesír magáról. Akaratlanul is kitört belőlem a kérdés: — Miből látni? Erre elnevette magát. — Valaha magam isi foglalkoz­tam ilyesmivel. Behívott a szobájába, és leül­tünk beszélgetni. Ma is szégyel­lem magam, ha erre gondolok. Engem, a hivatásom mesterét, még sohasem szégyenítettek meg így­— Most jött ki a börtönből? — Honnan tudja? Fölényesen mosolygott, és nem felelt rögtön. Cigarettával kínált, aztán azt mondta: — Maga szerencsétlen alak. Ha így folytatja, holnap lebukik. Léhajtottam a fejem. pasas_ megsajnált, mert a vállamra tette a kezét. — Értse meg, ma már az embe­rek nem félnek sem a valódi, sem az álhivatalnokoktól. Széttárta a karját., — A régi ötletnek fuccs. Tanácstalanul nézhettem rá, mert kitalálta a gondolatomat: — Tőlem ne várjon új ötlete­ket. Olyan emberbarát nem va­gyok. Először fordult elő velem, hogy megreszketett a lábam, amikor lefelé mentem a lépcsőn. Serfőző Simon; Irány Akire olykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam után neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Megyek jöttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől irány a végtelenségbe! Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek, messzeségek. A zt hiszem, színész sincs, aki úgy felkészült volna szerepére, mint én. Voltak kontá­rok is, akik gyakorlatlanságukat, sőt gyávaságukat hangoskodással leplezték, mikor becsöngettek a kiszemelt áldozat lakására. Re­kedtes, bántó torokhangon beszél­tek, mozdulataik tele voltak min­denféle túlzással, szemük fehérje félelmetesen villogott, holott szá­nalmas fickók voltak. És rendsze­rint siettek. Egy embernek, akinek azt kell elhitetnie, hogy mögötte az állam- hatalom áll, nincs oka sem a siet­ségre, sem a kuliSszahasogatásra. A magabiztosság, a barátságos modor még nagyobb félelmet kelt­het. — Kicsit körülnézünk a lakásá­ban, uram. Mindig így kezdtem. Többes számban, holott cSak egyedül vol­tam. Ezzel is jelezni kívántam, hogy hivatalnok vagyok. Még biccentettem is köszönésképpen. A kontár természetesen ráordított arra a szerencsétlenre, hogy pa­rancsa van erre is arra. Egyszó­val túljátszottá a szerepét. Több­nyire ezért bukott le. Nagyon szé­gyenletes dolog egy intellektuális bűnöző számára, amikor futni kell lefelé a lépcsőn, esetleg kergetik is, mint a közönséges besurranót vagy zsebest. Én éppoly kimér­ten és öntudatosan távoztam, ahogy jöttem, holott néha az én lábamat is ingerelte valami a si­etésre. Magatartásom miatt még a bí­rák is tisztelettudóan szoktak ve­lem viselkedni. Szóval nekem elég volt az a néhány szó, amit az ügyfelemnek mondtam, miközben alig látható mosoly játszadozott az ajkam kö­rül, s az illető máris falfehér lett, esze ágában sem volt igazolványt kérni, engedelmesen ment előre, nyitotta sorban az ajtókat. Fellépésemnek köszönhetem, hogy ügyfeleim illő módon, fino­man igyekeztek a megvesztege­tést elintézni velem. Sohasem sze­rettem a- pénzéhes Szélhámosokat, én élveztem, amikor áldozatom zavartan köhécselni kezdett, cél­zásokat tett arra, hogy közbenjá­rásommal milyen jót cselekednék neki személy szerint. Én olyany- nyira átéltem egy becsületes köz­tisztviselő habozását, hogy még lelkiismeret-furdalásaim is vol­tak. Kicsit félrefordultam, a vér lassan a fejembe tódult, amikor éreztem, hogy a pénzt a zsebembe csúsztatják. Sokan ilyenkor úgy érezték, hogy a pénz kiégeti a ruhájukat, sebtében távoztak, ha addig eről­ködtek is, hogy valódi hivatal­noknak látszanak, hirtelen kies­tek szerepükből, és többnyire ez volt a végzetük. Én nem voltam soha olyan rosszindulatú, hogy kiábrándítsam a pasast abból, hogy most valódi államhivatalnokot pénzelt le. Ki­felé menet csak annyit jegyeztem meg, hogy újra megvizsgáljuk az esetet. Ennél többet soha nem ígér­tem! Ha ügyfelem továbbra isi nyug­talannak látszott, nem értette meg, hogy. a dolgot elintézzük, akkor többnyire közömbös dol­gokról kezdtem beszélgetni. Ar­ról, hogy a szobájában milyen szép ez vagy az a festmény, hogy mostanában hűvösebbek az esték s a többi. Ebből még a fafejű is megérthette hoigy a szóban for­gó ügyet a magam részéről ad acta tettem. Volt idő, amikor gyámügyi elő­adó, adó- és lakásügyi hivatalnok, sőt bűnügyi nyomozó is voltam. Természetesen mindig civilben. Talán hivalkodásnak tűnik, ha azt mondom, sohasem volt sem maszkom, siem jelmezem. Tud­tam, hogy az átlagos polgári öltö­zék a legjobb munkaruha. A kon­tárok mindig kiadjusztálták ma­gukat, s ezzel váltak feltűnővé. Pedig minden akkor dől el, ami­kor megszólal az ember. Beszélgettem a börtönben régi, úri szélhámosokkal. Nem szeret­tem őket. Nagyra voltak azzal, hogy ismerték az egykori arisz­tokráciát, számon tartották a hí­res kártyaadósságokat, váltóhami­Balia D. Károly: Súlyosan József Attila Balatonszárszón; amikor még visszafordult kockáim súlyosan súlyosan gurulnak kivetett magányos hontalan tárgyak csúcsukat élüket meg-megcsikordítva odasziszegnek a gömbölyű halálnak súlyosan húzom a húzom a síneket lábamra kötözött kátrányos talpfák mérföldre előttem mérfölddel mögöttem várva várt vonatom sziklának siklatták egeim riannak riannak súlyosan madarak hullnak a megfagyott földre eszmélő kutyája lompos hűségemnek hová keveredjen mely hideg küszöbre

Next

/
Thumbnails
Contents