Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
1985. JÚNIUS 15. Irodalom, művészet 9 Rába György: Hadifogság In memóriám Robert Desnas Pállott göncök tampona a számban alattam prices szálkás tutaja fogoly-nóták sodrának feszülve éjszakánként indulok haza Kérő kezek testvériségében dermedeznék bár megint kopott csajkát nyújtva órákon keresztül mint aki csoportképre fagyott Repülőgép árnya alatt hasmánt az árvaság végre összefűz számkivetett ujjak s ránk borul sátorlap a fedélzeti tűz Majd a menet tág harmonikája nem is térd két merev gólyaláb mozdul csak akiért vajon ért még Győzhetetlen erő hajt tovább Alkonyaikor vállat vállndk vetve a menny alját beh jó kémlelni igazítják elveszett léptünket torkolattűz pásztorfényei A szögesdrót vékony jégvirága befutotta égboltozatunk csillagképek hullnak görögnek mozdulatlan ábrában lakunk mi Számláláskor mint várfokon zászló megkövülünk lengnek rongyaink körülöttünk mások boldogsága mint virágok koponyája ing Mint vándornak templom intő tornya szemem elől nem tűnsz fa-köpeny a világ ott ábrándját lerakja minden álmom feléd terelem Szepesi Attila: Látogató egy szélűzte újságpapír beszáll az ablakon hívatlan látogató tavaszi híreivel üszkös betűi szertefutnak riadt hangyanép szakadt lapjairól a túlélés szaga árad hó lucska korhadt fáké fogadd mégis örömmel a méltó hírhozót bár több biztatót nem tud mondani a völgyek viráglámpái kigyúlnak csipognak sárga kiscsibék véget ér medveálmod nem vártál hiába Takáts Gyula: Mert elült a tenger Akár a sejt a zöld világban, cellám olyan a tájban... Beépült és a négyszögű lapok tükrén lassan együtt vagyunk, akár e táblák meszébe nőve lábamnál a kagylók legyezője, mert elült a tenger. S mert elszáll a nap, monstrumok várnak fáim alatt! ikor nagyapa meghallotta, hogy az unokáját nem vették be katonának, nagyon elgondolkozott. Nem mintha kedve tellett volna a katonáskodásban; akár a magáé, akár a fiaié jutott eszébe. S megértette azokat is, akik különböző ügyeskedésekkel igyekeztek elkerülni a katonai szolgálatot. De unokája alkalmatlansága megdöbbentette. Más dolog, ha valaki kijátssza a sorozóbizottságot, alkalmatlannak tetteti magát, s más, ha a sorozok szerint, valóságosan alkalmatlan. Pedig nem lehet valami magas a mérce. Ez a mai sok hosszúra nyúlt szív-, tüdő-, izomnélküli gyerek — s még inkább a születések csökkenése — eleve kényszeríti az orvosakat, hogy amennyit csak lehetséges, alkalmasnak találjanak. Akit kiselejteznek, az már nyomorék. . . Az ember mindent elkövet a gyermekeiért; s a gyermekei gyermekeiért; s minél több az aj- nározás, annál szomorúbb az eredmény. A fiúk legalább még jók voltak katonának, az ő fiaik már ném. Vagyis egyelőre a legnagyobb, Dezsőké. Talán éppen azzal kezdődött a baj, hiába mondta, hogy nem illik egy fiút még kamaszkorában is becézni. Még felnőtt korban is rajtamaradt ez a Dezsőké. Felnőtt? Akit még katonának sem vettek be... Ezen elrágódott nagyapa, s közben eszébe jutott, hogy van még egy másik fiúunokája. Pétiké, öt éves. De már olyan vézna és szőke, hogy látszik rajta az eljövendő alkalmatlanság. S átvillant rajta, ha egyetlen unokájából sem, lesz katona, az olyan, mintha kihalna a családja. Nem mintha ez a család éppen az öröklődő katonai erények által jegyezte volna fel magát a történelemben. Szerencsésnek sem mondhatta magát: az utolsó hadifogolyszállítmánnyal jött haza negyvennyolcban. De .a napi hetven kilométer gyalogolni tudás, meg az ügyes tetűirtás szüksége így is fontosabb volt előtte, mint akár a célzás, kúszás, fedezékkeresés. Na de ezekről nyilván maguknak a sorozótiszteknek sem lehetett fogalmuk. Egyszerűen a szív, tüdő, izom állapota tette Dezsőké számára megtanulhatatlanná a nagyapa régen tudta, vagy a tisztek mostanában képzelte legfontosabb ismeretek megtanulását. De hogy válhatna valaki húszéves korban egyszeriben alkalmassá arra, amit addig nem tanult, nem. gyakorolt? Ebből született az a gondolat, hogy legalább az ötéves Peti neveléséhez kellene idejében hozzákezdeni. Bölcs gondolat. S még bölcsebb, hogy e nevelő munkára egyedül ő maga alkalmas. De vigyázat! Dezsőké anyukája, mondhatni, örvendezett egyetlen fia szégyel- nivaló alkalmatlanságának. — Legalább nem lesz katona. Ostoba némber. Atomháborúban a bomba elkerüli a civileket? Nem kell gyalogolni? Nem kapnak te- tűt? Szóval... Pétiké szüleinek tudta nélküj veszi kezébe a jövendő katona nevelését. A lényeg, hogy az eddigieknél sokkal gyakrabban találkozzon vele. Persze a gyerekek bent laknak a város közepén, ide csak kijönni is elég nagy vállalkozás. Autóbusz, villamos, még egy kicsit gyalog is. Majd amikor Peti nagyobb lesz, egyedül is elengedhetik, egyszerűbbé válik. Hosszú esztendőkben kel] gondolkodni. De addig.. . Körmönfont diplomáciával azzal kezdte, hogy a fiatalok is megérdemelnek egy kis pihenőt; elvállalhatják a nagyszülők egy hétvégére Petikét. Molnár Zoltán: Szabadságot a szülőknek. Ezzel mindenki meg volt elégedve. A mama is. Neki nem mondta, hogy valami külön szándéka is van az unokájukkal, nemcsak a lányuk és vejük szabaddá tétele. A fiatalok megilletődtek ekkora nagyapai-nagymamai figyelmességtől. Majd csak vasárnap alko- nyattájt jönnek a gyerekért, hogy időben hazaérjenek fürdetésre. Mert azt meg kell adni, rend van náluk. Pétiké is megszokta, hogy hétfőn ugyanúgy kell óvodába menni, mint máskor, tehát vasárnap is időben illik lefeküdni. Nagyapa azon izgult, hogy a főszereplő mit fog szólni. Szólt. Állatkert, cirkusz, cukrászda — jelentette be igényeit. — Majd meglátjuk — igyekezett türelmes lenni nagyapa —, mikor nálunk leszel. Attól is függ, milyen idő lesz. Leülünk, okosan megbeszéljük. A mama nem értette, miért ne lehetne megbeszélni az állatkertet Petikével. Ha esne az eső, kitalálhatnak valami mást. Akkor még nem volt minden szombat szabad, mire anyu útbaejtve az óvodát, hazavitte Petikét, ebédeltek, indultak, kiértek nagy- apáékhoz, már nem volt érdemes elmenni valahova1. — Hintázunk a kertben — vélte nagyapa — reggel korán felköl telek, egész nap kalandozni fogunk. — Majd megkalandozlak — fenyegette mama —, ha Pétiké állatkertbe akar menni, miért ne mehetnénk az állatkertbe? Nagyapa nem csüggedt. Legyen állatkert; fő hogy Peti ideszokjon. Majd később lehet irányítani, mit szeressen, mit ne. Pétiké harmadszor járt az állatkertben; tudta, mit akar látni, sőt azt is, hogy mi merre van. Nem volt hajlandó egy helyen sok időt tölteni, de ha eszébejütött, hogy valami érdekes volt, visszament. Mama alávetette magát unokája akaratának, nagyapa viszont azon csudálkozott. hogy bírják ezek ketten ezt a tétova ide-oda járkálást, végül leült egy padra. Épp, amikor Pétiké okos kérdéssel fordult hozzá: — Nagyapa, a víziló mit esaik? Nagymama látta meg a pádon; széttárt kezével mutatta, hogy ő nem tud helyette válaszolni. Mozdulatában az is benne volt, hogy minek viszi az unokáját állatkertbe egy olyan nagyapa, aki rögtön leül az első padra, és semmi hasznát nem lehet venni. Fürgén felpattant, utánuk loholt: — Nem gondoljátok, hogy ideje volna nekünk is enni valamit? — Te rontod el a gyereket... nem fog ebédelni. Pétiké fogta a mami kezét, és fáradhatatlanul húzta maga után. Nagyapa le-lemanadva követte őket. — Nem lehet vele kimozdulni... — mesélte mami a gyerekeknek —, minden padra leül. — Pétiké? — Dehogy! Nagyapa. Majdhogynem veszélybe került az egésiz vállalkozás. — Mégis nagy teher már ez apáéknak. — Ugyan kislányom, csak szerintem nem kell örökkön a gyerek nyakán lógni, hadd nézelődjön önállóan. Elég szemmel tartani, hogy valami baj ne essen. Valóban, gondolta, az önállóságot is szokni kell. Ne keletkezzen benne olyan érzés, hogy irányítás nélkül nem boldogul. Legközelebb a hegyekbe mentek kirándulni: — Nézzük meg az állatokat természetes környezetükben is! Peti örömmel vállalkozott. Mami nem: — Csak azt nem tudom, hol találsz ott leülni való padokat? Erre nem is válaszolt. Pétiké még megkérdezte: — És ha oroszlánnal találkozunk? Vagy krokodillal? — Errefelé nincsenek sem oroszlánok, sem krokodilok. — Hát akkor meg mi van? — Szarvasok, őzek, sasok. Nem tudhatjuk, hogy mivel találkozunk. Reméljük, szerencsénk lesz. Szerencséjük is volt. Fácánnal, galambbal, szarkával találkoztak. S kökénybokrokkal. Megkóstolták az érett kökényszemeket. — A dinnyét jobban szeretem. — De azért ezt is meg lehet enni. ..? Meg .lehetett. Pétiké ette. — Felmászunk ott a sziklán? — kérdezte nagyapát —, hátha találunk valamit. —■ Talán dinnyét — válaszolt nagyapa tréfásnak szánt hangon, hogy ne legyen lelki ismeret-furda- lása a hazugság miatt. Pétiké az ötévesek ügyességével kúszott felfele; nagyapa igyekezett a nyomában, maradni, hogy a lábát el tudja kapni, ha visszacsúszna. Szerencse, hogy mama nincs itt; nem macerálja. — Légy rám tekintettel — mondta neki fondorlatosán —, öreg vagyok, nem tudok ilyen gyorsan utánad menni. De Petinek tetszett, hogy a nagyapja nem bírja követni; még jobban igyekezett. Dinnyét ugyan nem találtak, sem állatokat, de jól elfáradtak. — Tekintettel voltam nagyapára — mesélte Peti —, nem nagyon hagytam le... Szegény nagyapa... De kétségtelenül kedvet kapott a gyerek a közös kirándulásra. A lánya meg a veje is beleszoktak a szabad hétvégekbe. Nagyapának meg állandó foglalatosságot adott a következő utak megtervezése. S mit js csináljanak jövőre? Meg azután. Mikor kell kerékpárt vásárolni, mikor korcsolyát. Korcsolyázni csak elkísérte Petikét, s a korlát mellett nézte, hogy esik hasra... A kerékpár azonban más. S nemcsak a tüdő, az izmok, a kitartás... hanem az országút és az ország... Nagyapa ezt olyan fontosnak ítélte, hogy maga is kerékpárra ült, s elindult az unokájával. Először talán a csokoládéfagylalt csábította Petikét, amit kapott, ha valahova elérkeztek. De évek során eljutottak a korsó sörig is. Nagyapa egészen megfiatalodott. Mind nagyobb teljesítményekre kényszerült, s már azt mondogatta magának: engem talán már be is vennének katonának egy. ilyen mai sorozáson. De hogy is állunk Péterrel? Mert már legalább az ő szemében Péter lett. Hosszú kilométereken át nyomta előtte a pedált. A karja, a válla, hm, már egészen férfias. Vajon mit tud a nagyapja valamikori vállalkozásáról? Hogy mert az unokatestvére nem vált be katonának... Tizenöt esztendő... — Meg vagy te bolondulva? — kérdezték a barátai Pétert —, még mindig a nagyapáddal jársz kirándulni? — így lesz az öreg hosszú életű. .. Karban tartom az öreg szervezetét, szívét, tüdejét, izomzatút. Megérdemli, nézzétek meg, milyen fiatalos... Közületek ki bírna velünk jönni? egyszer eljött az a1 pillanat is, amikor Péter beszámolt katonáskodása legelső napjáról. — Ébresztő... sorakozó. .. reggeli torna... körülfutni a laktanyaudvart... nem olyan nagy kör, három épület... dehát ez a társaság, tudod, nagyapa. Egyik a másik után... a falnak dűltek, fákba kapaszkodtak. Volt, aki hányt. Vagy csak csüngött a fán szótlanul, sáppadtan, fehéren, mint az akácvirág... — És te? — Hát én... semmi... körülfutottam. — Hányán nem bírták? — Egyharmada. — Szóval egyharmad. Azok közül, akik pedig alkalmasak. Alkalmasak, de mire? Péter mosolyogott. Egész felnőt- tesen: — Azokat a nagyapjuk nem vitte már gyerekkorukban hegyre, fára mászni, futni, kerékpározni. Nem maradt velük együtt az unokája kedvéért fiatal. — Hm, világos — gondolta nagyapa —, a korán megöregedett nagyapák a felelősek. összeállította: Rékasy Ildikó Az asszony egyre elárvultabban mérte végig: ez a férje? Utóbb már azon is dilemmázott, ki ez? Hogy került ide? Lehetséges, hogy tőle vannak a kamaszodé gyerekei? De hogyan? Hiszen mintha sosem tartoztak volna össze. Hazajárt ugyan, igaz, meg az is igaz, hogy ő tartotta el a családot. Ki tudja, miért? S mikor nőttek fel a gyerekek? Egyszerre csak itt termettek, rögtön kamaszokként. Mintha szürke homályból kerültek volna elő. Hogy történt, nem tudja. És jó ez neki? Balogh végighallgatta, s természetesen idegesítette ez a női beszéd. — A családdal foglalkozz, annak örülj! — Dehát család ez? Megdöbbent. — Mi a fene lenne? — Ez nem család — jelentette ki szomorúan a felesége. Balogh ingerült lett. — Mindenesetre — mondta —, minden család olyan, amilyen az asszony... — Nem olyan, amilyen a férfi? — Mit akarsz ezzel? Mi nem tetszik? Balogh felpattant, kivörösödött: a fene enné meg, hát ezért- jön haza, hogy ilyeneket hallgasson? Hangoskodott, csapkodott: „A kurva életbe, olyan a hangulat folyton, mint egy halottasházban!” Tombblt, hogy szinte betereme- gett. Utána kimerültség fogta el.- Nem tudta, mitől, de félt is. Tulajdonképpen régebb óta félt, csak eddig nem törődött vele. Ettől kezdve még ritkábban járt haza sötétedés; előtt, mint addig. Dolgozott, aztán megint dolgozott, késő délután meg együtt ült a gé- emkásokkal a sörözőben. Számoltak, kalkuláltak, elégedettek voltaik magukikalj Tulajdonképpen mindegyikük egy-egy kis hadvezérnek érezte magát — belevágtak ebbe az új dologba, és lám, győztek! Csakhogy az asszony nem győzött. Reggelit készített, takarított, bevájsároltt, főaölttt mosott, hazavárta a kamaszait, a férjét... várt, várt, tizenöt esztendeje. Fáradt volt és várt. Bármily furcsa: győzelemre várt. Bármilyen kicsire, de győzelemre. Csakhogy ő a férjével szemben akart győzni. Legalább egyszer. Az ütközött géemkáján akart győzni, ami miatt végképp magára maradt, ami miatt valószínűleg sosem lesz operabérlete. A géemkán, ami a férjének minden gondolatát lefoglalja, amire olyan büszke volt, hogy az élet hősének érezte magát. Szólt hát neki egyik nap, küldené el hozzájuk Bélát, a géemká vezetőjét, akire a fűtésszabályozók tartoztak. — összevissza fűt ez a nyavalya, a gyerekszobában meg lehet dögleni a hőségtől, a konyhában meg fázom. Jött is Béla, napközben, két helyszínelés között. ’ Az asszony konyakkal, almával. rózsaszín pongyolában várta. Másnap is. A következő héten is. Aztán írt egy levelet a1 férjének. Lebuktatta saját magát. Balogh összeroppant. Csalódott. .. csalódott a feleségében, de ha lehet, még jobban Bélában, aki mégiscsak a geemká vezetője voit, akivel közösen vágtak bele a nagy kalandba... s akkor van pofája az ő feleségével... Mostmár hazajárt munka után. Nem sörözött, mert nem volt kivel. Kivált a géemkából. Odalett az a nagyszerű érzés, amit alapító gé- emkásként érzett. Maradt a felesége. Meg a gyerekek. Akiknek folyton útban volt. Nem tudtak mit kezdeni vele. Csiak ténfergett a lakásban. Tépkedni kezdte a szőrt a füléből, orrából, kenegette a haját ilyen-olyan szerekkel. Kutyául érezte magát. Mit tehetett volna egyebet, egyik nap rászánta magát, sorbaállt, és vett a feleségének s magának operabérletet. De nem vígoperákra ám! Hanem a Wagner-sorozatra. Tudta ugyanis, hogy a Wagner-operákat a felesége nem érti, nem is kedveli Ahogy ő sem. Mindenesetre, ha az idei évadban Wagner-mű hangzik fel az Operaházban, a második sorban, középen, Balogh ül a feleségével. Amíg szól a muzsika, képzeletben a nürnbergi mesterdalnok padlófűtését szereli, de nem főmunkaidőben, hanem utána, géemkás- ként. Az ilyen igényes, keserves, ámbár próbára tevő munkához illik js a wagneri zene; élvezi. S nem gondol arra. hogy közben, ha nem látszik is, hullik a haja, szőrcsomók nőnek a fülében, és a felesége úgy érzi. a világ leghosszabb zeneművét kénytelen végighallgatni. i Kénytelen, hiszen ő akart mindenáron operabérletet.
