Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

1985. JÚNIUS 15.

io

Fiatalokról-fiataloknak

Nem elég a zászlót lobogtatni

Valóban felfelé pislognak a fiatalok?

Az év elején megtartott sportegyesületi közgyűlések legmeglepőbb megállapítása az volt számomra, hogy csökkent az elnökségekbe beválasztott fiatalok szarna. Nem is tagadom, utána számoltam a statisztikának, mivel nem hittem, hogy az ifjúság sportjáról születő határozatok pergőtüzében előfordulhat e leszálló tendencia. Hiba a számításban nem volt. annál inkább a sportvezetői munka népszerűsítésében. Mert hát mi mással lehetne magyarázható ez az érdektelenség?

Jó, valamiféle kegyes csalással. nyakatokért aránypár- * ral, követhetetlen egyenletrendszerrel talán kiszámolható, hogy nőtt a rendszeresen mozgó, a pályákon hobbizó ifjak tábora. Mondom, tegyük fel, hogy ezt a végeredményt valahogy kiizzadjuk, de akkor is: ki fogja számukra megteremteni a feltételeket? Ki fogja verni a nagydobot? Ki fog vezényelni a versenyeken? Egyáltalán; meddig tartható az az állapot, hogy tettre kész nyugdíjasok intézzék, szervezzék, bonyolítsák azt a tevékenységet, amit kimondottan a fiatalok testére szabtak. Miután a kérdésekre jómagámnak nem tudtam választ adni, tanácsért Vass Lajoshoz, a KISZ megyei bizottságának titkárához fordultam. örvendetes, hogy várt hivataloskodó magyarázkodás helyett még egy embert sikerült indulatba hozni.

— Magyarázat van, de rögtön hozzá is teszem, egyik sem elfogadható — kezdi a válaszadást Vass Lajos. —* Induljunk ki abból, hogy a fiatalok égyrésze pályája elején kezdő fizetéssel vállalkozik a későbbi életének megalapozására. Építkezik, gmkzik, gyermeket szül, egyszóval állandó időzavarban van. Ezt a réteget ki is hagyhatjuk, ám még mindig nagyon sok csellengő, hányódó ifjú van, akinek értelmes feladatot, céltudatos tevékenységet biztosíthatna a sportszervezői munka. Nekik viszont egynémely dolgok kedvüket szegik. Mondok egy példát: egyáltalán nem terveztek túl merészen a tanácstagi választásoknál, amikor a fiatalokra gondoltak, A gyakorlat során még az egyébként szerény arányt sem sikerült elérni, egyszóval a közélet frontjára való betörésre egyelőre várni kell. A fiatalok tehát megszokják, hogy mindenről a felnőttek döntenek, így amikor nekik kellene cselekedni, csak pislognak fölfelé, az idősebbek utasítására várva.

Félreértés ne essék, amit mondtam, azzal nem a generációs ellentéteket kívánom szítani, hiszen az a véleményem, hogy egy posztra mindig a legalkamasabb jelölt fusson be; akkor is, ha 128 éves, akkor is ha tinédzser korú. Dehát legyen ugyanígy vele más is: a fiatalok közéleti aktivitását — benne a sportvezetesre való hajlamot is — semmiféle határozattal nem lehet megoldani, csak a mindennapi élet vonzó, jó példáival.

— Azt hiszem, értem mire céloz. Ám labdarúgó-r/iér- kőzéseken így is több száz — több tucat? — fiatal lobogtatja a zászlót, kiabálja rekedtre magát. Közöttük nyilván számos olyan tettre kész fiú, leány akad, akinek sodrása van; képes magával ragadni másokat, őket, hogyan lehetne megnyerni a sport- mozgalom számára?

— Véleményem szerint a személyes meggyőzésnél nincs hatásosabb agitáció. A fiatalokat hívja össze egy kólára, kötetlen beszélgetésre az egyesület. Ismertessék a tennivalókat a szakosztályokban. az egyes sportágak szak- szövetségeiben és a meghívottak közül biztosan megmaradnak néhányan. Ha az, aki kedvet érez a sportmozgalomban végzett tevékenységhez, éppenséggel párttag, úgy testületi megbízatása lehet e foglalatosság. Akik beváltak, azoknak a munkahelyi vezetőivel közölni lehetne levélben, milyen társadalmi tennivalót ruháztak rájuk — de úgy gondolom nem kell az abc-vel kezdeni, hiszen ezzel valamennyi sportvezető tisztában van. Az alapelv: a sportmozgalom nincs abban a helyzetben, hogy parancsokat osztogasson. A társadalmi munkásokat olykor leleményes módon kell megnyerni az ügynek. Családi meghívással, lássa a házastárs is, milyen közösségbe csöppent és mivel tölti szabadidejét a. férj.

— Mit túsz a KISZ azért,

hogy a fiatalokat a sportpálya irányába fordítsa és közülük megfelelő kádereket válasszon ki a sportvezetés számára? «.

— Három évvel ezelőtt tárgyalt a KISZ megyei bizottsága erről a kérdésről, önkritikának is hangozhat ha azt mondom, hogy azóta nem történt semmi. Néhány helyen megalakultak az egyesületi KISZ-szervezetek, ám túl sokan nem követték az úttörő példát. Valaki mondhatná, egy labdarúgó-csapat, vagy egy vízilabda-kompánia naponta éppen annyi időt tölt együtt, hogy edzések végén a játékosok kellően megunják egymást, mi szükség van tehát arra, hogy a KISZ színeiben újabb órákat ülésezzenek? Nos, ez egy túlhaladott álláspont: egy taggyűlés, akár három percig is tarthat, de akkor mind a 180 másodperc lényeges és fontos közlendőkkel legyen kitöltve.

— Mit tud tenni a KISZ azért, hogy a fiatalok sportolási lehetőséghez jussanak?

Vegyünk egy példát, előáll egy srác és azt mondja; „Itt vagyunk húszán, szeretnénk focizni, pálya kellene, felszerelés meg labda.”- Valamennyi munkahelynek van ilyen célra pénze. Ha a KISZ-titkárhoz fordulnak, ő megtudja mondani, hogy mennyi. Ha zsákutcába jutnak, keressenek meg minket, ígérem megtaláljuk a módját, hogy kinyomozzuk mire ment el az ifjúsági célokra felhasználható összeg. Az ifjúsági parlamentek beszámolóiból persze mindennek ki kell tűnni. Volt olyan üzem, ahol nem fogadták el a beszámolót, újat kellett készíteni. Mi szívből örültünk, hogy valahol vétóztak. Ügy vélem azonban, hogy a fiatalok a sportolás lehetőségéért nem feszegetik a jogszabályok kereteit.

A beszélgetés végére is maradt megválaszolatlan kérdés, ám nem mondhatom, hogy nem lettem okosabb. A tanulság alighanem az, hogy a felelősség labdáját nincs értelme egymásnak dobálni, ennek ugyanis semmi köze sincs a sporthoz. Abból kell kiindulni, hogy a sport a fiataloké. Azok viszont, akik az egyesületekben, szakosztályokban, szakszövetségekben sportmunkát vállalnak, jobb esetben KISZ-koron túli felnőttek, méginkább cselekvésre .képes nyugdíjasok. Egyszóval, nem jól van ez így. A sportmozgalom tisztikara évről évre öregszik, a sorokat fiatalokkal kellene feltölteni. És ebben a sportirányító testületeknek az ifjúsági szervezettel kell együttműködni.

Ha belegondolunk, nem is olyan sok a bába, hogy elveszne közöttük a gyerek ...

Palágyi Béla

^Moszkvában rúgják a bőrt n

IfIT Kupa Mezőtúron

Éppen egy hónapja, hogy húsz csapat közül veretlenül nyerte el a VIT Kupa kispályás labdarúgótorna fődíját a mezőtúri Magyar—Mongol Barátság Tsz fiataljaiból szerveződött csapat. Ezzel jogot szereztek arra, hogy július végén a moszkvai VIT- en hazánkat képviseljék a kispályás labdarúgótornán, amelyre azok az országok küldik el csapataikat, amelyekben már rendeztek világifjúsági találkozót. A VIT Kupát elnyert csapat tagjai: Vas Ferenc, Kovács Antal, kapusok; Hegyi István, Jakab István, Czikkely András, Nemes István védők, Kovács Lajos, Sajtos Sándor, Zolnai István, Beregszászi Gábor csatárok.

— Hogyan szerveződött a csapat?

— Régóta együtt focizunk a városi bajnokságban, a TÖT Kupán, a Teszöv Kupán, hát a VIT Kupára is beneveztünk. Eddig ez a legnagyobb győzelmünk. Igen erős mezőnyt utasítottunk magunk mögé. hiszen a kiírás szerint a csapatokban NB I-es játékosok is helyet kaphattak — közöttünk nincs ilyen. Külön öröm, hogy mindössze két döntetlent értünk el, a többi csapatot legyőztük. Gárdánk a mezőtúri Magyar—Mongol

Barátság Termelőszövetkezet

fiatal műszaki dolgozóiból szerveződött. Teljesen . amatőrök vagyunk, igaz mindegyikünk mögött tíz—tizenöt éves sportmúlt áll. Idehaza hetente játszunk a városi bajnokságban, a hét végén^ messzebbre is elutazunk. Szövetkezetünk jó kapcsolatot épített ki a szlovákiai Losonc állami gazdaságával, úgyhogy évente rendezünk egy-egy egésznapos sportversenyt Losoncon, illetve Mezőtúron — tájékoztat Vas Ferenc műszaki főmérnök.

— Hogyan jut ideje a csapat tagjainak bokros teendői, a család mellett az edzésre, a mérkőzésekre?

—. Talán inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogyan jut mindezek mellett időnk a családra — mosolyog Czikkely András főenergetikus. — Őszintén szólva az asszonyok n«m mindig örülnek a mi játékos kedvünknek, dehát kölyök korunktól együtt rúgjuk a bőrt. A sportot nehéz abbahagyni, hiszen kitűnően karbantartja az ember szervezetét. Sajnos, a mai tizenévesek, nem ennyire lelkesek; el-elmaradoznak, nem tudom ki fogja utánunk folytatni. Miben kereshető az ok? Talán § nevelésben, a mai élettempóban,, a család,

a munkahely támasztotta, olykor feszítő követelményekben.

— Mezőtúron teljesen amatőr alapon szervezték meg húsz csapat részvételével a városi kispályás labdarúgó-bajnokságot. Senki sem kap pénzt a játékért, semmilyen munkahelyi kedvezményre nem számíthat, tehát valóban elmondható, hogy ß sport szeretete hívja össze a találkozókat. Valóban ennyire tiszta a dolog?

— A városi bajnokságban igen — vágja rá Vas Ferenc. — Ugyanakkor a többi bajnokságról már nem mondhatnám el ugyanezt ilyen nyugodtan. Legutóbb például a Teszöv Kupán úgy lettünk másodikok, hogy 160 percet játszottunk megállás nélkül, egyhuzamban. Profi labdarúgóktól nem várnak el ilyen teljesítményt. Hiába, így forogta ki a sorsolás „szerencséje.”

— Vas Ferenc, a Mezőtúri MAFC vezetőségének tagja; a kézilabda-szakosztály föl- lendítését várja tőle és segítőtársaitól a város, öt évre szól a megbízatása, most 31 éves. Vajon öt év múlva újra vállalja majd ezt a funkciót?

— Kötelességemnek érzem.- E —

Miért kevés a sok?

Még most sem elég, hát még tíz évvel ezelőtt

Aki Szolnok megye iskolai sportéletében járatos, nem kis elégedettséggel nyugtázza hogy az elmúlt évek során mily gyakran kellett ünnepi tudósítást írni, olvasni tornaterem-átadás örvendetes eseményéről. A mészszagú, vadonatúj létesítmények sora azt sugallja, hogy az iskolai sportban tán már meg is előztük korunkat. Sajnos, az alaposabb szemlélődés arról győzi meg az embert, hogy a megszaporázott lépésekkel csak az ijesztő elmaradásunkat tudtuk csökkenteni. A Minisztertanács 1979-ben elfogadott egy munkaprogramot, amelynek témája a testnevelés és sportélet fejlesztése volt. Ennek nyomán a Művelődési Minisztérium hoszRúdugrás — gerendával

Félreértés ne essék: e sorok írója nem akarja a „bezzeg az én időmiben” jegyében felidézni diákköri élményeit. Mindössze arról van szó, hogy tényleg jól érezte magát abban a kis gimnáziumban, amikor a testnevelő tanár szólította sorompóba.

Sőt, néha hétfő reggelenként. fizikaórán is — amúgy a „hosszú kések éjszakáján” — amikor Sz, tanár úr szétnézett a III. bében, és megkérdezte: „Mit játszottak

tegnap a fiúk”. Mire K. A a szőrös lábú kapus tisztelettudóan jelentette: „Három fával nyertünk tanár úr, a Józsi három gólt lőtt, összehozott négy hetest, de ebből kettőt N. J. kihagyott. A bíró különben végig ellenünk fújt.” „A lányok?” — „Kikaptunk, tanár úr” — mondta Lenke, vagy Ella, a balszélső, vagy a balátlövő.

A folytatásban a tanár úr megtudakolta a félidei eredményeket. a következő hazai meccs időpontját és az ellenfelet, majd elővette „hosszú késeit”, a naplót és a jegyzettömbjét, s egy villámdolgozat erejéig hat diák hamarosan helyet foglalhatott a

számukra fenntartott padokban. A megoldásra szánt példa valahogy így kezdődött. „Az ifjúsági mérkőzéseken használt kézilabda súlya X gramm. G„ aki a hétméterest lövi 57 kilogramm az új magyar lexikonnal a hóna alatt...”

És a fizika példát — valahogy — megoldottuk és a következő vasárnap Szalay tanár úr — az angol, a magyar, az orosz tanár, valamint Jusztika néni a menza főszakácsa társaságában, vagy kétszáz diákkal megerősítve — úgy buzdította a csapatot, hogy lehetetlen volt lélekte- lenül játszani. És egy másik alkalommal a törökszentmiklósi Székács atlétikusan kifogástalanul fölkészített — és példásan sportszerű — fiaival kézilabdáztunk és nyertünk és bejutottunk az Országos Ifjúsági Kupa területi döntőjébe, és megjelent az eredmény az újságban.

És nem volt abban semmi különös, hogy hetente két testnevelés óra volt, plusz három edzés, plusz amikor a pálya üres volt mindenki annyit játszhatott, amennyit akart, plusz, ha maradt még

egy kis ideje, kerékpárra ült és elment Martfűre, Szolnokra kézilabda-, vagy focimecs- cset nézni. Közben persze készültünk az órákra és beneveztünk az osztályok között zajló futball-, kézi- és Ikcisár labda-bajnokságra, a

nagyon „jegyzett” iskolai atlétikai bajnokságra, a téli — kora tavaszi ínséges hónapokban pedig a mezei futóbajnokságra. Soha nem lehet például elfelejteni F. Palit, aki pontszám-szükség okán rúdugrásba is benevezett, s mert a szertár egyetlen bambuszrúdját nem vihette haza, egy kisebbfajta gerendával gyakorolt a Ti- sza-parton. (A versenyen 175 centimétert ugrott, de az elrugaszkodás előtt mindig elhajította a rudat.)

Meglehet, nem lettünk különösebben edzettek testnevelő tanárunk (iskolánk, KISZ-szervezetünk) különböző rendezvényei által, bizonyos viszont, hogy a testnevelőnkkel, (edzőnkkel) együtt eszünkbe jutnak Sz. tanár úr fizikaórái is, s minden olyasmi, ami közösségi élmények színterévé tette kis alma materünket. — v. jj. —

s zú távú tervet készített a hiányzó sportlétesítmények pótlására. Ezt a programot komolyan és lelkiismeretesen igyekeztek végrehajtani.

Az elmúlt fél évtizedben Szolnok megyében 14 általános és egy középiskola jutott tornateremhez. Tehát akkor minden rendben van? Közel sem, hiszen a fnegye 114 általános iskolája közül mindössze 54 rendelkezik megfelelő méretű — 162 négyzet- méternél nagyobb — tornateremmel. A többiek? Teszik a dolgukat ahogy tudják; télen szüikségtomaszobáiban, kondicionálóteremben, vagy községi művelődési házban. Itt tehát még egy nagy nekirugaszkodásra lesz szükség — ha majd az állam kasszája ezt megengedi.

A megye középiskoláiban már akár derűsnek is nevezhetjük a helyzetet, hiszen 27 oktatási intézmény közül 25- ben van fedél alatt az iskolai sport. Hogy még ez is kevés? Valóban; különösen lehangoló a helyzet a szolnoki Gépipari Szakközépiskolában és a Verseghy Gimnáziumban. Az előbbiben 15X8- as méret szab korlátot a sportolási kedvnek, a Verseghy tornaterme pedig egyszerűen életveszélyessé vált. minden bizonnyal a két iskola rangja garancia arra, hogy a szükségállapotok megszűnjenek.

Az iskolai sportélet mostohagyermekei a szakimiunikós- képző intézetek. A megye 15 intézete közül mindössze 7 mondhatja magát szabvány tornaterem gazdájának. Semmilyen fedett létesítménye nincs a 604. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetnek és az Egészségügyi Szakiskolának. Néhányan általános iskolákkal társbérletben használnak egy-egy tornatermet, míg a szolnoki 633. sz. iskola több mint ezer tanulójára egy tornaszoba jut, de ugyanerre panaszkodhatnak a közel félezres lélekszámú kun- hegyesi Ipari és Mezőgazda- sági Szakmunkásképző Intézet vezetői is.

A megye négy felsőfokú tanintézete fedett létesítménnyel rendelkezik. Még akkor is így van ez, ha közülük csak a Killián György Repülő Műszaki Főiskola hallgatói érezhetik magúkat kényelmes sportcsarnokban. Jászberényben egy 10X20 méteres alapterületű, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola kihelyezett tagozatán egy 12X22 méteres küzdőterű terem igyekszik felvállalni a testnevelési órák, no és a szabadidős sportversenyek tömegigényeit.

Miért kevés a sok? Azért, mert legújabb történelmünkben korszakok telnek el anélkül, hogy komolyan szóba kerültek volna építendő sportlétesítmények. A múlt mulasztásaiért pedig ma kell fizetni.