Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. MÁJUS 4. Irodalom, művészet 9 Simái Mihály: A körmenet féllábon egy cseresznyefa lassún rakotton jődögél s véle a csizmás almafák véle egész Békés megye fürtök kalászok jegenyék házak kocsik lovak tanyák surmók <tündérek cimborák követik a cseresznyefát én meg követem mindjüket és megkövetem mindjüket magamhoz ölelném sorra mind hisz ők az ifjúság késő hiába csak vonulnak visszahozhatatlanul kört körre ír a körmenet mögöttem dobognak de én is mindiglen mögöttük megyek könt körre ír a Körmenet ők utolérnek de nekem már elérhetetlenek Ratkó József: Tavasz Feszengnek a suhanc akácok. helyüket örömest odahagynák. Kis, nedves újszülött levélkék félve a fényt tapogatják. Röpülni akar a bokor, Próbálgatja szárnyát a szélben. De gyönge még. Hát elkapirgál, s megül a melegedő fészken. Gyalogol az út kőcsizmában, jegenyefa a vándorbotja. Hóna alatt gubancos árok, gizgazból szőtt üres tarisznya. A táj szegény még: tücsök tüazög, cincog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte. Bede Anna: Vu Cao Vietnami barátomnak A fűzfára felült a hold. Poroszkált még egy lomha ló. Tréfált, dalolt, jókedvű volt a pokolból jött Vu Cao. Azt hittem: csontig keserű mindaz* aki onnan való. De győzhetetlen a derű! És csupa derű Vu Cao. Csak a sarkon fogott kezet. Nekem nem jött a számra szó ... És tréfálkozva elveszett a poklok útján Vu Cao. Szűcs Mariann: A játékterem egy kiszuperált pinceüzlet helyén nyílt. Egyik napról a másikra hatalmas neonreklám fickándozott a bejárat fedett: „HIGH PLAY PLAYER”. Hol a „play”, hol pedig a „player” villogott. Fej magasságban egy tábla figyelmeztetett a lejárati lépcsőkre. persze magyarul. Tepsi, ötszáz forintost szorongatott a zsebében, boldog volt. Végre játszhat! Végre ő nyerhet! Vesztesége legföljebb az a páncélos, amit megzabál a gép. Irtó jó játék ez Rúghatja, szidhatja, nem szól vissza. Villog, kacsingat, zörög, zubog, pörög. És ami a legfontosabb, itt ez az öt kiló a zsebében, egész este gombozhat a videók előtt is. Tepsi magabiztosan nyomta le a játékterem ajtaján a kilincset. A cigarettafüst szinte visszalökte egy lépcsőfokkal feljebb, a fejét is majdnem beverte. Nagy lélegzetet vett, és hanyagul berúgta az ajtót. Megállt és a sűrű füsthöz szoktatta a szemét. Jóleső érzéssel kapaszkodott a zsebében levő ötszázasba. A pénztárosnő, tartósítva a füsttől, kicserzett arcán szétszakadt egy széles vigyor. • — Mi van, Tepsikém, he? z a világirodalmi rang. ra számot tartó esemény Musztamäeben történt, és kapcsolatos egy emberrel, név szerint Peeter Savival, aki a Tamm- saare sugárúton lakik, nem messze az önkiszolgáló áruháztól. Peeter Savi, a Tudományos Akadémia Nyelv és Irodalmi Intézetének tudományos segédmunkatársa, rendezgette a kártyákat egyik kartotékból a másikba, és csaknem száz rubel fizetést kapott. Otthon felesége volt — apró termetű tanárnő — és hároméves kislánya, Kadri, akik nyárra elutaztak Virumába, falura a nagynénihez, az asszony a szénagyűjtésben segédkezett, Kadri pedig párolgó tejet ivott, és arról mesélt a nagymamának, hogyan folyik a csapból a hideg és a meleg víz. Erre az időre Peeter Savi egyedül maradt a városban, úgy tűnt neki, hogy amikor a család nyaral, intenzíven foglalkozik a tudományos munkával. Néhány napot a hét folyamán az intézetben kellett töltenie, ám ott vicceket meséltek, kávéztak, előfordult, hogy valaki még a főnökséget is szidta, mindez zavarta Peetert abb|an, hogy pro- duktívan rendezhesse a kártyáéit. Jóval többet sikerült elvégeznie azokon a napokon, amikor otthon dolgozott, ült az íróasztalnál a szobájában, az ötödik emeleten, és a tudomány formálódott az ujjai alatt. Ugyanakkor időnként, amikor szeme elfáradt a pocsék írással rótt kifejezések böngészésében, fölemelte zúgó fejét- és a távolba Tévedt. Valami, még érzékelhető, látható messzeségbe. Távoli országok, Peeter lovag volt, aki a felkeresésükre indul. Végül már kop- jáján zászló lengett, az isten sírjához igyekezett, ám a történelemben és a földrajzban még nem volt minden világos. Időnként úgy tűnt neki, hogy gyermekkorától hatalmas tettekre hivatott, és feladata: határozottan beavatkozni a világ- irodalom történetébe. Egyszercsak észrevette, hogy a szemótládában, az ablaka alatt csodálatos virág termett. Peeter Savi ösztönösen megérezte, hogy 'valamely mércékben lehetősége nyílik alakítani a valóságot. Hogy képes lényeges javításokat végrehajtani. Sokat ígérőek voltak különféle poétikai asszociáiói, ettől függött az eredmény, erőfeszítést igényelt tőle benépesíteni a teret, megadni a meglévőnek a méltó formát, megvalósítani önmagát az anyanyelvben. Ellágyult az észt nyelv lehetőségeitől, bár tudta, hogy a többi nyelv sem rosszabb semmivel. A ritmus és az alliteráció mindenütt esetleges volt. a csintalan fejekben épp akkor született kapcsolatok, de mögöttük mélységek húzódtak, ha más nem, akkor a gyökerek, a történelembe tűnő ősz elődök mosolya. Kavargó gondolatait követően Peeter Savi kebelében újra buzgóság gyűlt: úgy érezte, haladéktalanul lépéseket kell tennie, kimondani a döntő szót, ábrá— öt kiló. Váltsd be! — lökte a pénzt Tepsi a nő elé, éa mint egy amcsi film hőse, feszülten zongorázott ujjaival az apró pénztárnyílás ablakában. — Ne pöcköld már, megőrjítesz! — vakkantott rá a nő, majd villámgyorsan leszámolta a zsetonokat. — Kösz. — Számold le, hogy rendben legyen! — Tutti, hogy okésan leperkál- tad, agyő! — fordult a sarkán körbe Tepsi, és hosszú, nyújtott lépésekkel elindult a füstködbe. A zsetonok sose látott-érzett mértékben masszírozták a combját. Mind a két nadrágzsebe tele volt velük. Kívülről tudta, hogy melyik flipper mit tud, melyik videón vannak a legbaróbb játékok, de most csak állt. és őrült kábulatban morzsolgatta zsebében a zsetonokat. Most annyit játszhat, ameny- nyit akar! Nem kell lejmolni a haveroktól egy tízest, nem kell megalázkodni egy menetért. Tepsi bárónak, hercegnek, királynak érezte magát. Sőt! Mint a luxusfilmek bankot robbantó aranyifjúja! ötszáz forintért itt hever előtte minden flipper, minden videó! zolni a születő hieroglifát, a benne rejlő szépséget. A lelkesedés elragadta. gondolatai valahová elkalandoztak, szeme kártyák halmát látta az asztalon, és keze már mozdult is, hogy osztályozza. Egy ilyen napon . . . Az íróasztala előtti ablakot a pariiul lenfonóüzem sűrű, szürke függönye árnyékolta. A ködös idő halvány világossággal sűrűsödött be a szobába, a gyerekkiáltások a távolba vesztek. Peeter Savi mentás uborkát rágcsált, hogy frissítse a száját és gondolatait. Az asztalon szokás szerint égett a régi. metszett üvegű lámpa, serkentve a korszak tudományos gondolkodását. Váratlanul kopogtatás hallatszott. Peeter Savi kinyitotta az ajtót. Az előtérben különösen öltözött férfi állt. Rosszul lehetett látni de úgy tűnt, hogy egyik válla meztelen, a másikon daróctarisznyát vetett át. Kezében bugyrot tartott. Az ember kérdezett valamit idegen nyelven. Tartuban Peeter Savi speciálkollégium keretében tanult \ spanyol nyelvet, eredetiben olvasta a laíin-amerikai irodalmat, és egy időben komolyan foglalkozott e hobbijával. Örömére rájött, hogy a férfi spanyolul beszél, de a váratlanságtól nem értette a kérdést. Tiszta, spanyol nyelven így szólt az emberhez: — Kérem, fáradjon be senor! A férfi belépett az előszobábaszéttárta a karját, szinte ölelésre, és így szólt. — Ez igaz, — hogy vagy, Miguel? Peeter Savi egy lépést hátralépett. — Nem, én Peeter vagyok, Peeter Savi. — De nekem azt mondták, hogy itt egy spanyol lakik, író. — Én csupán szemételtakarító vagyok az irodalom hatalmas építési területén- — mondta Peeter Savi sajátos szerénységével. — Vagyis, te nem vagy Miguel, akivel együtt ültünk a sevillai börtönben? — kérdezte hitetlenül az ismeretlen, és mereven bámult Peeter arcába. — Isten ments, én sohasem ültem börtönben, s még kevésbé Sevillában, hiszen még turistaként sem jártam ott. — Te tényleg fiatalabbnak nézel ki — mondta a spanyol elgondolkodva. Az igazság kezdett kibontakozni. — Én nem is vagyok spanyol, hallja, milyen akcentussal beszélek? — Ugyan, ki ismeri ezt a mostani nyelvet, — mondta a férfi, és Srőder, az első béből közeledett Tepsi felé. összeráncolt homlokkal, szinte behorpadt a feje, szívott egy agyonmorzsolt cigit. Amikor Tepsi elé ért, kigúvadt szemmel nézte a fiú dagadt zsebeit. — Ez? — mutatott a zsebekre. — Van — vont flegmán vállat Tepsi. — Fizess be engem is! — Megbuggyantál, haver? — És én, amikor jöttél a múltkor, nem sizívóztam! Na, adj egy zsetont! Tepsi hunyorított, aztán lassan előhalászott egy gyűrt cigarettát. Srőder szolgálatkészen adott tüzet. Tepsi mélyet szippantott, aztán lassan karikákat eregetett. Szerette volna félrelökni Srődert, átlépni rajta, mert saját magát látta, ahogy kunyerál egy vacak zsetont, emiatt a rohadt játék miatt, mennyire kiszolgáltatja magát az ember! Ez az őrület! Behunyta a szemét, de így is tisztán látta, ahogy Srőder csörgő nyállal áll előtte, ahogy a pincsikutya szemeit ráfüggeszti, ahogy izzadt tenyerét a seggihez törüli. Csóró kis pancser! — Legalább egyet adjál, he! — remegett Srőder, mint a narkó nélkül maradt, kábítószeres. — Egyet, az istenért! Tepsi laza mozdulattal, mint egy nylon függönyt, eltolta Srődert. és egyenesen a kedvenc flipperéhez ment. Srőder egy évvel volt. fiatalabb Tepsinél, de alkata kisportolt, erős vállakkal, kétszer olyan szésóhajtva leeresztette batyuját a padlóra. Peeter Savi nem mondhatni, hogy nagy tudora e nyelvnek, mégis fölfigyelt rá. hogy ennek az embernek a beszédében furcsa szóösszetételek fordulnak elő, amelyeket archaizmusoknak vélt, ugyanakkor gyakorlata az élő nyelvben csupán egy mexikói ismerősével folytatott beszélgetésekre korlátozódott- és nem bízott az érzékében az igazi spanyol spanyol beszédének megítélésében. Ily soká tartani idegen embert az előszobában nem illett. — Kérem, jöjjön be a szobába, én megfőzöm a kávét. Leültette a vendéget a díványra. Az ember kimerült volt és csupa por. A dívánnyal szemben a fal mellett állt a könyvállvány, ahol finn és spanyol irodalom sorakoiíbtt. Ügy tűnt azonban, a könyvek nem keltették föl a jövevény érdeklődését. hiába voltak épp előtte. Az ember körbenézegette az asztali lámpát, de valami fáradt megvetéssel, vagy megmagyarázhatatlan nyugtalansággal. Míg a spanyol elé tette a csésze kávét. Peeter Savi együttérzéssel kérdezte: — Ki ez a Miguel, akit keres? Én a munkám jellegénél fogva ismerős vagyok egy kevéssé az irodalomban, talán tudok segíteni abban, hogy megtalálhassa őt. A vendég sóhajtott. — Itt vannak a bugyorban a holmijai, már régen keresem őt, hogy átadhassam ezeket neki. Emiatt már meghalni sincs időm. „Nem ártana egy kis pihenés neki”. — gondolta Peeter Savi, az elnyűtt emberre pillantva. — Ha nem okoz gondot, mesélje el a történetét kicsit részletesebben — biztatta a vendéget, miközben a híg, keserű kávét kortyolta, s a szeme közé nézett. — Nekem már elegem volt ennek a történetnek a meséléséből, de nem volt szabad elveszíteni a reményt. — kezdte a spanyol. — Amint már mondtam együtt ültünk Miguellel a dutyiban. Öt valami adószedés körüli machináció juttatta oda, én meg a hadsereg élelmezése miatt kerültem kutyaszorítóba. Amikor Miguel elkezdett írni- önkívületbe került, olyannyira, hogy szabaduláskor elfelejtette összeszedni a cókmókját. Amikor engem kiengedtek, összekötöttem a holmiját egy bugyorba, és magammal hoztam. A sors úgy akarta, hogy mindjárt elkerüljek Sevillából. Amikor én Madridban voltam, ő Valladolidban, azután a lesnek nézett ki, mint a másik fiú. Könnyedén megragadta Tepsi dzsekijét, és magához rántotta. — Ide figyelj, te mocsok! — sziszegte. —■ Eressz! — nyögte ki Tepsi. — Honnan van ennyi pénzed, mi? A teremben egy pillanatra mindenki odakapta a fejét, aztán csak röhögtek, néhányan sörösüvegeket emeltek a fiúkra, aztán kattogott tovább az őrjítő játék. Csak pröttyögést, búgást, csálingelést, berregést, nyekiegést, koccanásokat, puf fogást lehetett hallani. Emberi hang nem keveredett a gépek cürmékelésébe, gargagyolá- sába, sípolásába. — Kopj le! És semmi közöd hozzá! — kapkodta a levegőt Tepsii, és úgy fickándozott Srőder markában, mint egy riadt giliszta. — Sose volt ennyi zsetonod. A rohadt életbe, köpd már ki, hogy honnan van a lozsó! — türelmetlenkedett Srőder. — Oké. Csak eressz már el, mert megfulladok! Tepsi arca lassan visszanyerte eredeti sápadt színét. Megigazgatta dzsekijét, fésűt vett elő, és gondosan hátrafésülte haját, mint a kedvenc punkegyüttes szólóénekese. Megnyalta a szája szélét, és mélyen belenyúlt a zsebébe. — Nesze — adta Srőder kezébe a maréknyi zsetont —, aztán kuss! Kuss az egészről, érted?! Srőder bambán nézett a fiú után. Ez teljesen lökött, gondolta. Imbolyogva ment Tepsi után, markában a«7zsetonokkal. körülmények az Újvilágba vittek. Miguel batyuját hurcoltam magammal. nem feledkeztem meg róla. Mikor aztán visszatértem, azt mondták nekem, hogy Miguel csavarog szerte Európában. A dolgomat az életben megtettem, már csupán az maradt, hogy Miguelt megkeressem. Csak ez tartott meg engem idáig, azóta utazgatok or_ szágról-országra. és kérdezősködöm felőle. Már rég elvesztettem az időérzékemet, és most is abban reménykedem, hogy megnyílik egy ajtó számomra- amely mögött megtalálom börtönbeli barátomat. Nem értem, mi az ördögnek kezdett könyveket írni. Spanyolul itt nem ért senki, amikor felőle kérdezősködtem és mutogattam, hogy azt mondja, könyveket ír, ide irányítottak, de azt sem tudom, melyik része ez a városnak. — Ez Musztamäe, — mondta méltóságteljesen Peeter Savi. Kezdte sejteni, kiről van szó, de volt ebben valami hihetetlen. Bár Peeter Saviban is ébredtek olykor megmagyarázhatatlan időbeli képzetek. Megkérdezte: — És mi a családi neve ennek a Miguelnek? — No, biztosan hallott már róla. Madrid környéki születésű, Alca- la-de Henaresből való, biztosan ismeri. Apja szegény hidalgó volt, seborvos, no ... de Cervantes Saavedra. — így is feltételeztem. — mondta Peeter Savi csodálkozva. — Csak az a különös, hogy négyszáz év tett el azóta. — Erről beszélek én is. Régen ideje volna meghalnom, és itt mászkálhatok idegen holmival. Rólam meg azt beszélték, hogy ellopkodtam a hadsereg élelmét. Hogy rohadjon meg náluk! Peeter Savi együttérzett ezzel az emberrel. Jó tanáccsal akart segíteni rajta. — Amennyire ismerem a hidal- gót, akit ön keres, régen meghalt az ő Madridjában, — mondta óvatosan, hogy nagyon el ne keserítse beszélgetőtársát. — Csupán alakjai bolyonganak szerte Európában, és mi. az irodalom bátor lovagjai, hasonlítunk hozzájuk, ahogy azt korunk megköveteli. Igaz, most biztosan lemond az eredménytelen keresésről. A történeti valóságot már nem lehet visszaállítani. — No, értem, ilyen beszédet régebben is hallottam, de hová tegyem most már Miguel poggyászát? eeter Savinak a Nyelv és Irodalomtudományi Intézet tudományos segédmunkatársának jó gondolata támadt. Azt mondta az ismeretlennek: — Menjen el Madridba! Ott bizonyára van múzeuma Cervantes- nek, adja át ott a tárgyakat. Nemzedékek fognak meghajolni előtte, és ön is elmehet békével pihenni. E szavak után a kétkedés eloszlott. Fordította: Pethő Eszter — Te, vissizaadom. Meggondoltam magam — nyomta a flipper tetejére a színes bogyókat. — Most meg mi a bajod, mi? —- kapkodta össze a legurulni készülő zsetonokat Tepsi, de maga is érez-1 te, hogy ez az estéje már gallyra ment. — Rohadt egy dolog lehet, ha ennyi pénzed van. Loptad, nem? Tepsi nem felett. Mi köze ennek a bugrisi Srődernek ahhoz, hogy honnan van neki pénze? És egyáltalán? — Honnan van? A teremben gurguláztak a flipperek, őrjöngve kavarogtak a szintetizátorok hangjai. diszkréten szisszentek fel a nyitásra készülő sörösüvegek. Tepsi a flipper lapjára kirámolta a maradék zsetonokat, ési Srőder haját megragadva verte a zsetonokhoz a fejét. — Nesze! Edd meg! Játsz! Na, nesze! — kiáltotta eszelősen, majd hirtelen sarkonfordult, és kiván- szorgott a teremből. Amikor fölkapaszkodott a járda szintjére, két vele egyidős lány bokázott el előtte. Ránéztek, az1 tán összevihogva tovább mentek. Tepsi köpni szeretett volna, leköpni saját, magát. Aztán lassan cigarettát vett elő, belehunyorított a fellobbanó láng fényébe és rágyújtott. Atí állomásra ballagott, leült egy padra és gondolkodott. Mi a jó istent hazudjon az anyjá-* nak? Miért fújta meg azt az ötszázast? Miért? összeállította: Rékasy Ildikó Arvo Válton: Irodalmi esemény Musztamäeben T epsi
