Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-04 / 103. szám

■ 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. MÁJUS 4. I Arckepvázlat I Munkásból főmérnök Akiket a bizonytalanság szele megcsapott Egy üzemnek még mindig munkát keresnek Törökszentmiklóson Erdei Sándor csodálkozik, amikor azt mondom, ma 1985-lben aligha tudok el­képzelni olyan életutat, mint az övé. Csodálkozik, mert ők bizony most is nagyon figyelnék a fiatal, jóképes­ségű, szorgalmas munkásem- berekre. Van is rá példa, nem egy, meggyőzik őket, vállalják el egy-egy futó­szalag vezetését, akár segéd- művezetői teendőit is. Igaz, a meggyőzés egyre nehezebb mert manapság a cipőgyár­ban is úgy van, mint sokhe­lyütt; egy jól dolgozó, több műszakot vállaló szakmun­kás jobban keres, mint a mestere. Ezt Erdei Sándor nemcsak azért tudja, mert termelési főmérnökként a Tisza Cipőgyárban minden- perces munkakapcsolata van majd félszáz művezetővel, hanem azért is, mert maga is sokáig dolgozott középveze­tőként. — Az volt a legszebb, az volt a legemlékezetesebb korszak az életemben. A könnyebbség kedvéért mon­dom a kerek számot: . évek során az ember száz munkást úgy megismer, s úgy tud ve- Itik egy nyelven beszélni, egy ésszel gondolkozni, hogy va­lóban irányítja a munkát, vállalja annak minden fele­lősségét. A szakmám, a gé­pek mellett én az embersze- retetemet tartom minden ed­digi sikerem' okának, eredőjé­nek. Aki az embereket sze­reti, az dolgozik értük, vál­lal velük minden feladatot. És nem, nem csalatkozhat. Jó húsz éve ismerjük egy­mást, miént tagadnám. Az ismeretség sóba nem volt bensőséges, s talán nem is alapos. Egy azonban megma­radt a húsz év előtti műve­zető jellemzőjéből: sose lát­tam haragosnak. Arcán, sze­mében mindig bujkált egy parányi nevetés. Jó sokáig feltartottam most, s a talál­kozás első percétől az utol­sóág ugyanazt megtaláltam. Pedig hát, eljárt az idő is, mégha ez csak a negyven­nyolcadik éve. És hatalmas terhekkel birkózhat napjá­ban. Az anyagyári, a mező­túri és a kunszentmártoni telepen 30 cipőgyári tűzöde, 42 aljaműihely — 72! — ci­pőgyári futószalag éves, fél­éves, negyedéves, havi gyár­tási programját tervezi mun­katársaival, s felei a tervek megvalósí fásáért. — Ennek a munkának is megtaláltam a szépségét, s mellette jó emberi kapcso­lataim is vannak, megmarad­tak. Az értelmes célok vezé­reltek mindig. Sose voltam hiányában a társadalmi munkának, nevezetesen a pártmunkának. Mindmáig nagy kedvvel dolgozom pro­pagandistaként, ezért igyek­szem alaposan ismerni a po­litikai irodalmat, az esti egyetemen is. ezért szerez­tem annak idején főiskolai oklevelet. Pár napja is ott voltam Lenin születésnapján, a propagandisták ünnepi ta­nácskozásán. Alighanem 1985 áprilisa élete egyik legemlékeze­tesebb hónapja volt, s lesz sokáig. Ekkor kitüntetési ünnepségre is hivatalos volt, a felszabadulás negyvenedik évfordulóján megkapta az Április Negyediké Érdem­rendet. — Néztem a kitüntetettek névsorát, s erre a kitünte­tésre kicsit fiatalnak talál­tam. Nevet. Hiába, minden relatív. Egy huszonéves azt mondaná, bácsi, én meg, qz idősebb, fiatalítom. — Amikor elvállaltam, — 1982-t írtunk — a termelési főmérnöki megbízatást, va­laki azt mondta, no Erdei Sanyi, ezen a poszton már nem hullanak úgy a kitün­tetések, mint eddig. Mi ta­gadás, korábban talán sok is volt. A vállalat négyszer tisztelt meg a Kiváló Dolgo­zó kitüntetéssel, háromszor miniszteri elismerést kaplam 1977-ben meg a Munka Ér­demrend ezüst fokozatát vettem át a Parlamentben. Hát, látja, nem lett igaza a jósnak, mint termelési fő­mérnök erre is érdemes'vol­tam — őszintén mondom, máig is hihetetlen azért egy kicsit. Erdei Sándorról sokan nem tudják, ezelőtt harminckét évvel érkezett Martfűre. A nyolcadik osztályt végző fiú azt se tudta, hol van cipő­gyár. Pedig itt, a megyében született, szülőfalujából Kun­madarasról indult az isme­retlen, új világba. Véletle­nül. — Nem voltam rossz tanu­ló, s rajzolni szerettem na­gyon. Mint félárva, hadiár­va sok jóakaratú támogatás­ra, kitűnő kunmadarasi pe­dagógusok hatására a szol­noki, akkori gépipari tech­nikumba adtam be a felvé­teli kérelmemet. Második­ként beírtam a cipőipari szakmunkásképzőt. Egy nyá­ron, dolgoztak Madarason messziről jött emberek, azoktól hallottam Martfűt, az iskola hírét. Aztán a techni­kumból jött az értesítés; helyhiány miatt előjegyeztek a következő tanévre. Mart­fűről meg behívtak egy el­beszélgetésre, s a végén kö­zölték, felvételi vizsga nél­kül szakmunkástanuló lehe­tek. Lettem! Ennek kereken harminc­két éve. Erde,; Sándoron azért nem látszik meg ez az idő. Pedig mindig ott volt, ahol a munka nehezét mérték. Végigjárta a cipőkészítés minden fontos reszortját, irá­nyított kis brigádot, nagy műhelyt, egy egész üzem­részt is, A csákozót amit azért húsz évvel ezelőtt „büntetőlágernek” is tartot­tak Martfűn. Ez a 250—300 embert foglalkoztató üzem a cipőgyártás kellékeit —talp­bélést. bélést, kaplit, sarok- erősítőt (de nehéz még min­dig magyarul megmagyaráz­ni) — készíti elő a gyártó műhelynek. Sokáig olyanok dolgoztak ott akik — hm — a futószalag kényes, szép munkáira valamiért alkal­matlanok voltak. Erdei Sán­dor „ráncbaszedte” a gárdát a maga csendes, mosolygós módszerével. — Tudja, milyen boldog­ság volt amikor a kitünte­tések „jöttek”? Amikor az a brigádunk megkapta a Nép- köztársaság Kiváló Brigádja kitüntetést? —• Jó szerencsémnek tar­tóim, hogy annak idején ott voltam az ünnepen, megírhat­tam. S. 3. A törökszentmiklósi Áfész újonnan szervezett villany- motorokat tekercselő üzemé­ben dolgozó busz asszony sorsa rendeződött biztos munkát találtak. A sebek azonban még frissek, a bi­zonytalanság érzése még élénken él bennük. Másfél hónappal ezelőtt még nem­— Addig hitegettek ben­nünket, ha az R—20-as ele­mék készítése meg is szű­nik, lesz mit csinálnunk, maradjunk, csak nyugodtan — a történetet egymás sza­vába vágva, szinte mindenki „szói kérve” fogalmazták meg, voltak persze közöttük „szóvivők”, de az ő nevüket sem írhatjuk ki, kérték, egyikőjük neve se szerepel­jen az újságban. Vagy írják ki mindannyiukét.” — Már ■benne voltunk a februárban, amikor közölték, az üzem­nek nem találtak terméket, mennünk kell. Állást meg csak a szajoli láda-gyárban kínáltak. Az utolsó pillanat­ban azután adódott ez a te­kercselés is, szinte véletle­nül kerültünk ide. Ha az áfész nem csinálja meg ezt a tekercselőüzemet, nem is tudjuk, mi lesz velünk. A beszélgetéskor igen gyorsan parázs lett a han­gulat. Az asszonyok élőm vállalatuk szinte minden, az üzem bezárásához kapcsoló­dó lépését méltánytalannak vélték. Elképzelhetetlennek tartották, hogy közel egy év alatt az R—20-as elemek készítése helyett volt veze­tőik nem találhattak volna az üzemnek új feladatot. Felháborodtak azon, hogy „nemre, a vállalatnál eltöl­tött időre, a munkához való hozzáállásra való tekintet nélkül mindenkinek mennie kellett,” hogy az utolsó munkanapon azt sem mond­ták nekik, sajnáljuk, de nem tehetünk mást — kö­szönjük) az eddigi munkái- jukat. Az üzem megszűnésének És következtek, a közgaz­dasági érvek. Termelés nél­kül egyetlen napig sem sza­bad volt tartani az embere­ket, hiszen az R—20-as ele­mek gyártásának megszűn­tével csökkent a válla­latnál előállított, úgyneve­zett hozzáadott érték. Hogy a keresetnövekedést szabá>- lyozó mutató (a keresetszint és a hozzá adott érték viszo­nya) ne romoljék, és ne kell­jen megfizethetetlen adókat vállalni, csökkenteni kellett a kifizetett bér összegét. Ez pedig — ha megrendelést kapó üzemeiben nem akar termelési zavarokat okozni a vállalat — csakis létszám­csökkentést jelenthet. De mindenkinek menni kellett, nem lehetett leg­alább a 10—15 éve „szilikát- iiparisokat” megtartani? Ho- vodzák Lajos, a vállalat munkaügyi vezetője is elis­merte, igen sok. náluk már bizonyított, jól dolgozó em­bertől is megváltak: — Jó lett volna helyettük másokat, kevesebbet érőket elküldeni — mondta, — de nem mertük a munkaügyi vitát vállalni. Gondoltunk mi efféle „minőségi cserére”. A angolnafogás után Befejeződött az angolna­fogás tavaszi idénye a Bala­tonon. A tó ilyenkor esedé­kes lecsapolása egybeesik é halak vonulásával, ezért a Sió-zsilipnél angolnacsapdá­kat helyeznek el a halásizok. Rekordot hozott a tavasz: 1500 tonna angolnát fogtak ki,. igen tudták, hol juthatnak 'kenyérkeresethez. Ötven társukkal együtt nemrégi­ben még a Szilikátipari Vál­lalat törökszentmiklósi, szá­razelemeket készítő üzemé­ben dolgoztak. Január végén közölték veLük, hogy mun­kát már csak egy hónapig adhatnak nekik: történetét a törökszentmik­lósi találkozáskor kétségte­lenül az indulatok „írták”. A kikerekedő históriának azonban igen sok valóságos eleme volt. — A budapesti Akkumu­látor és Szárazelemgyár, amelynek kooperációban készítettük az R—20-aso- kat, valóban már ’84 áprili­sában közölte, ’85 februárja után erre a termékünkre nem tart igényt — foglalta össze a történteket Király Gyula főikönyvelő —, Azonnal ku­tatni kezdtünk, kitől kaphat­nánk munkát adó megren­delést, hiszen ez volt a mi érdekünk is. Az R—20-as elemek készítése során elért 60 .millió forintos termelési érték egyharmadát jelentet­te az egész vállalaténak, az a tevékenység során képző­dő 10 millió forintos nyere­ség pedig majdnem a fele az egésznek... Legalább hat le­hetséges partnerrel tárgyal­tunk (pontos számot én azért nem tudok mondani, mert a tárgyalásokat az igazgató és a főmérnök ve­zette), de eddig munkát még nem találtunk. Pedig, higgye el, nem voltunk váloga­tósak. A legtovább remény­nyel kecsegtető tárgyaláso­kat például a budapesti Li­kőripari Vállalattal foly­tattuk. vállalkoztunk volna még italok palackozására is. Ez csak átmeneti megoldás lehetett volna, csak azért vágtunk volna bele, hogy az embereinknek munkát ad­junk —. hogy a vállalat be­vételhez, nyereséghez jusson. Enélkül ugyanis öngyilkos­ság fizetni bárkinek is. vállalat jogtanácsosával el­mentünk tájékozódni a szol­noki munkaügyi bíróságra, érdeklődtünk, mi van, ha nem a munka nélküli üzem­ben állományban lévőket küldjük el, hanem azioikat, akikkel elégedetlenek va­gyunk. Helyükre tehettük volna azokat, akikre bizto­san számíthatunk. Sajtnos, semmiféle biztosítékot nem kaptunk rá, hogy ha csak azért küldtünk el valakit, mert van nála jobb, azt a munkaügyi bíróság nem he­lyezi vissza munkakörébe. Márpedig a létszámcsökken­tésre nálunk feltétlenül szükség volt. Szőke András, a törö'k- saentmiklósi városi pártbi­zottság gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó mun­katársa szerint bizonyos mértékig szerencse, hogy a „szilikátiparinál” fölösle­gessé vált emberek a város­ban minden nehézség né(- kül el tudtak helyezkedni. (Nemcsak az áfésznál elhe­lyezkedő 22 asszony, hanem mind a 70, régen az R—20-as elemeket készítő dolgozó munkát talált március elejé­re). Ugyanebben az időszak­Elkészült a biharkereszte- si Fa-, Fém- és Építőipari Szövetkezetben az új padló­gyártó üzem, amelynek teii- mékeit az Ikarus-z gyárnak szállítják. Az autóbuszok al­vázait készítő szövetkezetei részint e gyártmány iránt növekvő kereslet, részint a ban kerestek munkát — a törökszentmiklósi párt- és állami szerveinek, valamint a város üzemeinek minden támogatását élvezve — a megszűnt Alföldi Építő- Szak- és Szerelőipari Szö­vetkezet dolgozói is, — Decemberben az igaz­gató még maga nyugtatta az embereket — folytatta Sző­ke András —, nem lesz ke­nyér gondjuk. Ilyen szavak után az ember legalább azt feltételezné, hogy a vállalat vezetésének van néhány '„csomagterve” a váratlan problémák megoldására.- A Szajolba átmenni nem aka­ró huszonkét asszony sorsa azonban még február köze­pe táján is bizonytalan volt. Végül találtak munkát, de csak azért, mert az ikladi Műszeripari Vállalat ekkor tett ajánlatot az áfésznek, kezdjen villanymotorok te­kercselésével foglalkozni. Elgondolkodtató az is, hogy az áfész különösebb utánjá­rás nélkül is tudott itt Tö­rökszentmiklóson munkahe­lyet teremteni. LÉPÉSHÁTRÁNY Ha a „fölöslegessé” vált hetven ember szemüvegén keresztül nézzük a török­szentmiklósi üzem bezárá­sát, elkerülhetetlen a kér­dés: „Csak addig voltak jók, amíg dolgozva, jó nyere­séghez juttatva a vállalatot, segítették annak fejlődését. „De nem vitathatjuk, más megközeiíltésből, egy másik kérdés jogosságát sem: „A megrendelés nélkül maradt üzem embereit megtartva veszélyeztetihető-e a Szili­kátipari Vállalatnál megma­radt 320 ember kenyere”. (A munka nélkül kifizetett bér ugyanis helyrehoztatlan pénzügyi zavarokat okozna a cégnek). Mindkét felet meg­nyugtató válasz csak a most üresen álló üzembe munkát víve adható. Ilyen megoldást találni eddig képtelen volt a Szilikátipari Vállalat veze­tősége. Tárgyalásokat persze most is folytatnak, például a Tisza Cipőgyárral kiépíten­dő kooperációról. Ennek az üzletnek, vagy egy másik­nak a megkötéséig azonban a 600 négyzetméteres üzem­csarnok kihasználatlanul áll, a vállalat igen jelentős bevé­teti tői esik el. Nagy veszteség ez, már- csak azért is, mert a terme­lés csökkenése a jövedelme­zőséget is rontja. A legna­gyobb veszteség azonban az „lenne, ha rövid idő múlva újra „profilt” kellene keres­ni Törökszentmiklóson. Ép­pen ezért a bevételkiesés pótlására minél előbb töre­kedve a Szilikátipari Válla­latnál azon is érdemes len­ne gondolkodni, hogy miként lehetne a kooperációs part­nerektől való függést mérsé­kelni,. „Saját” termékeket kifejleszteni és a piac vál­tozásaihoz alkalmazkodó stratégiát kidolgozni. Mert a Törökszentmiklóson az év elején történtek jórészt azzal magyarázhatók, a tizenöt éves kooperáció felszámolá­sa különösen azért hatott váratlanul, mert a vállalat vezetőinek ..tarsolyából” hi­ányoztak a megfelelő, előre kidolgozott. fennmaradást’ biztosító tervek. V. Szász József mind magasabb minőségi követelmények késztették arra. hogy régi üzeme he­lyett saját kivitelezésben — 17 millió forintos beruházás­sal — megépítse az újat. Az automata technológiai be­rendezéseket is a biharke- resztesiek készítették el. emlékére gf Rönkszállító szekér — nem lehetett köny- I nyű és veszélytelen a legközelebbi' vasút­hoz szállítani vele a kitermelt fát, a kes­keny és meredek hegyi utakon ötven esztendeje, 1935 tavaszán jelent meg az első olyan hazai erdőtörvény, amely már az erdőgazdálkodásit, a fakiter­melést is szabályozta. Nagyon mostoha volt még fél évszázaddal ezelőtt azoknak az élete, akik az erdők gyérítésével kies­ték kenyerüket. Az erdőgazdaságokban ma használatos, korszerű kitermelő- és szál­lító esizközökhöz képest kezdetleges szer­számokkal végzett nehéz munkájukat az aratókéhoz, a bányászokéhoz hasonlították. Most, az erdők évében bizonyára sokan keresik fel a Bükki Nemzeti Parkban azt a szabadtéri múzeumot, amely a korabeli erdei munka névtelenjeinek állít emléket. (Temesközy F.) A múlté már a keresztvágó fűrész is INDULATOK KÖZGAZDASÁGTAN Vevő: az Ikarusz Korszerű padlóüzem c; fi, ja -M m r í ■ ■ Az erdők munkásainak

Next

/
Thumbnails
Contents