Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
1985. ÁPRILIS 4. Irodalom» művészet Hadarna Erzsébet: BARKA A bolhát Tállyai professzor ültette az elnök fülébe. Az összehasonlító nyelvészet szikár, nyugalmazott tanára. Ám a bolhának kevés köze volt a nyelvészethez, bár Kardos, az elnök azt szerette hallgatni, honnan származnak, hogyan keletkeznek édes anyanyelvűnk szavai. Ellenben a tábla: Ez a ház eladó — Orsós Károly tanyaházára került fel. Ott szemben az öreghegyi állomással. o Károly, zömök, háborút járt ember, aki mindig tudta, mit kell csinálnia, de itten jövevény, hát egy kis interjú elől nem menekülhet. De nem is próbál elzárkózni, sok olyan dolog van, amiről nem szégyell beszélni. — Csak a számítás, a' kiszámítás hozott ide engemet, mert nem idevalósi vagyok én, kérem, hanem nyáregyházi. ötvenhótben kerültem én ide. öreghegyre, nem korábban. Az uradalomban béres- kedtem valamikor, onnan rukkoltam be igényest a tűzvonalba. De vissza kellett jönni, mert leány várt énrám s hat hold föld. Az osztásból. Amikor kitavaszodott a béke. Mindig elébb a földdel kellett megbirkózni. Elébb a földdel, aztán meg az agitátorokkal. De az már idébb volt. Sokan viskót húztak fel, mások otthagyták a földet, ismét mások engedtek a szövetkezetnek. Én azonban vártam. Nekem számításom volt! Mire vártam? Egyszer csak elkezdett ára lenni a földnek! Még soha addig nem volt ára, mióta nekem földem volt. Akkor meg: egyszer csak elkezdték adni és venni. Én mindig számítással éltem, addig is. Gondoltam, itt az én időm! Került is egy illető, aki nyolcat beígért holdjáért. Én meg azt feleltem: tízezer az ára annak, egy fillérrel sem kevesebb! Kucsmás paraszt volt, tanyasi, veres nyakú. S megkérdeztem: miért akar földet vásárolni. Azit mondta: „Mert számítással élek!” Majdnem elrö- 'högtem magamat: mivel ugyanabban a dologban ketten nem élhetünk számítással. Valamelyikünk a rövideb bet húzza. Az átírás után majdnem ötvenezer maradt. A pénzből én nagyszerű számítással, ezt a házat vettem. — S most mégis eladja? — El. — Nyilván' megint számítással él. Igaz-e? o Tállyai professzornak négy hold szőlője volt öreghegyen. Ebből a háztájit még most is élvezi, bár csak afféle tiszteletbeli tag, aki pálcával sétálgat. Gyűlésekre nem jár, s Kardos is csak akkor ismerte meg, amikor az új zongora érkezett az állomásra a KISZszervezetnek, s a fiatalok ügyeskedtek a kirakodásnál. Akkor súgták meg Kardosnak, ki az érdeklődő bácsi. — Zongora — állt Tállyai mellé az elnök —, ez is valami régi, idegen szó. — Ó, dehogy — csattant fel a professzor —, éppenséggel nem régi és nem idegen. Nyelvújításkori. Múlt századbeli. A klavir szó helyett találták ki, amellyel ezt a hangszert tisztelték. Ügy hangzik, Cseres Tibor: Ez a ház eladó okoskodtak a billentyűk fölött, mint a tambura. Csak zengőbb. Tehát zengő tambura. Egy kicsit hosszallották, s hát egybe eresztették a két szót. Lett: zengura. Az e helyett természetesen kínálkozott az ó. Hangilleszkedés! Marad hát zongora. Kardos bemutatkozott. Attól kezdve leste Tállyait. s ha az öreg kibotozott öreghegyre, együtt sétáltak egy-egy órácskát. És Kardos, az egykori lakatoslegény, aki a mostani világban is csupán a „zsámbéki egyetemet” járta ki, hétről hétre tájékozottab- bá vált az összehasonlító finnugor nyelvészetiben. Ilyen vogui származású mondatok hangzottak e sétákon: „Hu- remszát-husz, hulach-szem empem vitem éli.” Más szóval: Három- százhúse; hollószemű ebem vízen él. S ugyancsak a közös nyelv hajdani szavaival, évezredeket visz- szalépegetve társalogtak osztjákul: „Pegte lau lasinen ment tou szilen.” Any magyarul is pontosan azt jelenti, hogy fekete ló lassan megy a tó széléi. Tállyai, aki még nemrégen maga mívelte szőlőjét, szívesen és hevesen magyarázott, de ereje mostanában annyira hanyatlott, hogy csak a szónak maradt ura. A háztájira napszámost kényszerült fogadni, bár erről soha nem beszéltek az elnökkel. Aki csupán a nyelv eredetére gondolt, mihelyt a professzort meglátta. A Tállyai-féle elaggultak pedig, mindössze egy emberre építhettek a napszámost keresők. Orsós Károlyra, szemben az állomással. Orsós munkájában nem találhatott hibát még a rosszakarat sem. Nyitás, metszés, kötözés mind időben történt. S a szüret is jói sikerült ősszel. A must mennyisége iránt sem illett kifogást tenni. Nemcsak a professzornak, hanem vagy hat sorstársának dolgozott Károly a következő évben is, amikor a napszám száz forintra emelkedett, s a boradag a köny- nyebb számolás kedvéért általánosan egy literre kerekedett. — Ügy tetszők nékem — panaszolta halkan az egyik tára (töpörödött öregasszony) annak az évnek a szürete körül —, mintha az én háztájimban valaki megszedte volna a tőkéket a legutóbbi héten. — összenéztek a sorstársak, de bizonyítani egyikőjük sem tudott. A professzor egyáltalán nem bocsátkozott az ügy tárgyalásába. Éppen aznap magyarázta Kardosnak a borászati eszközök nevét, elnevezéseit, s hogy a nyelvújítás idején még az üres hordóra is próbáltak nyelvünk gazdagítása végett külön szót találni — az üres hordó kongó hangját utánozva: így hordong. Ez a szó azonban nem maradt meg. — Ez hasonlít ahhoz, amire a zsiráfot akarták elmagyarosítani — tellett már társalgásra Kardos elnök nyelvészeti emlékezetéből —, amikor foltos nyakorjánnak próbálta nevezni! A harmadik esztendőben, sajnost még inkább vérszemet kapott Orsós. Ahelyett, hogy mérsékelte volna áradt, vagy legalább megállt volna velük, meredeken felcsapta a taksát, nem hogy hússzal, hanem ötven forinttal. A professzor már úgy nyár elején nyugdíjából fizette a napszámot, s bizony szíttá a fogát. De azért nyelvészeti sétáik során csupán annyira vetemedett, hogiy elmagyarázta Kardosntak a taksa, a tarifa, a bér, a költség, a napszám, az árenda és az uzsora szavak eredetét. Mindössze egyszer tett célzást afelé, vajon visz- szavenné-e a tsz az ő háztájiját? Azokban a napokban csak annyi történt, hogy öreghegyi fiatalemberek környékezték meg a városi ,jbebíró” véneket, a háztáji szőlők ügyében. Egyesek ötven-, mások negyvenforintos napszámokat kérvén, a hátralevő szőlőmunkák vállalásáért. Ez csodával határosi volt, megmagyarázhatatlan. Hiszen ők százötvenet fizetnek s liter bort! Nem is álltak kötélnek mindenütt az első szóra — a kültag, tiszteletbeli agg szőlészek, hanem egymás példáján csak utóbb bátorodtak fel, s rendre sajnálkozásukat üzenték Orsósnak, oda a vasúti megállóval szemben. Mire Károly észbe kapott, már nem tudta visz- szaforgatni a történelem kerekét. Szüret után ismeretlen pénzalapból új és pompás biliárdasztalt hozattak a fiatalok öreghegyre. S néhány hete nagy fehér tábla világít Orsósék ablakában, még a robogó vonatról is szemet szúr: EZ A HÁZ ELADÓ. — De hát mégis miért. Orsós Károly? — Miért? Mert megalázni nem akarom magamat a téeszben. S igaz, hogy haragosom sincsen, de mindennapos szégyenkezés a részem, amióta a közgyűlésen Kardos elnök nyelvtudományi előadást tartott rólam ezen a címen: Honnan származik napszámuzsora szavunk? ézegetem a kinyílott barkát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A se- lyemgubóból ezüstfehér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. Ha hozzáérintem az ujjam, sárga lesz az is. Virágpor. Hány tűiből állhat a barka tüskés-puha virága? Számolni kezdem, harmincnál abbahagyom. Talán száz, vagy kétszáz. Kétszáz virágpor-pötty. A lexikonok szerint a barka ko- csánytalan virágokból áll. Ezek elnyüás után mindenestül lehullanak. Gumónként kétszáz pötty virágpor a földben. Imponáló gazdagság. Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság. Persze, méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágpor-pont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk festéket akarna csinálni a sárga virágporból, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivonná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűzfa élete árán megfestene vele egy női sálat. A sálat egy nő a nyakába tenné, egyszer-kétszer-tízszier. Aztán a sárga sál kimenne a divatból, és a szemétre kerülne. Mire esetleg visszaalakulna fűzfává; talán többszáz év is beletelne. De manapság nincs idő kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá vált. Tartalma bizonytalanná. S vele a barkák sorsa is bizonytalanná. Nézegetem a kinyílott barkát, selymes fehér színeit, amelyek legalább tízfélék, a sűrű szürkésfehértói a csaknemeltűnő ezüstfehérig, azt a kis leheletnyi zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybarnáját és a kis tűk végén vakító kénsárgát. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem, mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavakra: nevekre. A névtelen színek mind személyes ismerőseim lennének, nem téveszteném össze őket soha senkivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni. Vagy a formákat legalább. A tojásdad tövet, ami ott a végén, ahol a tűk egészen sűrűvé válnak, amorffá halványodik. A vonalkák rendszerét, a párhuzamosok lassú szétválását, azt a legyezőszerű feszülést, ami benne van ebben a mozdulatlanságban. Mozdulatlanság? Ez sem' igaz. Holnapra, vagy talán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez sose következne be. Csak ezt a mozgást nem látom. Szeretnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem létezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem látunk. Szeretnénk megragadni. De hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A bar-, ka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenetes erők mozgatják. A barka ugyanis él, és ez- iáltal feltartóztathatatÜanul halad a halál felé. Lehet, ha festő volnék, és bár nem igényelném hogy nevet adjak a színeknek, akkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán , tudnám, hogy a színek sem" állnak meg egyetlen pillanatra sem sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnak, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbenése, már nem azonosak önmagukkal. Mi hát akkor ez az ámokfutó igyekezet? Nézegetem a kinyílott barkát, immár mint egy saselátott jelenséget, valami idegent és megfejtendő! Ami annyit jelent: azonosítandó! Azonosítani kellene önmagával, elhelyezni az ismert jelenségek rendszeréből. Virág? A nárciszok, tulipánok, ibolyák között inkább holmi rovarra emlé- ^ keztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsonyfadísz is lehetne. De mégis” inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pók- fészkek, elszáradt növényi rostok, mégpöndörödött levélmaradványok, galacsanok télevény-világá- ból. Az átváltozások, a körforgás félreismerhetetlen, jegye süt belőle. A hovatartozása. Aztán hátrább lépek, és elébem tárul a barka — nem az az egyetlen. nagyító alá vett kis képződmény, hanem aZ egész ág Pompázatosán ülnek a sárgásfehér se- lyemgubók a hosszú ágon, az ág hegye az ég felé tör. Az üvegedényben víz csillog. Az ablakon át látható agy másik faág azon ugyanez a csillogás, a tavaszi eső lehullni készülő cseppjeil Most, ebben a pillanatban kúszik ei á felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vízcseppek, minden felfénylik. A kis tüskés gubók mintha kigyulladtak volná. aranysárgán fénylenek. imondom a nevét: barka. Napfényben úszó nedves rétek jelennek meg a nyomában, madárcsicsergés, pattanó rügyek, illatok. Szép lányok, gyerekek — kezükben virágzó fűzfaág —, nevetés. Húsvéti kalácsban mazsola, festett tojások, locsolko- dó legények vifíáncolása, " szoknyák perdülése, friss víz, hajfonatok, egy kútkerék nyikorgása, hajdani szekerek lassan forgó kereke, rég elporladt ifjak fehér ingeuj- ja, rég elporladt szájak, ahogy kimondták: barka Ez mind ő, ez a semmi kis növény, ez az emlékezetre nem érdekes esemény egy vázában, ez a miniatűr futó kaland életünk millió futó kalandja közt. Maga a szédítő viszonylagosság. És maga a1 biztos pont is, az örökkévalóság, a tavasz kiirthatatlan valósága Összeállította: Békás y Ildikó Tersánszky Józsi Jenő: A daloló „fecske” Ki dalol ilyen harsányan ebben a házban? Ezt magamtól kérdeztem egy józsefvárosi zugutcában. A következő pillanatban megpillantom a kőművest a házfal bombaüregében, amint téglát illeszt bele, és maiteres kanalával működik. Érdekes! Az első világháborút megelőző békében a kőművest „fecske” névvel csúfolták. Találó volt, mert részint a kikelet bozta el őt is a téli elvonultságából. részint a kőműveseké volt a legdalosabb iparág. Gyászeset, szerencsétlenség történhetett ott, ahol az épületállvány nem volt hangos a kőművesek énekétől. Azután ez általánosan megszűnt. A tőke mindjobban elvette kedvét az iparosnak az énektől. A csökkentett munkabérek, a munkanélküliség, a szétzüllesztett, feloszlatott szakszervezetek utolsó védelmének hiánya, mind-mind el- vebette a danától a kedvét a fecskének, hogy mogorván, némán robotoljon az állványok tetején. Íme! Most újra kifakadt a jókedve! Nagyon helyes! Dalolj csak, kedves fecske! "Jelképesen is, valóban is a te mesterséged a jövő legfontosabb mestersége: újra építeni a romokat itten! Ne sóhajtsuk vissza még az aranyos, régi békét sem. Annak intézményeiben rejlett a mai pusztulás. Új, jobb élet elé fújjad tele tüdővel új dalodat! (Szabad Sző, ip4j. április 8.)
