Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

12

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1985. ÁPRILIS 4.

Szakmunkások lesznek

Reményekkel, tervekkel a munkáséletbe

Sokat forgolódtam . az utóbbi időkben szakmunkás- tanulók között, többükkel volt alkalmam megismerkedni, elbeszélgetni. Különösen a harmadévesek érdekeltek: milyen reményekkel, tervekkel indulnak el júniusban a munkáséletbe, mit kaptak az iskolától, a gyakorlatuk színhelyéül szolgáló üzem kollektívájától, leendő munkatársaiktól — maradandó útravalóként? Érdekelt, hogy elegendőnek tartják-e a szaktudást, vagy szükségük van-e valami többletre, és ha szükségük van, hozzájutottak-e? A kunszentmártoni 628-as Szakmunkásképző Intézet igazgatója készséggel átadja az irodáját, hogy három végzőssel beszélgethessek. Előtte azonban — rokonszenves segítőszándékkal — Kocsis István elmondja, hogy az intézetben az idén 114-en indulnak neki a szakmunkásvizsgának, kilenc különböző szakmából.

— Alig valamivel többen kezdték meg annak idején a tanulmányaikat, nálunk a lemorzsolódás egy-két százalékos — teszi hozzá.

A családi kötődés ereje

Major Csaba harmadéves villanyszerelő-tanuló. Izmos, kisportolt alkat, a kézfogása férfiasán kemény. Az igazgatói iroda okozta kezdeti zavart feszengését hamar lo- küzdi, kereken, értelmesen fogalmaz, mint azok az emberek, akik biztosak önmagukban és tudják, mit akarnak:

— Hatodik osztálytól kezdve tanultunk fizikát, akkor határoztam el, hogy villanyszerelő leszek. De már azelőtt is érdekelt mindenféle szerelnivaló, sokat lábatlan- kodtam a bátyám körül, aki ugyanitt végzett géplakatosként. A szüleim is munkások: édesapám a Tisza Cipőgyárban művezető, édesanyám pedig varrónő. A bátyám is a Cipőgyárban dolgozik, jelenleg azonban katona.

A tiszaföddvári Major család élete tehát elválaszthatatlanul kötődött és kötődik a Tisza Cipőgyárhoz, magától értetődő lépés volt, amikor Csabát is odavitték, hogy ott szerezze meg a gyakorlati tudnivalókat.

— Elsőben kicsit megijedtem mert szóba se jött a villanyszerelés, ugyanis reszelni és fűrészelni kellett, vagyis a kötelező fémipari alapképzéssel kezdtük a tanulást. Borzasztóan unalmas volt. Azóta persze rájöttem, milyen sok hg&znát veszem, ha nem csupán a vezetékek, kapcsolók világát ismerem, hanem tisztában vagvok a néha feladatul jutó fémfű részeléssel vagy reszeléssel is.

Másodévben a Cipőgyár hálózati szerelő csoportjához került. A segítőkész felnőtt szakmunkások vitték magukkal a lakóépületek szerelési munkáira és igyekeztek az élénk érdeklődésű gverek kíváncsiságát kielégíteni. hogy mielőbb megismerhesse a szakma csín- ját-bínját.

— Lehet, hogy nem mindig örültek a kérdezősködé- semnek, de ezt sosem éreztették velem — derül fel Csaba komoly arca.

Az utolsó évet a leendő munkahelyén, a karbantartó műhelyben tölti. Szeretettel beszél a héttagú TMK-s „csapatról”, aztán hirtelen számomra kissé bonyolult magyarázatba kezd az új bérezési-premizálási formáról, amely ugyan sok adminisztrációval jár, különösen a művezetőnek, ám rendkívül ösztönző.

— Különben se szeretek tétlenül téblábolni, a munkaidő is jobban telik, ha munkával tölti az ember. Érthetetlen, hogy akadnak, akik elbújnak szundikálni, amikor dolgozniuk kellene — csattan fel a hangja.

— Honnan az érdeklődés a történelem iránt? — térek vissza beszélgetésünk elejére.

— Másodévben vette át az

osztályunkban a történelem órákat Sándor Istvánná, akinek szerencsésen sikerült a történelem szeretetével

„megfertőznie” bennünket.

Csaba a Szakma Kiváló Tanulója verseny megyei döntőjén hatodik, a tantárgyi versenyen üzemgazdaságiból első helyen végzett. Ez utóbbiból az országos döntőn induló harminc között a tizedik lett.

Kiss Sándor szerkezetlakatos lesz a BVM kunszentmártoni gyárában. Halksza- vú, feltűnően szerény fiatalember. A tiszakürti fiúnevelő otthon lakója, szülei nincsenek.

— Nyolcadikosok voltunk, amikor a BVM gyárlátogatásra vitt bennünket. Ott döntöttem el. hogy nincs tovább értelme a pályaválasztáson gondolkodni, mert megtetszett a szerkezetlakatosok munkája.

Természetesen Sanyinak is át kellett esni a fémipari alapképzésen, de mint mondja, az oktatói három év alatt nem cserélődtek. Az idén már a termelésben vesz részt és az előírásoknak megfelelően órabért kap.

— Jelenleg tizenöt forint az órabérem, de ha meg- szerzem a szakmunkásbizonyítványt, tizenhétre emelik.

— Enyhén szólva nem éppen izompacsirta. Bírja a fizikai munkát?

Elnézően mosolyog tájékozatlanságomon.

— Olyan nagyfokú a gépesítés a gyárban, hogy nekünk már nem marad emelgetni való.

Elmagyarázza, mi is a dolga a szerkezetlakatosnak, közben azon töröm, a fejem, hogyan kérdezzem meg tőle, pótolhatják-e a családot a munkatársak az állami gondozott számára... Megelőz.

Tettekkel a közösségért

— Tagja vagyok egy tizen- négytagú brigádnak, a brigádtagok többsége fiatal és a sógorom is köztük van. Jól érzem magam velük, mert felnőttként kezelnek, teljes jogú társuknak tekintenek. Már most tervezgetjük, hogy ha végzek, bekapcsolódok a gyár tömegsportéletébe, ugyanis imádok focizni.

Az utolsó szavakat alig hallhatóan mondja, mintha legalábbis valami szégyellni- való lenne abban, hogy egy „komoly munkás” szórakozással szeretné eltölteni a szabadidejét.

Berta Erika szűcs-tanuló a Pannónia Szőrmekikészítő és Konfekció Vállalat kunszentmártoni gyárában. Az első mondatai után kiderül, hogy a tizenhét éves lány hozzászokhatott a közszerepléshez. Nem lepődöm meg, amikor „bevallja”, hogy harmadik éve ő az intézet KISZ'-titkára, az idén vette

át a KISZ KB dicsérő oklevelét.

— Az általános iskolában keveset tudtam a szűcs szakmáról, amit tudtam, ismerősöktől hallottam. Azt mondták, nem nehéz megtanulni, különben is a szakmunkásképző intézet sokkal könnyebb fajsúlyú, mint például a gimnázium. Mostmár látom, hogy tévedtek. Itt ugyanúgy kelj tanulni, mint más középfokú intézményben.

Erika az első évet a gyár tanműhelyében töltötte, másodikban került be az üzembe, egyúttal a termelésbe.

— Nehéz lett volna a mélyvízben úszni, ha nem segítenek az idősebbek. És nem csak a szakmát tanultam meg tőlük, hanem azt is, hogy az üzemben egymásra utaltak vagyunk, ha valaki a szalagon kiront valamit, a többiek is megérzik, méghozzá a zsebükön. Elsőtől kezdve ugyanaz a szakoktató irányít, és elsősorban neki köszönhetem, hogy a szakma legnehezebbikét, a szabást is elsajátítottam.

Már más „pannóniástól” is hallottam, hogy a szabás a legnehezebb, hiszen azon nem lehet utólag javítani. És teljesítménybérben különösen nem mindegy, menynyire biztos kezű a szabász.

Erika is a családból hozta a munkásélet iránti érdeklődését: édesapja villanyszerelő a BVM-nél, édesanyja a Tövállnál dolgozik.

A munkában teljes Jogú társak

— Ha megkapja a szakmunkásbizonyítványt, „leszerel”, mint KISZ-titkár. Vélhetőleg hiányzik majd a mozgalmi munka...

— Azt nem lehet abbahagyni. A Pannóniában az első dolgom lesz, hogy kérem a felvételemet a gyár KISZ-szervezetébe. Menthetetlenül közösségi ember vagyok — nevet kedvesen, és elpirul. Most látszik, hogy mégis csak tizenhét éves, korosztálya minden zavarával. A fiúk sietnek a segítségére, szinte egymás szavába vágva dicsérik Erikát, a KISZ-titkárt:

— Legutóbb addig nyüzs- gött, míg elintézte, hogy legyen szalagavató bálunk, elsőben beindította az iskola- rádiót, ami azonban közben, nem tudni miért, de megszűnt.

— Mielőtt elmegyek, újra lesz iskolarádió — nyeri vissza magabiztosságát Erika. — Szerintem sikere volt és szükség van rá. Ünnepekkor rövid megemlékezések hangzottak el és minden, az iskola életéhez kapcsolódó közlemény is helyet kapott a rádióban. Sőt, még az aktuális külpolitikai eseményekről is hallhattak a gyerekek.

Szépen ívelt szemöldöke dacos ránca húzódik, a hangja megkeményedik. Csaknem biztos lehet benne, aki látja és hallja, hogy Berta Erika eléri, amit akar.

* * *

Nem szeretném azt sugallni, hogy a megyében az idén végző többezer szakmunkástanuló mindegyike ilyen, mint eme írás szereplői. Követendő példaként választottam ki őket és velük együtt azokat a tanárokat, oktatókat, leendő kollégáikat, akik nélkül aligha válhatott volna példa belőlük.

Bendó János

A felszabadulás irodalma:

„bestseller”

KÖNYVEK NYOMÁBAN

„ . .. sok ember kezébe belekerül egy-egy vagy akár több könyv is. Eengem azonban, mint — gondolom a közművelődés sok más. munkását is., nemcsak az érdekel, hogy hány könyvet adtak el, s az mennyivel több a tavalyi eladottnál, hanem az is, hogy mit adtak el? Sőt, az még inkább, hogy hányat olvastak csakugyan el, azok között mennyi volt a puszta „olvasnivaló”, és mennyi volt az igazságra vezérlő kalauz? És még tovább: mit értettek belőle, mi vált bennük gondolkozásra kényszerítő," cselekvésre mozgósító és magatartást, ízlést formáló erővé.” Veres Péter egyik elég régen írott publicisztikai munkájából való az idézet, s a benne foglalt két kérdés ma is (s valószínűleg holnap-holnapután is) a könyvkiadás- könyvterjesztés-könyvtárügy legizgalmasabb, legfontosabb területeire irányítja a figyelmet. A könyv tudniillik azzal a különleges tulajdonsággal bíró tárgy, amely képes vitatkozni, visszaszólni, emlékezésre kényszeríteni, továbbgondolásra serkenteni, segíteni, vigasztalni, megnyugtatni, felzaklatni, elaltani és álmot elvenni. És persze: tanítani, embert formálni, ismereteket, információkat közkinccsé tenni is.

Hogy csak egyetlen, — valamelyest idevágó — példát idézzek. A háborúkat, hadifogolytáborokat megjárt Pista bácsi, a kórházban, két nappal a halála előtt, nyugtátoktól, fájdalomcsillapítóktól alig forgó nyelvvel megszólalt a kórterem kilenc óra utáni csöndjében:

— Fiúk! Olvasta valaki közületek Nagy Lajostól a Lázadó embert? Vagy a Falu meg a várost? Csak azért, mert mind a két könyvben szerepei a régi szolnoki Tabán, ahol születtem.

S az elalvásig hátralévő fél órában kiderült, hogy Pista bácsi (geológus diplomát szerzett negyvenéves korában) mindent olvasott Nagy Lajostól — a Pincenaplót is; a Képtelen természetrajzot pedig betéve tudta — ápolónők, orvosok, frissen operáltak és lábadozók gyönyörűségére.

* * *

A közelmúlt napokban- hetekben a megye közművelődési könyvtáraiban járva gyakran találkozhattunk Pirícenaplót, Budapesti tavaszt, Kárpáti rapszódiát, Illyés Gyula köteteket kereKunszentmártonban az Eötvös út végén régi, fehér falú, nádfedeles ház dacol az idő múlásával. Belső udvarán tenyérnyi szabad terület, ahol ezen az ólomszürke, március végi napon melegítőfelsős, mokány fiatalember forgatja a fejszéket. „Gyalulja”, formázza, mintázza, csipkézi a népi motívumvilág elemeit őrző kerti padokat. Jószerével minden délután, szürkület itt találja, sőt sokszor az utcáról bevilágító esti villanyfény is szemtanúja szorgalmának.

A házigazdához, Harangozó Mártonhoz hamarosan segítség érkezik: Lantos József, a községi KlSZ-bizott- ság titkára. Néhány pillanat múlva kék munkaköpenyt vesz magára, és máris apró virágmintákat csipkéz egy vésővel a fába.

A sietség oka egyszerű: Marci, a tehetséges amatőr fafaragó, kongresszusi felajánlásként, vállalta, hogy a nagyközségi pártbizottság székháza melletti üres területre — amely nyártól ifjúső férfiakkal, nőkkel, diákokkal, felnőttekkel.

Miklós Andrásné, a cibak- házi könyvtár gyermekrészlegének vezetője sem panaszkodhat az utóbbi idők forgalmára:

— Szocialista brigádok, őrsök, rajok, iskolai osztályok, egyszóval közösségek járnak ide — keresik a fel- szabadulással kapcsolatos szak- és szépirodalmat. Természetesen „bestsellerré” vált ezekben a napokban a felszabadulás — különösképp: a község felszabadulásának irodalma. Keresik a frissen megjelent könyveket (a Találkozások című riportkönyvből keveset kaptunk) és persze a régebbi megjelenésű, összefoglaló munkákat. A felszabadulás közelgő évfordulója növelte az olvasók érdeklődését a községtörténeti események iránt is.

Hogy ez az érdeklődés milyen mértékű, arra nézvést következzék egy felszólító lap szövege a szomszédos te- Tepülés, Tiszaföldvár könyvtárából: „Kérem, legyed szíves az alábbi könyveket sürgősen visszajuttatni, mert szocialista brigád vetélkedőre készül az egész község, és

sági parkként szolgálja a helybeli kikapcsolódásra vágyókat — játékokat, berendezéseket farag. Kerül majd oda lengő hinta, teke, libikóka, óriási sakk-készlet, de nem hiányoznak a pihenést, a nyugodt szemlélődést biztosító padok sem.

Ezt a harmincnégy éves postást jószerével a véletlen sodorta a fafaragók táborába. Mivel az egyik nagybátyja bognár volt, gyermekkorában órákig leste csillogó szemekkel a röpködő forgácsokat: azt, hogy egy másnak tűzre termett fadarabból hogyan lesz a szekercék harapós élei nyomán talicskaagy, szánkó vagy éppen kocsikerék. Eleinte félve, majd egyre bátrabban simította tenyerébe a kegyetlenül éles szerszámokat, és segítségükkel karikás ostort, kardot, fokost formázott az akácfából. Később, a katonaságnál híre ment a gyufaszálakból felépített Eiffel-tomyának, de akkor már agyagból, gipszből emberíejeket, háziállatomost minden helytörténeti anyagra nagy szükségünk van: Adatok Szolnok megye történetéből, Olvasókönyv Szolnok megye történetéhez, Somlyai: Történelemformáló hétköznapok, Szolnok megye 1918—19-ben, Pesty Frigyes helységnévtárából — Külső-Szolnok, A Tiszazug természeti viszonyai, Juhász: Hírlapok, folyóiratok a köz- művelődési könyvtárakban.”

A jegyzék pontos: tükrözi egyrészt- egy olvasói réteg igényességét — másrészt pedig a könyvtár felkészültségét is.

* * *

%

Varga Sándor, á mezőtúri fazekas és Paál Sándor, a kisújszállási származású ál- latorvostan-hallgató a szomszédos lapokon szerepelnek Örkény István Lágerek népe című könyvében. A kisújszállási városi könyvtárban kerestük a kötetet — mindhiába. Danyi Julianna tájékoztató könyvtáros, a raktári katalógusban sem leli nyomát ennek az alapvétő fontosságú örkény-műnek. (Pedig nem csekély helytörténeti érdekessége van a könyvnek, amelyet a tavalyi kedvezményes könyvvásáron 10 forintért lehetett beszerezni.)

„Slágere” — természetesen — van a kisújszállási könyvtárnak is. A több szerv, szervezet, intézmény által meghirdetett felszabadulási műveltségi vetélkedőre jószerével az egész város megmozdult. Keresettek a II. világháború történetével foglalkozó kézikönyvek, a Szolnok megye felszabadításáról szóló hadtörténeti munkák, „sikerkönyv” lett a Magyar Néphadsereg történetének III. kiadása, a „Mit kell tudni...” sorozat,, és sok-sok memoárkötet, szép- irodalmi alkotás...

Megannyi „igazságra vezérlő kalauz”.

Vágner János

Harangozó Márton vállalása

kát is készített kevés szabad idejében.

1979 óta rendszeresen látogatója az alkotótáboroknak. Bajban lenne, ha számot kellene vetni eddigi alkotói pályafutásáról, hiszen a loboncos kutyák, a lomha ökrös fogatok, a kunszenti öreg parasztok 'fába rótt- vésett vonásai, ki tudja merre, hol, kinél díszítenek egy-egy szobasarkot, vagy irodát. Igaz, Tiszakürtön azért akad egy szobra, egy medvefigura, amely méltóképpen dicséri keze ügyességét, alkotó fantáziáját. Nemrégen a tiszaligeti Politikai Képzési Központba érdekes, nagy méretű hintát faragott.

Ami a mostani terveit illeti: jobban is haladhatna, de kevés a fa. A nagyrévi Tiszazug Termelőszövetkezet egyszer már segített rajta, a helyi Uniszöv és Szövetkezeti Építőipari Vállalkozás szakemberei pedig méretre szabták a törzseket, mivel sem láncfűrésszel, sem a faragáshoz szükséges legfontosabb kéziszerszámokkal nem rendelkezik.

Hat éve párttag, sőt egy százhuszonöt tagú alapszervezet titkári teendőit is ellátja. Hogy miért csinálja ezt a heteket, hónapokat igénylő nagy-nagy vállalkozást? Mert a fa szeretete, a fába vésett világ éppen úgy hozzátartozik az életéhez, mint a posta, ahol dolgozik, vagy a nagyközség, ahol él. Még egy-két hét, és a két pad, meg a hinta teljesen-elkészül, majd utána a sakk- figurák következnek.

D. Sz. M. fotó: T. Katona László

A fafaragáshoz többféle balta is kell. Az előtérben Harangozó Márton, hátul pedig a segítője: Lantos József

Fába álmodott világ