Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
to Irodalom» művészet 1985. ÁPRILIS 4. Mezei András: 1945 Még nincs kenyér, csak stearin. Élek egy város romjain; kívül-belül a tűzfalon csak utca van, se báz, se hon. A ló mögött badtápkocsi. Befogva fényes csontjai. Istrángszakító pillanat, a vér a vékony jég alatt. Kés kell, hát pisztolyt félretesz, házmesterünk ma húst szerez. Ma nincs se harc, se félelem, - a ház előtt a lótetam csontváza és a roncs-kocsi. Henteskötény. az orvosi köpeny, a bárd, s a négy pata. Régi házmester, új haza. yugalmazott tanácselnök barátom mondta el, hogy dunántúli falujukban még most, negyven év után. is elevenen él az emléke egy fiatal szovjet katonának, aki a felszabadító harcok során jutott el hozzájuk. — Márciusi nap volt, havas esőre, csípős szélre ébredtünk. Reggel nyolckor még csend volt a faluban, szokatlan, dermesztő némaság. Kilenc után a falut megszállva tartó németek üvöltözve kapkodták össze holmijaikat, s néhány perc alatt továbbélitek. A távolból géppuskák kelepelését hallottuk, majd erősödött a harcizaj. Az ablakon át láttuk, hogyan vágtat végig a főutcán a szovjet lovas járőr. Az utca végén pihenőt tartottak, majd lépésben megindultak visszafelé. A mi házunk előtt, egy szép szál fiatal lovas meg- sarkantyúzta lovát, az alacsony léckerítésen át beugratott az udvarra, és lovát az aknaiéhoz kötötte. Nálunk nagyanyám volt a gazda. Szigorú, akaratos asszony, aki nem ismerte a félelmet. Kendőt kötött — mint mindig, ha idegen érkezett —, kilépett az ajtón, és ráförmedt a hosszúra nőtt, fekete hajú, nevető szemű legényre: „Nem látod, hogy kapu is van?” A fiú nevetett nagyanyám mérgén, kezdte volna leszerszámozni a lovát, amikor egy idősebb katona nyitott be a kapun, és tört magyar nyelven közölte nagyanyámmal, hogy őrmester vendégünknek készítsen szállást néhány napra. Nagyanyámnak még válaszolni sem volt ideje, amikor újabb lárma és mozgolódás támadt. Egy vágtató lovas odakiáltott valamit orosz nyelven a mi fiatal őrmesterünknek, mire az lóra pattant, és úgy, ahogyan érkezett, a kerítésen át kiugratott az utcára, majd elvágtatott a többiekkel. Nem sokkal később fegyverropogást hallottunk a falu nyugati végéből, de a csatazaj öt percig sem tartott, a szovjet katonák máris tódultak visszafelé. Kisvártatva megláttuk a mi őrmesterünket is, a homloka merő vér volt, kezét arcára szorítva gömyedten lépegetett, ketten is támogatták. A konyhában fektettek le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam faiunk öreg orvosát Rémülten toporgott két szovjet katona között, nem tudta, mit akarhatnak vele^ úgy kellett az ajtón beráncigálni. De amikor meglátta a sebesültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztította, leragasztotta a sebet, s a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. Akkorra nagyanyám is megenyhült. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy kitakarodjanak. S ha a szovjet őrmester történetesen nem a kerítésen át ugrat be hozzánk, nagyanyám egy zokszót sem ejtett volna. Így is szent lett a béke. A sebesült ember egyébként is gondoskodásra szorul, táplálékra van szüksége, hogy hamar lábra állhasson. Nagymama finom krumplilevest főzött zöldséggel, sok szalonnával, és nem mozdult el az őrmester mellől, amíg az a tele tányért ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában, s a gyűrött noteszban őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a pa- pát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymás nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasszonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, a messzi Grúziából vetődött hozzánk. Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őrmester — csak így emlegette, és így maradt meg a falu emlékezetében is. Kékesdi Gyula: A grúz őrmester Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ahhoz hasonló emlékem gyerekkoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete kenyérrel és két katonakonzervvel megpakolva. Nagyanyám hagymával és szalonnával egészítette ki a vacsorát, s mindjárt vidám muzsika verte fel a házat. A zenére a szomszédbeli lányok, fiúk is odasomfordáltak, nagymama hiába morgott valamit a háborúról, a vidámság mind hangosabb lett. öreganyám mérge is hamar elpárolgott. Tettetett haraggal kérdezte meg Kamotól: „Így élünk mostantól? Muzsikaszóval?” A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mondta, cseppet sem vidáman. Szavaitól a mi kedvünk is csillapult, már csak arra tudtunk gondolni, hogy a katonák és a falu népe egész nap lövész- árkot ásott, s amint a hozzáértő öregebbek elmondták, két sorban állnak az ágyúk torkolattal nyugat felé. Minden percben, jöhet az ellentámadás. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvarból csak annyit láttam, hogy Kamo egy másik társával géppuskát cipel a várdombon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kelepelt is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönlötték el a falut, berontva a házakba, nincsenek-e ott megbúvó szovjet katonák. Alighogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélekszakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszoborrá keményedett, kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a papiak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el? Egyetlen szóval sem válaszolt. Egész nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. A templomnál csak a ha- rangozót találtam, ő vette el a levest, s arra kért, mondjam meg nagyanyámnak hogy takarodnak már a németek. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Felkapja nagyanyámat, összecsókolja, és forogni kezd vele a konyha közepén. Az történt, hogy németgyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba a haran- gozóval, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őrmester nem értett© pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában. Másnap elárasztották a falut a szovjet katonák. Nagy ember lett az én nagyanyámból, de még belőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a kezünket megszorítsa. Este pedig, kis gyűlés és szerény vacsora volt az iskolában. Magam is ott ültem az ezredes mellett, plébánosunk, a harangozó és nagyanyám társaságában. Az ezredes beszédet mondott, de a hadaró tolmács fordításából csak annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart, s hogy nem érdemeltünk ennyi szenvedést. Tíz napig élt még nálunk a grúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt heki, amikor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin felé. Nagymama szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, melegebbet a réginél. alán három héttel később azt T hallottuk róla, hogy elesett. Valaki látta is a sírját a harmadik faluban. Nagyanyámmal felkerekedtünk, meg is találtuk a nevezett sírt, de más név volt rajta, a barátunkéhoz nagyon hasonló. Nagymama haláláig úgy tartotta számon, mint elvesztett családtagot. Azóta nem hallottunk róla. Él-e, hal-e, honnan tudnánk? Hét évvel ezelőtt Tbilisziben jártam, kérdezősködtem felőle. Csak hümmögték barátaim, hiszen Grúziában annyi az Abasidze, mint nálunk a Kiss vagy a Kovács. — Negyven év pergett el azóta — ért visszaemlékezése végére barátom. — A nagymama régen halott, már apám, anyám sem ól. De én azóta is, minden április 4-én magam előtt látom a fiatal szovjet katonát, amint a konyha közepén táncra perdül nagyanyámmal. Késő délután megeredt az eső, fölverte az utcát. Kéreg alól a levelek rügy-fejecskéiket kidugták. Tavasz van! - locsogta a zápor s ahogy jött, máris elszaladt; s egy terhétől hajlott faágon érett-sárgán csüngött a nap. Odalenn elhomályosult, majd eltűnt végképp, ami rossz volt. Erdő, folyó, hegy, város, út helyén ezernyi kis színes folt virított; kitárult az ország, tágult szűkülve-, az egészet láthattam már, mint a pilóták, ha a felhők közül lenéznek. Még sohasem volt ily közel, bár kisebb lett már, mint a térkép; folyóival, helyeivel s lakóival szívemben elfért, ott dobogott, a szív helyén szabályozta a vér futását, hogy már nem is láthattam én - éreztem minden mozdulását. Alatta két víg hegytető kosárként ringatta a völgyet; kapaszkodtam emelkedő kedvem fokain egyre följebb első gyümölcsre éhesen, sűrű levű korai napra - könnyű lábakkal értem el a hegyeknél is magasabbra. És füstöltt sípolt, dohogott, kattogott, zúgott Magyarország. Benjámin László: Tavasz Magyarországon Anyagot szült és szólt jogot, segítve munkásai harcát, akik lármás kohóiban sorsuk nyersanyagát keverték s kedvüket mordul vagy vígan a lázongó vasakra verték. A szabad ország erejét éreztem, s felnéztem a napra: Hazám a föld? Hazám a nép, csak ő emelhet ily magasra. Országot, népet — s mind ami belül van már, szívembe fért el - nem engedem kiirtani magamból másképp, mint a vérrel. Kis ország, télből lábaló! Mélyében lüktetett a bánya - egy elmerült világ alól növő remények melegágya. Kertészei a hőt, a fényt az emberek közé kihozták; mint jövőnk bányászaiként a földalatti kommunisták. Az érzékeny földön lesett, ólat kerülget a róka múlt még, de a földművesek elűzték nyers jelzőkarókkal. Érc táblára a betűket, állni az idők jégverését - törvényüket és nevüket ekéikkel a földbe vésték. ... Aznap született a fiam. Még csak egy fél nap óta élt, de ki élt, alant, mindannyian roppant munkába fogtak érte. övé a szén, övé a len, neki fonnak, érte aratnak s övé a vers - a versenyen nem lehet, hogy hátul maradjak. Szerszámon csillan a jövő, fiam jövője - de nekem kell megvédeni; harcoljon ő már csak anyaggal, elemekkel. A fegyver az apákra vár még, s ha a tavaszra jön a nyár; legyen már a fiúknak játék, mi nekünk élet vagy halál. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit SZABÓ LÁSZLÓ szobrászművész és KONDOR LAJOS gra tikius alkotásaiból válogattuk.
