Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
4 Marc Chagall: Akrobata nála, és e kísérletem csúfos kudarccal végződött — ideális alanynak tűnt hát a lány. Az ő nevében epedő levelet írtunk Picurinak, s találkára invitáltuk egy szombat délutánra. Valamennyien a diákotthon közös szállójában gyűltünk össze abból az alkalomból, hogy Picuri megkapta a bilet doux.ot. Szemünk sarkából lestük, amint többször is végigolvassa a levelet, aztán az órájára pillant, és rohan mosakodni. Éppen a nyakkendőjét bontotta ki, hogy hetedszerre kösse újra, amikor végre figyelemre méltattuk: — A napra lehet nézni, de rád nem érdemes! Elég lesz már, Picuri. Nem ér meg ennyit az a nő... — Többet is megér — állította ő. Szomorúan és tanácstalanul jött vissza. — Nem értem — mondogatta —, miért hívott, ha ő meg nem jött el? Ki érti ezt? — Miért nem kérdezed meg tőle? — Már miért ne kérdezném meg? Igazatok van. Megyek és megkérdezem. És ment. Mint később megtudtuk, becsengetett, a lány előtt meglobogtatta a levelet, és szigorúan felelősségre vonta. A Kiss-lány visított a gyönyörűségtől, majd a nyakába borult. Két hónap múlva összeházasodtak. Picuri ma két gyermek atyja, és nagyon boldognak vallja magát. Ha jól meggondolom, mindent nekünk köszönhet. Csorba Győző: Zöld és fény Csordulásig a világ! — Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldűlök, zöld kívül, belül. Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály: Zöld és fény: — e kjét elem árján ring a táj. Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord a két elem, pólyái az időtelen és a végtelen. Illyés Gyula: Két kéz (Részletek) Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel; nem melegséget érzett: vas merevséget. Mintha nem egy érző lényé volna e kézfő hanem egy óriás nép nyújtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, ez élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt; olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy szállt az ostorfa, ha kézbe e kéz fogta! Kapa hogy sürgött-pörgött, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelődnek, padlásra hogy repültek, teltek és ürültek. E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengett, ahogy illő. hozzá az üllő! Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. ö műve volt kis varsám, 'rézpatkóm csizmám sarkán; a fatalpon szál drót, mely első korcsolyává volt. Mintha mindegyik ujjba kis mester lett volna bújva. Tíz pici mester, — járták; hogy is csinálták? E két kéz után kaptam, ha elzuhantam; ez simogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert. Kiss Benedek: Üvegfúvók Lombot fúj magából a vádgalamb. Dagadozó Iákon búg, búg a hang. Testünk-lelkünk vágyadt, tikkasztja bánat. Üvegfúvók, fújjátok a zöld butéliákat! ájus elsején az aluljáróban minden olyan volt, mint a május elsejéken általában. Dél| egy órakor ünneplőbe öltözött emberek áramlottak a metróból és a metróba. A kimosdatott gyerekek kezében a felvonulás májusfái,- vörös és nemzetiszín zászlócskái — a szorgalmasabbak egész csokornyit gyűjtöttek. Gömbölyű és hurkaforma luftballonok lebegtek a fehér ingek és élre vasalt nadrágok, divatosan steppelt dzsekik, ingerlőén testre tapadó ruhák fölött. A gyerekek szotyolát ropogtattak, vagy pattogatott kukoricát szemeztek fehér pta pírtól csérekből. Kölni- és virágillat úszott a levegőben, még á mennyezetről áradé hideg neonfényt is átszínezte az odakint tomboló tavasz, a lejáratokon napsugórkötegek zúdultak az aluljáróba. Zsibongó csoportok jöttek-mentek vidáman, lármásan: a felvonulásról érkeztek, vagy éppen ellenkező irányba igyekeztek; a Ligetbe, *a majálisra. Az aluljáró falát tucatnyi virágárus cigányasszony támasztotta. Egy kövér, bőrsapkás fiatalember sorsjegyet kínált, ollóval hadonászott, időnként felordított, és meglengette a sorsjegyek háromszorosan nyaka köré tekert füzérét. A kiszögellésekben nyugdíjasok kuporogtak csíkos strandülőkéken, ölükben sárga villamos- és kék buszjegyek, sápadt lottószelvények. — Tízért a tulipán csokorját... tízért csokorját... csokorját... tízért a tulipán! — zengte elnyúj- tottan a cigányasszony ázsiai kánonja. A kiáltozás hullámokban támadt fel az aluljáró elején, és elerőtlenedve kígyózott a túlvégen a szabadba. Az utolsó épp hogy befejezte, a legelső máris újra- kezdte, a kosarakban és. kartondobozokban ki tudja, hol szerzett, kopottvörös tulipánhalmok. A cigányasszonyok a falnak dőltek, csörgették a zsebükben összegyűlt aprót, dohányoztak, időnként váltottak egy-egy szót, kuncogtak. — Tízéit csokorját... csokorját... tízért... a tulipán! — Az éles, mégis dallamos kiáltozás körülfonta a tömeget. Egy fekete ruhás nő a retiküljé- ben kotorászott, és azt mondta: — Öt forint. Azért megveszem. A cigánylány eltúlzott, hitetlenkedő sipítással csapta össze a kezét: — öt? Azt mondta, nagysága? Halljátok, mit mond a nagysága? A fekete ruhás nő elpirult egy kicsit, és azt mondta: — Na jó, legyen hat. Ám a tarka kendős lány hirtelen felkapta a kartondobozt, és elrohant. A nő értetlenül nézett utána. Ekkor már valamennyi virágárus visftozva, pánikban tülekedett a metró felé. Kígyózva futottak a tömegben, nehézkesen lökdösődtek kosaraikkal és dobozaikkal. Egy kisfiú elesett és felsírt, anyja bibliai átkokat szórt a cigányokra. Egy doboz kiborult, a tarka kendős lány a fejéhez kapott, vijjogva siratta virágjait, és rohant tovább. A következő pillanatban a tülekedő csoport megtorpant a metróhoz vezető széles lépcsősor derekán. — Ott is egy! — kiáltotta valamelyikük. A lépcső tetején rendőr állt. Lassan megindult lefelé, kitárt karral hessegette vissza a cigányokat az aluljáró belsejébe. Egy lány el akart iszkolni mellette, de a rendőr rámordult: — Maga is! Menjen vissza. — A lány megfordult, és szaladt le a lépcsőn, kosara táncolt a hóna alatt. Odalent megtorpant a tömeg. Az emberek előbb hökkenten, majd érdeklődve figyelték a jelenetet. Békés Pál: Aluljáróban A széles földalatti folyosó két végéről két széttárt karú rendőr közeledett egymás felé. Közöttük tanácstalanul csoportba verődött a tíz-tizenkét rigányasszony, szorosan ölelték a bűnjellé vált virágos kosarakat, riadtan topogtak. A fiatalabb rendőr összevont szemöldökkel ismételgette: — Vissza- vissza. Vissza-vissza. A ciigányasszonyok toporgása mind kétségbeesettebbé vált — a rendőrök már csak néhány lépésre jártak tőlük —, összébb szorultak, arcuk megnyúlt. A hirtelen rikoltás dermesztőén éles volt, kellemetlenül borsódzott végig a háton. A kosarak, dobozok mintegy jeladásra a földre röpültek, s a nők, ahányan voltak, annyifelé ugrottak. A két rendőrt is meglepte az éles hang és a szétspriccelő csoport, megpróbálták feltartóztatni az asszonyokat, de azok megkerülték őket, vagy átbújtak a széttárt karok alatt, és visítva szanaszét futottak; a tarka fejkendők villámgyorsan tűntek e[ az ácsorgók közt, a rohanó lábak szelet kavartak a szabadba vezető lépcsősorokon. Csak egyikük nem tudott elfutni idejében: kövér volt, lassú és határozatlan. Most kék műanyag szandálját bámulta a rendőrök közt álldogálva. Még mindig hóna alatt szorongatta kopott kartondobozát, melynek oldalán sárga embléma virított: IRAQOUI BANANAS. A dobozban a vörös tulipánok. A fiatalabb rendőr harciasán markolta a lomha cigányasszony karját, az idősebb intett: ^engedje el. Azután hivatalos hangon megkérdezte: — Van árusítási engedélye? — A nő nem válaszolt. a kék műanyag szandált nézte, és mozgatta a lábujjait. — Kihágás — állapította meg az idősebb rendőr tárgyilagosan, kicsit a fiatalabbnak címezve szavait, aki ügybuzgón nyújtogatta nyakát, hátha megpillant még egy tarka fejkendőt valahol a tömegben. — Adja ide a személyi igazolványát — mondta az idősebb rendőr megfontoltan. Az asszony kutatni kezdett köténye ráncai között. Az emberek körül álltak és várlak. Közöttük, szerte az aluljáró gurrripadlóján műanyag és vesszőkosarak, egy nyilvánvalóan a közértből elemeit íémkosár, meg néhány kartondoboz. Százszámra zsúfolódtak bennük a vörös tulipánok. Az idősebb rendőr feddőleg egyengette az összegyűrt, ülött- kopott könyvecskét, majd kinyitotta. — Neve? A cigányasszony a lábujjait mozgatta. és hallgatott. Valaki felemelt egy csokrot, csak amúgy próbaképpen, arcát a virágok közé temette, és laposan körbepislogott a szirmok fölött. Egy szőke fiú nevetve nyúlt a kosárba, és a tulipánt széles-lova- gias gesztussal kínálta a karjába kapaszkodó lila ruhás lánynak. A lány tétován nézett jobbra-balra, felkacagott, és elfogadta. Egy termetes férfi szuszogva támaszkodott mégreccsenő térdére, s a lába körül csellengő kimosdatott kisfiú fülébe súgta: — Gyuszika, hozzál virágot anyukának. — Gyuszika eliramodott, és hátában érezve a férfi óvó tekintetét, kimarkolt néhány csomót az egyik dobozból. — Született? — kérdezte az idősebb rendőr a néma cigányasz- szonyt tárgyszerűen. Volt aki beérte egy csokorral, mások marokszám tépték a virágot a kosarakból; tűsarkon imbolygó nők rohantak, öltönyös férfiak öleltek mellükre, ameny- nyit bírtak, aggódó nagymamák várták a kavarodás szélén, hogy kipirult unokájuk visszatérjen a zsákmánnyal. — Siess, mert elviszik! — taszított nagyot egy asz- szony májusfát szorongató férjén. — Ne tépje ki a kezemből! — hördült egy vérmes zakó. — Fogd a lufit, meg a zászlót, Csabi, amíg apuci elszalad virágért. — Ez az enyém! Az enyém! — A dobozban van még! — Engedje el!— Vigye innen...! — Hozz még, Laci! — Minek visz ennyit, fogni se bírja! — Mi köze hozzá, nem a magáé! A fiatalabb rendőr megérintette az idősebb karját, és a ribillió felé intett. Fél lépést tett, s csak egy jóváhagyó pillantásra várt, hogy határozottan meginduljon. Az idősebb rendőr megfordult, s egy másodpercig latolgatta; elfajulhat-e a huzakodás, közbe kejl-e avatkoznia. De a civakodás elcsitult. Visszafordult a lábujjait bámuló cigányasszonyhoz. — Anyja neve? közlekedés megindult, metróból és a metróba áramló tömeg nehézkesen kerülgette az üres kosarakat és kartondobozokat. Egy kapatos férfi megbotlott az egyikben; ingerülten rúgta az aluljáró műmárvány falának. Kókadozó vörös tulipánok tengere hullámzott a neonok fényében és a szabadba vezető, napfényes lépcsőkön. Vörös tulipánok tengeréből emelkedtek ki a májusfák, a luftballonok, a piros és nemzetisein zászlócskák. Ernst J. Nyeizvesztnij: Cím nélkül
