Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

8 1985. ÁPRILIS 30. gy okoskodtam akkori­ban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és mi­ről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csi­náltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra. Éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes' hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni,' ott csak a dac s talán valami előt­tem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt. To­vább, azért is tovább, s még szí- vósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta. A műhelyben a fúrás volt a leg­nehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a teste­met. s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószer­szám elé, állítottak oda az otrom­ba kerék elé. * — Rajta, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hoi a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostá­kat szereltünk egy morva asztalos­nak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utána- iprni. Nem volt valami ponttos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot vé­gigcsinálni. Az öntött lyukak göd­rösek és sízögletesek voltak, a fú­ró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngős ábrá- zattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított: — Rajta, húzd meg! Rajta! Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyeiet átfogjam. — Húzd, húzd, te gigerli! — üvöltötte a másik. — A gimnázi­um, az jó volt, mi? De ez nem íz­lik?! Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult ut- cakölykök, otromlba parasztkama­szok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még min­dig nem tudták megbocsátani ne­kem, hogy akaratomon kívül isko­lába jártam, s a ruhámon gom­bok, s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván ki­röhögtek, s mint valami sze­metet, rám zúdították egész em­bertelenségüket. Ha káromkod­tam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, megimádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelen­ségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyik­nek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja. A felső csavar .szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszag­gatta az inamat és összetörje a lelkemet. Keservesen sírtam. — Térdelj le! — mondta a fúró­vezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj le. és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak. ha megszoríthat­tam volna a torkát, ha megfásult Kassák Lajos: Egy ember élete ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt. erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visszalök magától, s akkor minden rosszabb lesz. — Imádkozz, mert beledögleszt- lek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalma­san belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszked­tem. — Miatyánk, ki vagy a meny- nyekben! — röhögte. — No! Mi- atyárik... összeszorított fogaim fájdalma­san fölszakadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörte­lenül újrakezdte: — Miatyánk, ki vagy a meny- nyekben... Mint akit összemorzsoltak vala­mi láthatatlan kezek, megadtam magam: — Mi a-a-tyánk — nyöszörög­tem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban. — Ki-i vagy a mennyekben... — No, tovább, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved. — Jöjjön el a te-e or-szágod, le-e-gyen meg a te akaratod. — Miképpen a mennyben, azon- képpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi ig me-e-egbo- csátunk az ellenünk vétkezőknek! — És ne vígy minket a kísér­tésbe, de szabadíts meg a gonosz­tól. .. A-amen. A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem. — No, jól van! — mondta a másik, és egészen meg volt nyu­godva. — Most mehetsz... Rozs­da, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt, volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész tes­tem csuromvíz volt az izzadtság­tól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben, mintha a földön húztam volna őket (...) Még alig voltam fél éve a mű­helyben. már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták vala­minek az elvégzését.. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhat­tam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon keze­imnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehető­ségeit. Egy napon a mester odahívott magához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csa­vart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mut.terba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már va­lamit? Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is vol­tam a sikeres munkától, órák hosszat aztán kábultam gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért má­sik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam, miért, el­vágta a csavarvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi — és akkor jó lesz. Űjra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra. Úgy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szer­számaimmal, s a készülő csava­rommal. Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt. a mutterban. — Vidd be az öreghez! — mond­ta a Józsi. — Elég jól megcsinál­tad. A mester innen is, onnan is gon­dosan nézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan emlékszel rá? — Egészen magam csináltam! — Jól van, most menj a dol­godra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami. indent szépnek és vi­dáman elevennek lát­tak a szemeim. A mester sovány, hosz- szú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott előt­tem felhúsosodott, s mintha mo­solygott volna rám a fáradt, há­rom szál bajusza. Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatos­mesterségnél. (Részlet a regényből) Zelk Zoltán: Kőtörők Alkonyattájt, hazafelé már a nagy völgybe értem; a bányában, a kőtörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk? Húszszor tán... e$y óra alatt fzerkétszázszor.,. Alkonyodik. S ők dolgoznak reggel hét ,órától. Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön... Álltam még tűnődve. Puha zápor — este ömlött a fákra, a völgybe. (A költő kiadatlan verse 1937.) Bede Anna: Legények Gurul a Hold a falukon. Legények mennek az úton. Ropog az útfél. Nagy a hó! Fejükön kucsma, dagadó. összekarolnak. Jó komák! A csizmájuk a hóba vág. Szemük a kékes földre néz, mert a magasból ■ hó pihéz. Ha lányos háznál visz az út, hej, fel is harsan a daluk! Hadd tuja meg a házban mind, hogy ki dalol most odakint! Aztán tovább megy a sereg. Az úti fákról hó pereg, gurul a Hold a falukon, s álmélkodik a dalukon. Palotás Dezső: Nem tudom már, melyikünk le­hetett, aki. megemelte Picuri csuk­lóját, és azt mondta neki: „Túl vastag a bokád, kincsem”. Arra viszont nagyon pontosan emlék­szem, hogy Picuri ez alkalommal kissé csodálkozva szemlélte fent említett testrészét, nézegette jobb- ról-balról, elölről-hátulról, majd egyetértőlég és kissé szégyenkezve bólogatott. Meg kell említenem, hogy a csülke valóban túlmérete­zett volt, viszont tökéletesen ará­nyos is, ha figyelembe vesszük, hogy ő maga kilenvennyolc kilót nyomott, és egy csöppet sem volt kövér. Figyelemre méltó még, hogy Pi­curi barátunk nem vette zokon a henye és némiképp sértő anatopiz- must, illetve fel sem ötlött benne, hogy azt állították róla: elöl is hát­só lábakat visel, és hogy tulajdon­képpen meg kellene sértődnie. Olyan volt, mint egy'újfundlandi kutya: erős, nagy, félelmetes, na­gyon jóindulatú, és éppen olyan értelmes is. No meg bájosan mű­veletlen, amit viszont ki is vett volna zokon egy ilyen tehetséges festőtől? Mert kétségtelenül nagyon tehetséges volt. Ennek ellenkezőjé­ről még az sem tudott senkit meg­győzni, ha néha elmagyarázta ké­peit, vulgó: egetverő marhaságo­Tréfa kát mondott valóban csodálatos vásznairól. Jámborságával természetesén gyakran visszaéltünk; állandó volt a kísértés, hogy felültessük, falhoz állítsuk, csúfot űzzünk belőle. Eme tevékenységünk savát-borsát az adta, hogy ha netalán sikerülne feldühíteni, szétmorzsoi bármelyi­künket — megnyugtató biztonsá­got pedig abból merítettünk, hogy tudtuk: soha nem bántana senkit egy sületlen viccért. És — gondol­juk meg! — közben még szeretni is lehetett, hiszen egyszerre nézhet­tük le és csodálhattuk; lehet-e többet elvárni egy baráttól?. Egyszer láttuk csak megvillanni a szemét, amikor azt mondtam ne­ki: „Tudod, mi vagy te? Egy hete­roszexuális !” Megfeszült az állkapcsa, nyelt néhányat, aztán odavágta: „Te vagy heteroszexuális!” — és meg- bántattan elfordult. Természetesen ezek után nem hagytuk békén, és addig kínoztuk, faggattuk, amíg új jongva felismerhettük: Picuri szűz! E felismerésből egyenesen követ­kezett gálád tervünk. Öntudatlan eszköz volt a Kiss-lány, városunk csodája, gyönyörű szőkeség, meg­közelíthetetlen, mint Artemisz; egy dobermanja is volt e szerep­körhöz. Magam is próbálkoztam Pablo Picasso: Női fej profilban Paul Cézanne; Fürd őzök

Next

/
Thumbnails
Contents