Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
1985. ÁPRILIS 20. Irodalom, művészet 9 Bényei József: Virágok mámora A virágok eljöttek utánunk Kapaszkodtak erkélyeinkre beton-tömbökre telepedtek beszőtték a vas-paneleket végigfutnak a tapétákon virágzik az óriás-poszter üvegben is gyökeresednek kőben is hullatnak magot A virágok eljöttek utánunk felkerekedtek erdőszélről gondozatlan kiskertjeinkből anyánk elgazosodott sírjáról benzinszagú árokoldalról jöttek a muskátlik petúniák violák néma tátogatok verbénák kisasszonycipők és a virágok megtaláltak Mi alázattal emlékezéssel öntözzük sovány derekukat piros műanyag locsolóból s közben a gyerekkori utak ösvények dús rejtekhelyek áldott bozótjaiban bujdokolunk s belerejtjük elfáradt arcunk virágok egykori mámorába iugrott a teherautóból, a bejárathoz szaladt, és a sötétben a halmokon át odabotlado- dozott, ahol társa — a kerítés másik oldalán — a kocsi mellett állt. Egy hete már járt itt, csak akkor világosban. Szomorú arcot vágva mászkált, mintha ősei előtt akarna tisztelegni. De közben figyelt. A mesterrel történt előzetes megbeszélés alapján igyekezett kiválasztani a legalkalmasabbat. Az egyik előtt, közel a kerítéshez, megállt. A kő fénylett a kora őszi napsütésben. „Ezt azért rendesen megcsinálták’' — gondolta. Távolabbról, az utat takaró akácfasor mögül a csendes délutánban teherautók gumiabroncsának csat- tanása hallottszott. „Túl nagyot nem érdemes választani” — és odébb lépett. Egy hófehér, fényesre politúrozott márványhasáb közepén fakult aranybetűkkel „Drágám” felírás látszott, s szinte valamennyi kő alján apró betűkkel: „Bauer és tsa”. Döntött: a fehéret és a tőle három-négy méterre levő feketét viszik el. Lomhán néhány vairjú ereszkedett le. „Hess, dögök!” — kiáltott, és nagyot tapsolt. A varjak lebbentek, s két- három méterrel távolabb lehuppantak az elhanyagolt halmokra. A kerítés mentén a nekiszabadult kusza örökzöld cserjék különös ihatott árasztottak. Közéjük nyúlt, hogy az ágakat széthajtva megnézze, milyen állapotban van a befont-eltakart drótkerítés. Pókháló tapadt az arcába. Olyan furcsa vodt, hogy megijedt, Amikor odakapta kezét, a bokor tüskéje megszúrta. „A fene egye meg!’’ —• kiszívta a vért, és kiköpte az örökzöld levelekre. „Örökzöld!” — elmosolyodott. — „Néhány év múlva a fene eszi meg valamennyit.” Elégtételt érzett, és az igazságszolgáltatás valamiféle megnyilatkozását a tüske bűne miatt. „Bár az is lehet, hogy nem az örökzöldön nőtt” — futott át rajta, de ezzel a gondolat-suhanással nem kívánt foglalkozni, nehogy szétessen az iménti jóérzése. Odébb lépett, onnan jól látszott, hogy a drótkerítés jószerivel már szétmáillott. „Eken átsétál a ZIL” — nyugtázta, és elindult kifelé. A murvával félszórt sétányt belepte a gaz. A kapunál a megbillent, cementgyűrűs, ásott kút mellett műkövezetot, csupa repedés emlékmű állt. A felerősített szürke márványtáblákon a vésett, ezüstözött nevek többsége idegenül hangzott neki. Megszámolta, összesen 123 név sorakozott ábc- rendban. Egyesek csak a keresztnevükön szerepeltek. „Nyilván a igyerekek” — gondolta, amint ott ácsorgóit a nagy, már sárguló leveleket hullató platán alatt. Legalul egy ismert, általa is sokszor hallott helységnév és évszám zárta a névsort: Auschwitz, 1944. „Szerencsétlen flótások!” — gondolta, de semmit sem érzett. Soha sem értette, mi az. hogy antiszemitizmus. Aki magyarul beszélt, az ő szemében magyar volt. Soha életében nem zsidózott, s csodálkozott, ha a környezetében valaki azt mondta: „Ránézésre is látszik, hogy zsidó.” Nem tudta, miként lehet valakiről csak úgy megállapítani, hogy miféle ember. Az egy héttei ezelőtti látogatás, pontosabban: szemlézés különös hangulatát elfújta a mostani cselekvés izgalma. Este tíz óra is elmúlt már, mire a temetőhöz értek. Gyönge köd ereszkedett a tájra. A sofőr örült ennek: „Legalább nem lesz semmi gáz” — mondta. — Na, mi van? — mozdult a kocsi mellett álló férfi, és eldobja a cigarettáját. — Tolass oldalt, és úgy neki a kerítésnek! — Irányíts az elemlámpával, Feri! — és a sofőr komótosan felmászik a fülkébe. Feri a sugárkéve ide-oda rántásával keresi a két kiszemelt sírkövet. Gyorsan megtalálja őket. Ideges. Késő este még sose járt temetőben. Most babonásan attól is tart, hogy a sírkőlopásért majd bosszút állnak rajtuk a halottak szellemei. De ez csak pillanatnyi érzés. A lámpával villogó "jeleket ad. Társa tolat, derékszögben rááll a kerítésre. Reccsenve szakad át a rozsdás drótháló. A kocsi megbillen az egyik esőmosta, süpAsperján György: Drágám pedt halmon, kidönt egy műkő síremléket. A motor hörög, amikor a sofőr a magas beton-sírsze- gélyre felugratja a kocsit. A kerekek apró kődarabokat, elszáradt gazcsomókat repítenek hátra. — Jó, megáldhatsz! — kiált Feri. A motor hörrenve leáll, a kocsi fényei elalszanak- Hirtelen csönd és sötét támad. — Na, melyiket? — ugrik ki a kocsiból a sofőr, de mielőtt választ kaphatna, káromkodva fel- jajdul. — Mi történt? — Feri odavilágít. Társa fekszik, a lábát fogja. — Ez a rohadt szegély! — Nem láttam a sötétben. — Azt hittem, elkapott valaki... — nevet Feri. — öreg, a humorod tartogasd későbbre! — A testes sofőr feltá- pászkodik, próbálgatja1 a lábát. — Na, minden oké? — Nem tört el. Nehezen magyaráztuk volna meg a fakabátoknak, mit keresünk itt az elhagyott temetőben éjnek évadján. — Kivittem volna a járgányt — mondja Feri. — Te ki! — Mert olyan nagy ügy! — Vitatkozzunk még- ezen? Melyiket választottad? — Ezt a feketét. Azt hiszem, gránit — Nagyobb nem volt? — méltatlankodik a sofőr. — Tízest ezért is kapunk. Tudod, milyen drága a csiszolt gránit?! — Majd meglátjuk, amikor a dohányt leszámolják. Menj a daruhoz! A drótkötél minduntalan lecsúszik a merőlegesre álló sírkőről. — A fene enné meg! — bosz- szankodik a sofőr. — Vedd elő a kötelet, rákötjük, meghúzom és kidöntjük. Feri nem találja. — Ügy látszik, nem hoztuk el. . — Hogy-hogy nem hoztuk el?! Mondtam, hogy tedd fel! — Azt hittem, hogy te... — Semmit se lehet rád bízni! — mérgelődik a sofőr. — Vigyázz onnan! Beszáll a fülkébe, beindítja a motort., és óvatosan nekitolat a sírkőnek. Lassan enged, hátradől, a kocsi hátsó kereke pedig hirtelen. lecsúszik a betonszegély mögé. A sírkő félig a plató alá keiül. — A rohadt anyját! — fakad ki a sofőr, amikor az eredményt vizsgálgatja. — Ezt aztán alaposan bebetonozták a zsidók — és leköpi a kifordult betontuskót. Fél órát vacakolnak, mire sikerül a kocsira rakni. Megpróbálják hátrébb tuszkolni, de nem boldogulnak. — Ne szarakodjunk! — adja ki a parancsot a sofőr. — Csináljuk a másikat. A fehér márványhasábot nekifeszülve kidöntik. és egy rúd segítségével a kocsiig taszigálják. Ezt már könyebben emelik a platóra. Feri viharvert ponyvadarabbal kapkodva letakarja, aztán beugrik a sofőr mellé, aki azonnal indít. A magas betonszegély most akadályként áll a hátsó kerék előtt. A sofőr nagy gázt ad, a kerék pörög, d© nem kap fel a szegélyre. Hátratolatni nem lehet, mert akkor az első kerekek ütköznek neki a szegély másik oldalának. — Hogy az a bárcabitoiUó! — átkozódik a sofőr. Kiszáll, vizsgálja, mi a helyzet. — így nem megy — állapítja meg. látva, hogy alig fél méter van a hátsó kerekek és a szegély között, — Mit csináljunk? — tanácsta- lankodik Feri. — Valami kisebb sírkő kéne, amit a kerék alá rakhatnánk, hogy rákapjon. Kutatnak a sírok között. Két síremléket alkalmasnak találnak. Az egyik könnyen mozdul, a másikkal kínlódnak egy ideig. Odacipelik a ZIL-hez. — Lapátolj rá földet — utasítja társát a sofőr. — Most próbáld! — int Feri. A kerekek pörögnek, árkot ásnak, hátra verik a földet, s nagyot lendülve, a kocsi felugrik a sírhalom tetejére. — Van isten! — kiált Feri. — Gyere, pucoljunk! Az országút néptelen. Az összkomfortosán berendezett meztelen elvtársnőkkel dekorált vezetőfülkét kitölti az ordító zene. — Szóval, mit mondott a pasi, mennyit ad? — kiabál a sofőr. — A kettőért talán tizenötöt! — Csak aztán úgy legyen! Nem link a haver?! — Biztos ügy — mondja Feri. — Mit gondolsz, ki lehetett ez a „Drágám”? — Szerintem gyerek. Annak szoktak fehér márványt csináltatni. — Szoktak!... — Mert ha a te gyereked meghalna!, csináltatnál neki húszezerért ilyet? — Inkább ne haljon meg — válaszol ©lhárítóan Feri. Egy ideig szótlanul haladnak, s az útkanyar után köröző fényt észlelnek. — Zsemyákok! — mondja a sofőr, és nagyot nyel. — Na, csak ez hiányzott. — Feri görcsöt érez a gyomrában. — Nyugi! A menetlevél oké. Majd én dumálok, világos!? A sofőr kiteszi az indexet, lassít, és szabályosan lehúzódik az út szélére. Máskor csak felszólításra állítja le a motort, most azonnal, és előre köszön. — Jóestét — fogadja az üdvözlést a rendőr. — Ellenőrzés. Hova ilyen későn? — Haza tartunk — válaszai a sofőr. Papírjaival együtt előzékenyen lemászik a fülkéből. — Add rá a gyújtást, hogy lássunk is valamit — szól vissza társának. A papírokat a rendőr rendben találja. — Visznek valamit? — kérdezi. — Üresen gördülünk — válaszol a sofőr. A sizíve erősen ver. „Csak ezt megússzam!” — A társa? — int a másik férfi felé a rendőr. — Igen. Feri, add ide a papírjaidat! — Nem szükséges. Mehetnek! Sokáig szótlanok. _ — Ezt megúsztuk — szólal meg a sofőr. Feri hallgat, aztán elszánja magát: — Le kellene fordulni az egyik dűlőútra, és lelökni ezeket... —• Ne vigyem rögtön vissza a temetőbe?! — kérdezi agresszíven a sofőr. Feri nem válaszol. A rádióban éjféli híreket mondanak : terrorcselekmények, gyilkosságok, politikai praktikák, béketüntetések, éhezés, árvíz és az őszi betakarítási nehézségek taglalása. Csak a hírek után szólal meg ismét Feri: — Nekem a pénzből nem kell. — Megdolgoztál érte! — nyugtatja a sofőr. — Állj meg! — Mi bajod van? — Vizelnem kell! kocsi végéhez megy. Dolgavégezte után feláll a kerékre, és benéz a platóra. A szél elhúzta a fehér sírkőről a ponyvát. „Drágám” — olvassa a felírást. Lelép a kerékről, fejét nekinyomja a kocsi oldaldeszkájának. Ügy érzi; valami jóvátehetetlent követtek el, olyasmit, ami után már soha többé nem lehetnek tisztességes emberek. — Mi van. jössz már? — türelmetlenkedik a társa. Feri a rossz érzés után arra gondol, hogy sírkőért kapott lóvéval együtt lesz a pénz a színes tévére, és mennyire fog örülni a kislánya, az ő drágája. Annak meg, szegénynek, már úgyis mindegy! Kicsit megvigasztalja ez a mindent eligazítani látszó gondolat. Kullogva indul el, hogy visszaszálljon a kocsiba. —BWBWB—ggaPBWjgEHP'1 Blini r liüPTI a házukig. Hátha még be is hívna egy kis tanyázásra, jó szóra, Esz- terke. — Bejöhet éppen — vonogatta a vállát Eszter, s a csuda tudja miért, kis forróságot érzett a nagy hidegben. — Még egy pohár pálinkát is kaphat, habár vezetni aztán nem tudom, lesz-e mersze? — Máshoz lenne, máshoz nagyobb merszem lenne, Eszterke — nevetett az ember, s felsegítette a teherkocsi magas ülésébe. — Menjen már, mit akarna maga egy magamfajta mindig beteg asszonnyal ? — Hátha meggyógyítanám — szólt az, de elkomorult, érezte, nem egészen sikeres a próbálkozás. Eszter tudta a módját, hogy köszönje meg a szívességet. Kezet fogott az emberrel, s szépen saját tenyeréből átsimult a százas a férfiébe. A kapuaitóból még utána szólt: — Ha találkozik azzal a szélütött Lajossal, mondja meg neki, útszélén áll a kocsink, hazahozhatná! Este, ahogy a vacsorát készítette, félfüllel hallotta csak, megjött a kocsi, meg az ember. — Ezért nem kell nőnek autó- kázni, — morgott az ember köszönés helyett. — Alig volt valami baja, s máris berezeltél. Már megint elfutotta a melegség. Megijedt a hangtól, szinte sikoltozva támadt az urára: — Ne kocsikázzak mi? Az állatok meg dögöljenek éhen, mert neked húszszor kell mondani, míg egyszer tán elhozod a tápot, vagy a takarmányt. — Csendesebben! — szólt rá az ura fojtott szigorú hangon. — Te szereted a pénzt, dolgozz érte, úgyisi csak itthon lennél a nagy betegségeiddel. — Nem leszek már sokáig itthon — szólt vissza, s nyelte a könnyeit. — Elmegyek a szanatóriumba, megemlegettek még, ne félj! A három lány riadtan hallgatta a veszekedést. Azért, mire eljött a búcsúzás, az utazás napja, megbékélt mindennel, mindenkivel. Lajos, borzasztóan önfeláldozónak tűnt. ígérte, ellátja a gyerekeket a legnagyobb segítségével, s az állatokat se éri semmi veszedelem. Sőt: elkíséri egészen a szanatórium kapujáig, nehogy baja essék a távoli világban. Ez utóbbit a vonaton sajnálta már, hogy elfogadta. Lajos, ked- ves-aranyosan végigitta a hosszú utat. Ebből következett, hogy végig is fecsegte. Elmondta minden új útitársnak, hogy gyógyulni viszi az egyszálbél asszonyát, mert ideges, pedig nincs sók dolga, csak a ház körül, meg a gyerekekkel. Összeszorította a száját, nem szólt bele. Különben is, egész úton sajgóit a karja, húzott a válla. Mondhatta volna, a nagy jódolgában, a tehénfejésben, moslékcipe- lésben púposodik a háta, s nehogy azt gondolja valaki, ő öregebb, nem az ember. Mert akárhogy nézte is, ez a kitűzött, jótorkú magas férfi mintha nála sokkal, de sokkal fiatalabb lenne. Hogy elbúcsúztak, csak a kisbika miatt kötötte a lelkére a türelmet, meg a .törődést. A lányok miatt nem is fájt a szíve, bár búcsúzáskor elsírta magát. Nagyok, ellesznek. — Nincs magának sok baja lel- ' kém, — mondta a főorvos három nap múlva, a leleteivel a kezében. — Csak elfáradt, de nagyon! Nem sok a munka? Most mit feleljen? Hiszen megmondta, és tudja azt ő is rég. Hallgatott, aludt, szédte a gyógyszereket, elfogadta a hizlaló kosztot, pihent. Sokféle ember összejön ilyen helyen. A szobatársa jólelkű idősebb nő volt, szintén fáradt nagyon. Nem kérdezte, iszik-e az ura, vagy sokat dolgozik-e, csak látta, húz- za-vonja magát. Hanem annak örült, amikor a városba hívta: — Végignézzük a kirakatokat, veszünk pár apróságot, ha értelme lesz, jó? Eszter először nevetett, amikor a gyors hegyi autóbusz kanyargóit velük a város felé. Csak a fényes boltok, kirakatok előtt vallotta be: nála bizony tízezrek vannak, ő mast életében először elengedi magát, amit megáhít, minden az övé lesz. Sokat áhított. Először a lányoknak vásárolt. Divatos, drága mellényt a legnagyobbnak, pulóvert a középsőnek, égszínkék melegítőt a legkisebbnek. Aztán vett magának is — szép bőrtáskát, meleg kardigánt, végül — háromszor ment vissza a boltig, úgy meggondolta — egy kétezer forintos tréningruhát magának. — Lajost a hideg leli, ha ráérez — nevetett a szobatársnőjére és este a vacsorához ő is tréningruhában ment, mint sok városi beteg. Észre se vette, kicsit erősödött. Minden délután kigyalogoltak többen a közeli cukrászdába, édes.- séggel tömték magukat, még vacsorához is hoztak egy-egy cukrászsüteményt. — Fiatalasszony, meghosszabbítom a kúráját — szólt rá a főorvos, a harmadik hét elején. — Maga kivirul itt, beles.zépült a levegőnkbe. Egy hetet ráteszünk, jó? Tulajdonképpen ekkor, mintha mély álomból ocsúdna, rászakadt a szomorúság. Hát igen, eltelt, eltelik ez is. Utazhat haza, fejheti a tehenet, nevelheti a sok aprójószágot. A birkát is nyírni kéne már. — Ne hosszabbítson, főorvosi úr — mondta —, engem várnak otthon, a család meg a sok dolog. Nem tehetem. Pár nap alatt elszórta az összes pénzét. Mindenkinek ajándékot vett, csomagolta esténként a bőröndjébe. — Eszterke, — szólt fel egy hajnalon a legkedvesebb ügyeletes. — Telefonált késő este a férje, holnap itt lesz magáért! — Köszönöm szépen — mondta, — s az utolsó ebédnél már étvágya se volt. Hajnalban az ura pálinkaszagú csókjának ízével szállt a vonatra. Az ember még vett a hosszú útra a restiben pár üveg sört. Sóskúti Júlia Összeállította; Rékasy Ildikó
