Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

1985. MÁRCIUS 9.

9

Irodalmi oldalpárunk képeit VICTOR VASARELY alkotáz ünnep előtti nap délutánján is még értekezletre rohant, amikor a telepről már mindenki hazament. A magafajta tisztségviselőnek az értekezletek jelentik a természetes életközeget. Ez ugyan számtalanszor okozott időbeli torlódást, de azzal együtt sem halványíthatta el a flölbecsülhetatlen előnyt, amely az efféle vezérlésből háramlik az egyénre: mentesül a gondolkozástól, a saját fej használatától.

Forgács, a gépjavító telep mozgalmi mindenese emlékezett: a kis utcában, ahol a vállalati központ székel, virágüzlet van. Mi Cágadás^ korábban el küldhette volna szegfűért az öreget is, csak ettől ódzkodott. Nem szívelték egymást. Egyáltalán, az öreg úgy fitogtatja azt a csonka ujját, mint más a kitüntetését; azon a régi, legendás véres tüntetésen tépte le közjépső porcig egy rendőrgolyó. Ö az egyedüli, aki kritizál. A telepen mindenki elégedett az ügyek intézésével, elégjedett a központi übé is, csak éppen őkelmének akadnak ilyen-olyan kifogásai. Tavaly stráfkocsin szállítottak be egy kehes fűrészgépet, a ló pedig térden rúgta Benyik szaktársat a lerakodáskor. Üzemi baleset! Az űrlap kismillió kérdésére rendben kitöltötte a vál aszrov átok a t. A központ azonnali jelentést követel 'ilyenkor. A személyes bevitelre képtelen volt akkor időt szakítani, éppen a munkaverseny értékelése folyt, az utasítás szerint ebédidőig a táblán, a nyilvánosság előtt kellett lenni az össizes eredménynek, hogy szünetben megvitathassák a szaktársak. Az öregre bízta a kézbesítést. Az meg elolvashatta útközben, mert ebédszünetben a közszemlére kifüggesztett helyezések megvitatása helyett őt heccelték: „Na, Forgács szaki, ki isi a felelős azért a balesetért? A ló?” „Hát ki más lehetne? — vágta oda mérgesen az okvetetlenkedőknek. — Talán nincs mindenki kioktatva munka- védelemből?” A rovatban állt úgy, a „balesetért felelős" fejlécű rovatban: a ló. Az öregtől szivároghatott az ki. Bízhat akkor az ember másokban?

Így aztán mindig tele volt a keze meg a feje elintéznivalókkal. A kicsiny létszám miatt nem kaphattak függetlenített státust, mindössze harminckettőn dolgoznak vele együtt, maga is satupad mellett, kezeslábasban.

A

saiból válogattuk, a Szolnoki Galériában megnyílt kiállítása alkalmából.

Fél hatkor kezdődik az utolsó eligazítás. Most osztják ki az üzemrészeknek a virsli- meg a sörjegyeket. Sok minden az éberség miatt marad az utolsó pillanatokra; a nemzetközi imperializmus ügynökei örökké résen állnak bomlasztó akcióikkal. Ma nyilván kárörvendő suttogással terjesztik a rémhírt, hogy a népi demokráciának már virslire siem telik a májusi seregszemlén, de holnap pofára esnek, ország-világ láthatja majd, hogy telik.

A pontosságot szigorúan kérik számon. Hőemelkedéses izgalomr mai csimpaszkodott a döcögő villamos lépcsőjén, ahova a nagy zsúfoltság kiszorította, görcsölődve gémberedett a karja a kapaszkodásban.

Nemrég zápor vert végig a városon. Minden vizes volt. A kapaszkodó rúd ja is. Aggodalomra azonban semmi ok, a fölvonulásra biztos derült időt ígért a meteorológia. Ámbár tavaly is azt ígérte, és bőrig áztak a menetben, mire a tribün elé értek. Ám ott bátorító tekintet sütött rájuk a hatalmas esernyő alól, és az mindenkit jókedvre hangolt. „Nekünk olyan vezérünk van elvtársak, aki álmatlanul dolgozik az Ellenség leleplezésén, amikor mi alszunk az ágyunkban” — csendült fülébe az értekezleti intelem.

Csengetett a villamos is, majd hirtelen fékezett, gyalogosok rohantak át előtte a sínen. Forgács leugrott a lépcsőről, hogy időt nyerjen. A rendes megállóból

ugyanis visszafelé kellett volna talpalnia egy darabon.

Loholas befedé a mellékutcán. Ez egy kis kanyart írt le, mielőtt egy még szűkebb utcácska ágazott el belőle a székházukhoz. Már eliramodott a virágbolt mellett, amikor ráeszmélt, hogy ott van dolga. Ebben az ingerült ziláltságban határozta el, ő bizony nem hurcolássza magával a szeg- fűcsokrot. Az értekezleten is akadhat komolytalankodó, aki

Dékány Kálmán:

Szegfű.

csel

heccet csinál belőle, mint az öreg az űrlapi rovatból. •

— Kérek harminckét szál szegfűt, csupa vöröset, de nehogy kevesebb legyen, elvtársnő, pontosán harminckettő, gomblyukba való — hadarta egy szuszra a boltban. — Házihoz szállítva, számlával.

Bediktálta a telep címét; átadandó a portásnak aláírás ellenében.

Alkonyaikor szabályszerűen bezörgetett a kapun a kifutófiú.

Az öreg a körmével bajmoló- dott a fülkében. Bicskaheggyel kapirgálta ki alóluk a gyászos hozadékot. Kissé már remegett a keze, a műveletet azonban ma nem akarta az életpárjára, Rózára hagyni, mint máskor. Ma semmiképpen. Így adja meg a módját az évfordulós díszlakomának. Minden évben halpaprikással meg Itöpörtyűs túróscsuszával várja ezen az estén Róza. A hajdani kézfogói lakomájukkal. Ahogy az egy Tisza melléki halászfamíliában dívik.

Elmerengett a küszködéssel, gjondokkal terhes fiatalságán, s átmelengették az emlékek; hiszen ami elmúlt, megszépül utólag; az ember sóvárogva álmodja vissza az ifjúságát» akár vállalná újra is minden megpróbáltatását. Újra a lelőtt ujjpercével együtt.

Az első zörgetést meg sem hallotta. Csak a másodikat. S fölmerülve csóválgaitta a fejét, hogy bizony nem az a nyalka iparosle- góny már, akiért a bogárszemű halászlány kiadta az előző választottja útját. Megvastagodott, pocakot eresztett, nydkorgósak a kiszikkadt porcok.

— Jövök már, na — dörmögte haladtában, aztán kikukucskált a kémlelő résen. — Mi kell, fiam?

— A csokrot hoztam, bácsi — felelte a fiú.

— Miféle csokrot?

— Hát a szegfűt.

— Miféle szegfűt?

— Hát ezt! — mutatta a rés elé a csokrot a fiú. — Ide szól, tessék átvenni.

— Hm. Aztán ki küldte volna?

— Tessék csak várni... — A fiú előhúzta nadrágzsebéből a cédulát. — Forgács elvtárs.

— Forgács Balázsi?

— Azt nem tudom Balázs-e, de úgy szól az utasítás, hogy a portásnak adjam át. A bácsi portás?

— Az vagyok, kérem — mondta akkurátusán Vendel, mintha felnőttel beszélne.

Beengedte a fiút a kapun, homlokráncolva vette el a csokrot.

— Tessék megszámolni, amíg itt vagyok — rendelkezett a fiú. — Harminckettőnek kell lenni, ezt tessék igazolni — nyújtotta oda az elismervényt.

Vendel most nézett csak nagyot igazán.

— Harminckettő?

Megdöndült a mellkasa, a kezében reszketett a csokor, ahogy megszámolta, alig bírta aláírni a papírost. Pontosan annyi: harminckettő: Az ő. éveik száma. Alig hitt a szemének. Még sosem kérdezték, mióta élnek együtt. Ö sem mondta senkinek, legalábbis nem emlékezett rá, hogy említette volna ezen a telepen. Persze a káderlapon ez a dátum is szerepel. És éppen Forgács Balázsnak jutott az eszébe megnézni! Mi mindent gondolt már ő erről az emberről! Az örökös sietsége, bizalmatlansága, türelmetlensége... Azt akarta, fél szóból is megértsék. A Békekölcsön-jegyeztetéskor is azt tette legutóbb, s a szónoklatában összekeverte a kötelességet a kötelezővel, amit ő föl is hányt neki... A másik meg ez a megszólítás, egyszerűen csak öreg, mintha bizony már neve sem volna.

— Te jószagú Űristen! — ál- mélkodott szavajárásával a virágoknak, és valóságosan is beleszagolt a csokorba. El nem képzelte, hogy ennyire félreismerhet valakit az ő élettapasztalatával.

— Hej, Róza — cirógatta a piros szirmokat. — Harminckettő. A mi éveink száma. Az évek... bizony, már nem pirosak.

Éjjel élt a kanod tak a felhők, reggelre kisütött a nap. A gyülekezők tréfálkoztak, nevetgéltek a itelep udvarán. Amikor szertartásmesterük, a csapott vállú főbizalmi berobogott, már csak az öreg portás hiányzott a csoportból.

— Szaktársak, a szegfűt mindenki tűzze a gomblyukba! — vezényelt zsémbelődve. — Külön fölszólításra várnak? Ilyet az ember magától kitalálhat.

Ekkor kiderült, hogy nem tudnak róla, híre-hamva sincs a gomblyukba való szegfűnek.

Forgács idegesen rángatózott. A kis sebhely bevérzett az álián, ahol borotválkozáskor megvágta.

A kapusfülkébe rontott. Mindent fölforgatott. Még a papírkosárba is belenézett. Csak éppen az asztalfiókot nem tudta kihúzni, az kulcsra volt zárva az éberség miatt.

Belenyilalt az ijedelem: mi lesz, ha nem jön be az öreg! Ha nem tud bejönni, kiújult a köszvónye.

Akkor megjelent Vendel ünneplőben, oldalán bogárszemű fejkendős párja. Karonfogva szinte peckesen lépkedett. A csokor Róza asszony kezében virított.

— Igazán ők adták? — motyo- rászott, ahogy a tócsákat kerülgetve közeledtek a csoporthoz. Vendel az este sem győzte neki bizonygatni.

— Ök hált... Ö — mutatott a szemét kimeresztő Forgácsra.

Róza asszony megragadta a kezét.

— Köszönjük, lelkem, köszön- jük a szép megemlékezést — hálálkodott. — Mondtam isi az én uramnak: No, apjuk, ilyen meglepetésben sem volt még részünk, amióta meghi-teltünk. Mint ebben a harminckettedikben.

A szertartásmester képe megnyúlt, tűkön állva a lábát váltogatta.

— A... a harminckettedik? — habogta.

— Éljen! — rikoltották az emberek. — Étijén a házaspár!

Forgács arcából minden csepp vér kifutott.

— Hát... hát — hajtogatta tá- togva, mint akit cserbenhagy az értelem. Aztán egyszerre vissza- zúdult arcába a vér, pirulva izzóit, égett a sebhely, ahol a nagy sietségben bőrébe metszett a borotva éle.

A két öreg dermedten állt előtte, fogták egymás kezét. De úgy, mint akik egymásba kapaszkodnak. Az asszony mosolya megüvegesedett. Vendel ránézett, az meg őrá.

égül az ura nagyot lélegzett, valamelyest köszörült a tarkán.

— Hát ugye, mink meg úgy gondoltuk —■ szólalt meg aztán találékonyan, hogy a csalatkozás keserű piruláját mégse nyelje le Róza —, mivelhogy ez már ránk van bízva, mi kettőnkre, most akkor szétosztjuk ezt a csokrot. Kinek-kjnek jut belőle a gomblyukba. Ügy lesz igazi az ünnepség.

A csoport tapsolt, megint megéljenezte őket. Ha némi késedelemmel is, a menet fölvigyázója szintén csatlakozott a rivalgó kórushoz, és csak azután szaladt előre a kapuhoz, hogy kitárja azt a jubiláló öreg helyett.

Összeállította; Rékacy Ildikó