Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
10 Nyugdíjasok fóruma 1985. MÁRCIUS 9. Rólunk is szó volt Év eleje óta Tangos belpolitikai események zajlanak hazánkban, megyénkben. A párt XIII. kongresszusára készülődnek a pártszervezetek és szervek, számvetést készítenek a XII. kongresszus határozatainak végrehajtásáról, öt év eredményeiről, gondjairól. A körzeti pártalapszervezetekben is megtörtént mindenütt a vezetőségválasztás, jelöltek küldötteiket is a körzetek a területi, — nagyközségi, városi és megyei pártértekezletekre. Március 2—3. napján, a megyei pártértekezleten is találkozott jó néhány régi ismerős, nyugdíjas kommunista. Rólunk is szó volt — sokszor elhangzik ez a rövid nyugtázás manapság nyugdíjas körökben. Az idős emberek a leghívebb rádióhallgatók, újságolvasók. Nos, a rádióból hallották, az újságokból olvashatták, ismerőseiktől, küldöttektől megtudhatták: a számvetést készítők nem feledkeztek meg a hőskorszak aktív munkásairól, a ma már nyugdíjas korban élő egykori munka- és harcostársakról. Mit mondtak? A szolnoki városi pártértekezleten például azt: Jó lenne, ha a fiatalok éreznék, az előttük járó nemzedék nem csak hibázott esetenként az építőmunkában, hanem rengeteget tett, hallatlan érdemei vannak abban, hogy ott tartunk, s arra alapozhatunk, amit a mai nyugdíjasok megteremtettek a két kezük munkájával, tudásukkal megalapoztak. A ma politikája közvetlenül a tegnap tanulságaira épül! És nemcsak az elismerés, a főhajtás volt a nyugdíjasok előtti tisztelgés a párt eseményein. Megértés, segítőszándékú kérés, bírálat is elhangzott, beszámolókban, vitákban, ösz- szefoglalókban. Mindenki tudja, átérzi azoknak az idős embereknek a helyzetét, akik régóta élnek nyugdíjból, s akik a szerény pénzből nehezen jönnek ki- Azt is elmondták a fórumokon: többnyire ők azok, akik már kis, nyugdíjkiegészítő munkát se bírnak vállalni. Jó volt hallani, tudni, hogy az elődök így is szóbake- rültek. Mindenki tudja, az idős emberek is, nehéz körülmények között élünk, nem jut mindenre, amit szeretnénk ami időszerű lenne. Mégis, a szociálpolitikára kell, — ösztönözték a kommunista küldöttek, s várhatóan nem marad óhaj a sok felvetés. A szándék, a megértés egyértelmű. Kell a jó könyv! Kedves ünnepség színhelye volt február 20-án Karcagon a városi Csokonai Könyvtár, kihirdették a Kell a jó könyv ’83 85. című olvasópályázat eredményét, összesen 55 pályázati anyag és négy élménybeszámoló érkezett be a megadott határidőre, ezekből 28 hibátlanul sikerült. Részt vettek a pályázaton szocialista brigádok, felnőtt dolgozók, tanulók és nyugdíjasok is. Az ünnepélyes eredmény- hirdetésen kiemelték a pályázók közül Balogh Imrét, a könyvtár nyugdíjas olvasóját, aki az ajánlott könyvek közül nem kevesebbet, mint huszonhetet olvasott el. Az élménybeszámolók közül Nagy Károlyné bizonyult a legjobbnak, dolgozatát hasznosítják a könyvtár helytörténeti anyagának bővítésére. Az ajánlott orosz és szovjet könyvek íróiról — a beérkezett pályamunkák alapján — népszerűségi listát állított össze a könyvtár, e szerint Puskin, Zaligin, Tyi- honov, Gorkij, Azstafjev, Ajtmatov, Kross és. Gogol a sorrend. A történet folytatódik Ismeri mindenki a faluban Az utcafrontról távolabb meghúzódó öreg, kis házba nem hallik be a kiáltás. A szomszéd igazít el, hogy Asztalos Gyula oda van a faluban, a felesége pedig az imént indult a boltba, mindjárt jön. Egy rövid kerülő után az asszony enged be, azután közösen várjuk a férjét. Telnek a percek, nem nyílik az ajtó, beszélgetni kezdünk: a télről, Jászárokszál- lásról, egészségről, családról. .. Magáról keveset beszél, a férjét hozza elő, akit ismer mindenki, mert jön- megy, benne van mindenben. — Egy évvel a nyugdíj előtt leszázalékolták a szíve miatt, de azóta se tud itthon maradni. Nem is tudom hányféle bizottságnak, vezetőségnek a tagja, mondjuk is a lányaimmal; ne vállalja már, nem 70 évesnek való az a sok munka. A futballistákat is mindenhová elkíséri, kint van az edzőmérkőzéseken is, a pénzügyeket intézi, jegyzőkönyvet ír, mikrofonba is beszél. Amíg a második lányomat meg nem szültem, vitt engem is magával, de azóta olyan beteg vagyok, hogy munkába se állhattam. Egy fizetésből éltünk, volt mikor a mosást is ki kellett adni. Nem iszik, nem cigarettázik, a családjának él, különben hogyan is taníthattuk volna a gyerekeket. Nem jön Gyula bácsi, hiába várjuk, faggatom hát tovább az asszonyt a férjéről. Bonbély akart lenni minden áron, először nem sikerült, végül csak felvette a mester inasnak. Vizsga után társult valakivel, üzletet nyitottak. Ment is szépen, a háború előtt azonban elhagyta a szakmát. Végre nyílik az ajtó, megérkezik a férj. A rokonoknál maradt el, meg kellett már látogatni őket — ott is betegség van, majd beszámol róla. Ö folytatja tovább a történetet. — összeszedtük a bútorokat, az élet is nyugodtabb lett, újra kinyitottuk az üzletet. ötvenegyben tízen megalakultak a fodrászszövetkezetet, 22 évig dolgoztam ott. Alapító és igazgatósági tagja vagyok a takarékszövetkezetnek. Megbízatásom van a munkavédelmi szakbizottságban, a népfrontban, rendszeresen jártam a dalárdába is. Szeretem a közéleti munkát, de adogatom már vissza a funkciókat. öregszünk ... azért szorgalmaztam a környékbeli utcákban is a burkolást, hogy a mentő bármikor be tudjon jönni. Az bánt mindkettőnket, hogy egy nyugdíjból kell megélnünk, pedig gyógyszerekre is százasokat költünk, és ahogy múlnak az évek úgy egyre lejjebb-lejjebb... Csak a két unoka az örömünk. L. P. Farsang volt — nem is akármilyen! Nyugdíjasok farsangi mulatságát is megrendezték a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban, a Költői Anna nőklub tagjai. Különben otthonosak ők ott, hiszen minden héten eltöltenek együtt a központban egy estét, pár órácskát. Februárban, amikor bált bál ért, ők a maguk módján, de jelmezesi farsangi mulatságot rendeztek. Vendégeket is hívtak, a zagyvarékasi nyugdíjasklub tagjait, meg pár olyan városi klub küldöttét, ahová ők is el-eljárnak néha. A hangulat remek volt, — pedig egyszemélyes zenekar szolgáltatta csak a zenét — egy klubtárs, magnóról. Volt forró virsli és sütemény, néhány korty konyt alá való, — és természetesen jelmez, táncoló kedv, tombola is. Láthattunk vőlegényt, menyasszonyt, Piroskát farkas nélkül, bohócot siuszr- tér legényt, kártyabajnokot — jót mulattak, nótára is fakadtak. És ebben a vendégsereg is jeleskedett, a jó torkú rékasi asszonyok igazi farsangi hangulatot varázsoltak a sokaságnak. Mondták, jövőre isi farsangolnak. Ügy legyen! Fotó: Nagy Zsolt Csak a ritmus változott — Igent is, meg nemet is kell mondanom, ha őszintén akarok válaszolni a kérdésre, hogy elégedett vagyok-e a sorsommal? Elégedett és szerencsés embernek mondhatom magamat, mert ami a szakmám, az a hobbim is, mindig olyan munkát végeztem, ami kedvemre való volt. Perelek is a sorssal, amiért egészségem nem tartott ki legalább a nyugdíjba vonulásomig. A célvonal előtt két lépéssel — vagyis 58 éves koromban — kifulladtam annyira, hogy leszázalékoltak. Gerőcs Miklós munkahelyén, a jászberényi autószervizben folytatott beszélgetésen sűrítette rövid monda- tdkba eddigi pályafutását. Közben telefonált, egy garanciális füzetbe adatokat jegyzett be. azután magyarázatként elmondta, hogy a „lefulladást” kiheverte, egy éve már újra dolgozik. Igaz, csökkentett munkaidővel, vagyis lassúbb ritmusban, de ha ez még vagy 20 évig eltart, akkor csak igennel fog válaszolni az előbb említett kérdésre. — Kacskaringós utat jártam be, amíg ide eljutottam. Jászberényben kezdtem az Nyugdíjas, de dolgozik inaséveket, a motorszerelő és műszerész szakmát tanultam ki. A háború utáni években nem tudtam elhelyezkedni, gépkocsivezető voltaim 1949-ig. Akkor kezdődött Tiszalökön az erőmű építése, ott vállaltam munkát és dolgoztam 13 éven át Kezdetben csoport- vezető voltam a motorszerelőknél, majd művezető a tmk-nál. Közben volt egy kis kitérő, Mogyoróspusztára helyeztek át 2 évre. Emlékei között kutatva beszél a tiszalöki évekről, a kezdeti nehézségekről. Az egyetlen esztergapadot hetekig nem tudták üzembe helyezni, mert nem volt meghajtószíj. A szerelők motorkerékpárjuk szerszámait vitték be, hogy legyen mivel dolgozni. Csak hosszas unszolásra mondja el, hogy Tiszalökön 17 újítását fogadták el. Köztük olyan jelentősei, mint a vízturbina futókeirék-lapát- jainak acéllemez borítását, amely lehetővé tette a szétbontás nélküli javítást és több mint 16 millió forint megtakarítást jelentett. — Visszatérve a hobbimra, vonzódtam mindenhez, amit motor hajt, azért szerettem a gépkocsit, volt is több, mint húsz autóm. Na, ne keresse bennem azt a pénzes embert, aki évente cseréli járművét. Az első kocsimat, egy Opel Olimpiát roncsautóként vettem, és hoztam rendbe, utána is csak miniszteri engedéllyel adtak rá rendszámtáblát. Használtan vettem a Tátrát, az Aro szupert, meg vagy 5 különböző típusú Opelt. A szenvedélyem nem csitult — sőt fokozódott — azután is, hogy 1962-ben idős szüleim kérésére visszajöttem Jászberénybe. A régi szerviznél kezdtem újra, mint részlegvezető. Nyugdíjasként a garanciális ügyintézés a reszortom, örömmel csinálom, mert öröm egy jó kollektívában dolgozni. Jut arra is, hogy rendben tartsam la nyugdíjasnak legjobban kifizetődő Skoda S 100-ast, amit ugyancsak használtan vettem. I. A. Kisember búcsúja Az SZMT Ságvári Endre Művelődési Központja tavaly nyárutón pályázatot hirdetett a szakszervezeti nyugdíjas klubok tagjainak, a szakszervezetek egykori aktivistáinak. vállalatok, üzemek nyugdíjasainak. Azt kérték, hogy Visszaemlékezések címmel írják meg élményeiket a felszabadulás óta eltelt negyven esztendő fontosabb politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális eseményeiről. A pályamunkák egy részét mi is megkaptuk, s az eredményhirdetésig és azután is néhányat rövidítve közreadunk. Most Lévai Pálné szolnoki nyugdíjas írásából idézünk: Egy nap a lágerban \. fehéredé haj gondosan fésűit, oldalválasztott, a köpeny gondosan vasialt. Kíváncsi lennék, látta-e valaha valaki borostásan, másnapos szakállal. Aligha. Kisember mindig adott magára, megjelenésére, és mi sem természetesebb, sőt; — leginkább ■a munkájára. Kisember most, éppen most nagy gondban is van. Mosolyog, kicsit kényszeredetten, de a szeme sarkában még a képen is látni vélek egy kis bizonytalanságot, kétséget, tán bánatot is. Kisember nyugdíjas lett! — Negyvenhat év munka után élmegyek! 1939. április elsején szerződtem el Kong- rácz János törökszentmiklósi nyomdájába. 1943. április eggyel szabadultam, 1944 augusztusában a főnök kirúgott. Azt mondta, lázítok. Messzire futottam, egészen Szombathelyig, ott adott munkát Lékai Lindauer Albin nyomdászmester. Élni kellett, negyvenötig haza se jöttem. Azóta itthon vagyok, s 1955 óta itit, a szolnoki nyomdában. Harminc évig voltam bejáró munkás, az otthonom, a család mais miklósi. Ennyi, csak ennyi? A nyomdász nemcsak a betűvetést tanulja meg, az évtizedek során a szűkszavúságot. a lényegretörő közlést is. Kisember nem mondja, hogy tizenhét évig önzetlen pártmunkát végzett a nyomdai alapszervezetben, sok évig volt titkár, s hogy a mai középkorú nyomdászok közül sokan nemcsak munkavezetőjüknek, tanító mesterüknek is tisztelik. A hatvanas évek elején-iközepén a régesrégi öreg nyomdában annyi szigorral és emberséggel segítette a fiatalok indulását, amennyi csak kitelik egy kisiemibertől. Jókedvű gyerekek voltak, han- cúroztak, ugratták egymást, ám, ha a kisember szólt, összevonta a szemöldökét a betűk utcájába húzódtak, munkájuk fölé hajoltak. Hogy szerették-e? — Egy hétig tartott a búcsú. Nem is tudtam, hogy így becsülnek. Mindenki akart utoljára egy kis beszélgetést, egy kézsizorítást. Sok ajándékot is kaptam, meg sem érdemiem tán . .. — Negyvenhat év műnk ítélet, kimondani is sok! Mi volt a legnagyobb öröme, emlékszik? Mit mondhat erre Mező András, a Kisember? — Sok öröm ért. A legszebb mindig az volt, ha rendben ment a munka. Az embereket mindig nagyon szerettem, bizalmukkal soha vissza nem éltem. Szép negyvenhat év volt, elhiheti. Elhiszem, s rég nagynak tisztelem a Kisembert! — S — Hajnalonként ötös .sorban — több órás úgynevezett célapelt álltunk. Ha valaki összeesett, kapott egykét pofont és állt tovább. Majd megjelent két fiatal SS-lkatona kutyákkal, ekkor a ruhát is le kellett vetni, balkézbe fogva, kezeket felemelni és meztelenül megvi- zitáltak bennünket, hogy nincs-e kiütésünk (féltek a tífusztól). Amennyiben valakin pattanást találtak, már vitték is a gázba. Az álldogálás után következett a reggeli. Keserű kávé, a napi kenyéradagot előző este adták ki (20 dkg-ot). Aki takarékos volt, a kávéhoz is maradt. Ha nem, a reggeli után 11—12 órakor volt az ebéd, addig a bara- kok körül kellett a földön ülni. A mozgás tilos volt. Ötös sorban állva egy rossz labasba, vagy fazékba öt ember részére adták a rothadt lucernából álló ennivalót. Változatosságot csak az jelentett, hogy egy-két szem gersli volt benne ünnepeken, de csak ritkán egy-két kis krumpli moszat volt található. Evőeszköz nem volt, így egymás után kellett inni az említett edényből. (Elképzelhetetlen honnan tudtak annyi ócska edényt beszerezni.) A vacsora — ami állítólag svájci adomány volt, 20 dkg kenyérből, 2 dkg vajból, 5 dkg lekvárból, vagy felvágottból állt. „E finomságok miatt mindig nehezen vártuk az estét”. A víz hiánycikk volt, néha hoztak egy-egy lajtkocsival, ilyenkor őrjöngő, emberölésig menő harc folyt érte. A tolakodást ütlegeléssel jutalmazták a németek. Harc volt a latrináért is. Ott is sorba kellett állni. Mosakodás a lágerben elképzelhetetlen volt, hetenként egyszer, esetleg két hétben egyszer elvittek bennünket 2—3 kilométerre SS- kutyálk és -.katonáik kíséretében a fertőtlenítőbe. Itt a ruhákat fertőtlenítőbe dugták, mi lezuhanyoztunk, majd természetesen a férfiak permetezővel lefújtak bennünket. Hónapokig voltunk Auschwitzban, majd a felszabadító egységek közeledtével elszállítottak bennünket Németország belsejébe. Altenburgba kerültünk, ahol 9 hónapig dolgoztunk egy gyárban, 12 órás váltott műszakban. Amikor már szorult a hurok a fasiszták nyakán, elindítottak bennünket, hogy a Waldenburg hegyoldalában felállított 200 golyószóróval megsemmisítsenek. Már második napja meneteltünk étlen-szomjan, amikor kb. 500 fogoly fellázadt. Ennek eredményeképpen kaptunk valamicske ennivalót. Éppen hozzáfogtunk enni, amikor megszólalt a sziréna és jöttek a felszabadító katonák. Tőlük valóban ennivalót kaptunk! Összeállította: Sóskúti Júlia