Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
8 1985. MÁRCIUS 9. Erodálom» művészet ét nap s éjszaka aludt egyfolytáfclan. Nyilván be isi lázasodott ezalatt. arca egy tűz volt, a teste átforrósodott, nyugtalanul hánykolódott, mintha a ráncos lepedő le akarná vetni magáról. Az anyja néha egy kis langyos tejet ömlesztett a foga közé, egyéb táplálékot nem tűrt meg, a nedves borogatást ,is leráncigálta, amelyet tűzvörös homlokára raktak. De egész idő alatt egyetlen jajszó nem hagyta el, tapintatosan, csendesen lélegzett, nem kiáltozott, nem hadonászott álmában s az ágy legszélén húzta meg magát, mintha jelezni akarná, hogy nem ő, hanem a betegség foglalja el az anyja ágyának nagyobb felét. Harmadnap reggel megizzadt s felébredt. Rögtön rámosolygott az anyjára. Némán nézte az asszony föléhajló kisírt arcát s mosolygott. — Csakhogy felébredtél, édes egyetlen galambom — mondta az asszony, aki a konyhazsámolyon üldögélt az ágy lábánál s a dunyha sarkával megtörülte a szemét. Bálint rámosolyogott. — Fel. — Nagyon beteg vagy. édes egyetlen virágszálam. — Nem vagyok beteg — mondta Bálint. — Két nap, két éjszaka egyfolytában alszol — sírta az asszony. A gyerek elcsodálkozott. — Tényleg? — Már azt hittem, nem ébredsz fel többé. Mád fáj, édes kis bogaram? — Semmi — mondta a gyerek. — Nagyon felizgultam, mama, lehet, hogy ezért aludtam ilyen sokat. De most már egészen nyugodt vagyok. Az asszony a fiú verejtékes homlokára fektette kezét. — Mitől izgultál fel, aranyvirágom ? — A tüntetésen — mondta Bálint. — Meg másnap is. — Megvertek? A gyerek arca elvörösödött. — Engem ugyan nem! — mondta vadul. Behunyta szemét, a beszéd úgy látszik kifárasztotta. Mind a ketten hallgattak. A nyitott ablakon át az alacsony őszi nap egyenesen az ágyra sütött s bearanyozta a lepedőn fekvő nagy kamaszkezet, amelynek vastag fiatal bőrén még nem tetszett át az erek lüktetése. A gyerek újra kinyitotta szemét. — Elbocsátottak, mama. Az asszony csak a megdöbbent tekintetével felelt. — Nem írathatom be Bözsiit az iskolába — mondta a gyerek. Újra csend lett. Az asszonynak kicsordult a könny a szeméből. — Nem tudom, mi lesz már velünk — mondta csendesen s a sötétbőrű, sovány arca elfakult az idegességtől. — Az ember nem vét sem isten, sem ember ellen, elvégzi rendesen a dolgát, senkinek sem árt s a falat kenyeret is elirigyllik a szájától. Mikor lesz már vége ennek a nyomorúságnak! Azt hittem, végre bejutottál egy helyre, ahol megmaradsz egy darabig, mert meg vannak veled elégedve, s erre még meg sem melegedtél... A gyerek rámosolygott az anyjára —- Nem kell félni, mama! — mondta, s behunyta a szemét. — Nem lese velünk semmi baj! Újra elaludt, de most egyenletesebben lélegzett, délben pedig felébredt s enni kért. Két mélytányér vastag krumplilevest kanalazott ki, utána egy tányér cukros máko6itésztát szúrt villahegyre. A vér visszaemelkedett az arcába, a füle is kipirult, a sízeme jókedvűen csillogott. — Mit csinálsz? — kérdezte az anyja, amikor látta, hogy Bálint lerúgja lábáról a dunyhát. — Felkelek. — Minek? — Bemegyek Pestre — mondta a gyerek, lábát a padló fölött hin- táztatva. — Munkát keresni. De alighogy ítóliáLlt, összlecsuk- lott, elterült a padlón. Elájult, az anyja alig bírta visszaemelni az ágyba a megereszkedett, súlyos fiútestet. Néhány perc múlva ijedt, csodálkozó kifejezéssel az arcán, magához tért ugyan, de oly gyönge volt, hogy még egy hétig ágyban kellett maradnia. Az idő javarészében szótlanul, ikíssé meghökkent arccal, elgondolkozva nézett maga elé a magasan fiel támasztott párnáról, mint aki testének egy eddig ismeretlen részével, a betegséggel, ismerkedik. Tizemötévés volit* de eddig még csak kívülről, a világból támadtak rá, önmagával még nem ellenségeskedett. A betegség azonban, amelyet egyedül, orvosi segítség nélkül kellett legyűrnie, arra kezdte tanítani, egyelőre még elemiiskolai fokon, hogy az ember önmagát is pusztíthatja. Nehezen értette meg: hiszen minden porcikájával élni kívánt. Éles szürke fiúszemével, amely a világ látható szoros összefüggéseit pontosan számon tartotta, egy feloldhatatlan ellentétet vélt felfedezni aközött, hogy nem akart beteg lenni, s hogy beteg volt. Eleddig csak akkor adta be a derekát, ha mások, erősebbek kívülről kényszerítették, éheztetéssel vagy erőszakkal, most a saját teste vette rá valamire, amihez nem volt kedve: a betegségre. Úgy érezte magát, mintha akarata ellenére a feje tetején állna. Semmiképp sem akart s tovább állt. Tiltakozott & nem hallgatta meg magát. Az anyjával restellt a betegségéről beszélni, de amikor a bátyjával egyszer kettesben maradtak a szobában, erőszakot tett szemérmén. Meg lehet-e attól betegedni, ha az embert valami nagy izgalom éri. Feri nem értette a kérdést. — Miféle izgalom? — Hát csak úgy — mondta Eá- lint. — Valamilyen nagy izgalom. Mondjuk, ha egy nagy csalódás éri az embert? Feri vállat vont. — Miféle csalódás ? — Hát mondjuk — közölte Bálint lesütött szemmel — ha az ember csalódik a legjobb barátjában? — Nem tudom — mondta a báityja. — Ilyesmiről még nem hallattam. Feri viselkedése Bálinttal szemben az elmúlt három hónap alatt érezhetően megváltozott. Amióta ez négy szerannyit keresett, |nint amennyit ő hozott haza hetenként, szemmel látható tisztelettel tekintett rá, amely lassanként elapasztotta a kezdeti irigységet, sőt valamennyi hálás szeretetet is. keltett benne öccse iráni? akinek jóvoltából most már a maga keresetiével Szabadabban gazdálkodhatott. Bálint betegsége hirtelen ráébresztette testvéri yonzalmára is. Első nap nem hitte el, hogy beteg, de amikor megpillantotta éjjel a gyerek ide-oda forgolódó, epervöi'ösre gyulladt testét, amelyről Bálint álmában letépte a takarót, maga is megijedt. Esténként lábujjhegyen jött be a szobába, egyszer siem csapta be maga után az ajtót. — Ilyesmiről nem hallottam — mondta —, hogy valaki attól betegedjék meg, hogy csalódik. Eálint elgondolkodott. — Azt mondják, hogy a kutya megdöglik a gazdája sírján. — Affenét! — morogta Feri. A lenyugvó nap piros alkonyati fénnyel hintette be a szobát, amelyet Köpéné, amióta a fiúk meggyarapodott keresetéből tellett, sokkal tisztábban tartott, padlóját egyszer hetenként felmosta, egyszer felsúrolta, falait újrameszelte, politúros szekrényét fehér cipőkrémmel kifényesítette. Jó tiszta szaga volt a szobának. Az asztalon egy nagy mátyásmadár ugrándozott, amelyet Feri fogott a nyár elején; olykor megállt, megemelte nyesett szárnyát s apró fekete gyöngyszemével kíváncsian átpislantott az ágyra. — Nem ittál? — kérdezte Feri óvatosan. — De. — Sokat? — Sokat — mondta Bálint. — Majdnem ötven pengő árát négyen. Én fizettem az egészet. Feri füijtyentett. — Hát ftalán attól! — mondta, elismerő s irigy tekintetet vetve a gyerek sápadt arcára. — Mit attól ? — Hogy attól betegedtél meg. — Attól nem — mondta Bálint határozottan. — Azt tudnám. Azért ittam, miért nagyon szomorú voltam. OLVASSUK ÚJRA - EGYÜTT! Nemrég volt születésének jubileuma — 1894. október 18-án született. Sokan és sokféle módon írtak róla, s jogosan, hiszen a huszadik századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Olyan valaki, akinek életműve még nincs feldolgozva, és a megközelítések erősen szerteágazók. A most induló viták keresik terjedelmes életművének legfontosabb vonulatait, stílusának fejlődő-változó sajátosságait, mint a modern világirodalmi áramlatok magyar nyelvi megfelelőit. Élete: sok buktatóval terhelt, változó- nehéz sors; jelleme: bonyolult élményekkel terhes igazságkereső, ebben eltökélt, következetes, makacs. Tehát: író. Olyan, aki mindig a korát faggatta, mondván a,2 írónak azt kell megtanulnia, amit kérdeznie kell, a ,,válaszról nem neki kell gondoskodnia. Nem is tudhat — ne becsüljük túl magunkat! —, de alakjainak megbízásából az a megtisztelő feladat hárul rá, hogy nevükben segítségért folyamodhatik a társadalomhoz ...” A felszabadulás után Déry a magyar irodalom vezéregyénisége. Megjelenik a SZEMTŐL SZEMBE, az ALVILÁGI JÁTÉKOK és a BEFEJEZETLEN MONDAT. Kos- suth-díjqt kap. ö számít a legjelentékenyebb élő regényírónak. Ezt az előkelő helyzetet kicsit módosítja, hogy a Befejezetlen mondat kapcsán előbb Lukács György, majd Rudas László, Szigeti József, majd maga Révai József is vitát kezdeményez, amely Déryt mint olyan írót ábrázolja, aki ,,. . . demokratikus életünk és munkásaink ábrázolásában kezdetben megtartotta polgári-ellenzéki korlátoltságát.” Ezek Horváth Márton szavai voltak 1950 júniusában. Lukács, ha sokat vitázott is az íróval, mindvégig barátságban volt vele, zavartalan barátságban, amely ~ az ötvenes évek világában még jobban egymás mellé sodorta őket. Az az optimista világábrázolási követelmény, amely szavakban elítélte a sematizmust, a valóságban azonban egy modellre szűkítette le az ábrázolás lehetőségét, Déry bonyolultságokat is ábrázolni akaró írói attitűdjétől teljesen idegen volt. Nem csoda hát, hogy amikor a FELELET első kötete 1950-ben megjelenik, a regény egyszerre szenzáció, hiszen az első nagylé- legzetü magyar prózai munka, amely kísérletet tesz a munkásosztály társadalmi-történelmi útjának egyénített ábrázolására, másrészt viszont felkelt bizonyos kritikai ellenérzéseket. Déry a művet négy kötetre tervezte, az akkor megjelent első kötethez már 1940 májusában hozzáfogott, hogy aztán 1949-ben tíz hónap alatt írja újjá, és tekintse késznek. A mű elején a főhős, Kópé Bálint 12 éves korában áll munkába, és Déry a negyedik kötetet az államosításig, 1948-ig szerette volna elvinni, amikor is Kópé Bálint az üzem munkásigazgatója lesz. Mint tudjuk, a műből csak két kötet született meg. Az első rész A GYERMEKKOR FELELETE, amely 1930-ban ér véget. A második kötet az 1952-ben megjelent AZ IFJÚKOR FELELETE, amely a háború előtti éveket ábrázolja. És ez a második kötet volt az, amely az ötvenes évek legnagyobb irodalmi-politikai szenzációját, a hírhedt Feleletvitát kiváltotta. Révai József a Szabad Népben Megjegyzések egy regényhez című írásában támadja meg a művet. Nemcsak a saját nevében, hanem az Előadó Iroda állásfoglalásaként is leszögezi, hogy Déry műve sem a munkás- mozgalmat, sem a párt szerepét nem tudta a valóságnak megfelelően ábrázolni, hiszen ,,Dery saját morális álproblémáival szövi tele Bálint agyát és szívét, ő neveli Bálintot, mert nem akarja engedni, hogy az élet, a harc, a párt nevelje. Pedig nyilvánvaló, hogy a párt nevelése Bálint számára jobb és hasznosabb lett volna.” A fogalmazás jellemző a korszakra, tulajdonképpen az a gondolkodás, viaskodás, kételkedés, mely Déry főhőséi jellemzi, mindazok a morális kérdések, amelyek gyötrik, az akkori kultúrpolitika számára csak álkérdések, amelyek egy osztálytudatos hőshöz méltatlanok. Emiatt aztán Déry nem tudja folytatni a művet, hiszen Révai követeléseinek lényege, hogy fogalmazza át, írja újra a második kötetet, amit ö megtagad, mert képtelen változtatni akár egy szót is a művön, inkább igy hagyja, ahogy van: egy nagy vállalkozás torzójaként. De ez a torzó az ötvenes évek sematikus sivatagában maradandóan kiemelkedő alkotás, amely a követelt eszményítés helyett magyar társadalom 20—30-as éveinek valóságát ábrázolja izgalmas, értékes, cselekményes történetbe ágyazva. Szalontay Mihály Déry Tibor: FELELET (részlet) Feri félrefordult, hogy a gyerek ne lássa meg arcán a nevetést, amelyet a kissé elferdült szája mindig kajánabbnak rajzolt meg, mint amilyennek a rekeszizmáról elindult. — Hát akkor ne beszélje:-.!, róla! — mondta esetlen tapintattal. Bálint előre könyökölt. A beszélgetés kezdete óta arca szokatlan kifejezést öltött, máskor oly határozott száján bizonytalan, szemérmesen meritegatődző mosoly darvadozott, agy-egy szónál még a szemét is lesütötte. — D^ csak beszéljünk! — mondta erélyesen. — Azért gondolom, hogy egy csalódásba bele lehet betegedni, mert az éppoly váratlanul éri az embert, mint ahogy a gépnél egy kerék elkapja a kezét. Erről sem tehet az ember, meg a másikról sem. — Nem értem — mondta Feri. — Mindig valami más betegíb meg az embert — magyarázta a gyerek. — Az ember nem akar beteg lenni, tehát, ha mégis az, akkor valami más betegíti meg. nem ő maga. Mert valami oka csak van annak, hogy beteg. — Hát a betegség. — De az nem az emberben van — mondta Bálint — hanem kívülről jön. Mart ha a betegség az emberben volna, akkor beteg akarna lenni, már pedig ilyen bolond nincs. Feri eltűnődött. — Ha az ember kezét elkapja a gép, akkor mégiscsak maga tehet róla, mert nem ‘ vigyázott. — A csalódásnál is — mondta a gyerek. Köpéné halkan benyitott a szobába. — Még nem akarsz aludni, kisfiam? — kérdezte. Három hónapja az ő hangja is észrevehetően megváltozott, ha a gyerekkel beszélt; olyasféle tiszteletteljes árnyalatot kapott, mint amilyennel az asszonyok a jó ke- nyérkerteső, józfinóletű férjükhöz szólnak, aki hazaadja a keresetét s megköveteli, hogy a vacsora az asztalon legyen, mire visszatér a munkából. A tisztelettel most a gyöngédség is velerezgett; amióta a gyerek ágynak dőlt, a kiszáradt, megkínzott, jövőjét vesztett asz- szonyban felbuzgott az anyai szeretet földalatti nagy forrása, s a nyers beszédéből, az örök perlekedéséből*, sopánkodásából kioldotta az anyai szenvedély minden édes cukrát, rózsaillatát, andalító ragyogását. Ha a gyerek ágya fölé hajolt, még a ráncok is kisimultak az arcából. — Mit zavarod — nézett Ferire — miért nem hagyod már aludni? — Dehogy alszom — mondta a gyerek. — Hisz még süt a nap. Az asszony az arcába nézett, amelyet a nyitott ablakon behulló piros alkonyati fény rózsaszirmokkal borított be. — Nem innál egy pohár tejet, kisfiam? Bálint elnevette magát. — H;sz most vacsoráztam, egy félórája sincs. — Mennyi pénzt hoztál haza — kérdezte az asszony az ablaknál cigarettázó Feritől. Ez az asztalhoz lépett, kiborította mészpo ros nadrágzsebét. — Egy pengőt elveszek. Az anyja ránézett. — Nem veszel el! — Elveszem én — mondta a kamasz. — Az én pénzem, nem kell nekem ahhoz a maga engedélye. — Bálint felült az ágyban, — Adja ide a kabátomból a borítékot, mama! z asszony a mátyásmadarat nézte, amely egy ügyes billenéssel az asztalról az ölébe ugrott. Szép szürke madár volt, apró barna bóbita ült a fejebúbján, fénylő, kis szemével, fejét hátravetve, egyenesen az asszony arcába nézett. — A boríték üres, kisfiam — mondta ez- — Persze — kiáltotta Bálint — persize, hogy üres, hisz elittam. Semmi nem maradt benne? — Negyvennyolc pengőt élittál? kérdezte az asszony, aki már első nap kikutatta a zsebeit. — Annyit — mondta a gyerek — ha nem maradt benne semmi. Adj^ ide a ládámat! Az ágy fejénél állt a kis zöldre festett, kulcsra járó faládikója amelyben a holmiját hazaköltöztette. Kinyitotta, egy sárga Frankkal és dobozt vett ki belőle, abból hálsz pengői. — Nyolcvannégy pengőt tettem félre — közölte gondterhelt homlokkal — az elég lesz egy hónapra, de még hat hétre is, addig meg csak találok munkát. Adja oda, mama, azt az egy pengőt a Ferinek! Ne tessék félni, amíg engem lát, nem veszünk éhen! Zelk Zoltán: Naptár Szelekkel vívnak a januári fák, február, március les az ormokon: zsellérkéményből nem göndörödik füst, papír vacog a lyukas ablakon. Nehéz illattal üzennek a földek a szirmait hullató tavaszestbe, gallyak frissülnek és karók száradnak: küszöbön mereng, kinek gond a földje. Mint pucér* játszadozó gyerekek pereg a milliónyi búzaszem. Ki tudja sorsukat, ha zsákba rakják s mint áru ringnak vonaton, vízen... Ez már az ősz: miként az emberek, leejtik boglyas fejüket a fák, mint vénhedt, omló maltervakolat: úgy porlik körülöttünk a világ. (1935) Molnár Imre: Szerelmes szonett Riadtan rebbensz át előttem, nemes vad, antilop-szökésű, s mint hajban a százujjú fésű, elfutsz a göndör délelőttben. Ne menekülj. Bennem valóban nem a betölthetetlen éhség lesi a zsákmány rettegését — bennem szelíd alattvalód van. Epének, méznek érzem ízét, örömök nyílnak, tubarózsák kelyhében lassú-lángú tűz ég; lágy szilvaként kínálja húsát az érett, bársony-mélyű hűség, a szerelem, a szomorúság. Bartis Ferenc: Törpefenyő Zöldelljenek lombosodva, és nőjjenek fel az égig, de a gőgös, gyökértelen, messzi-hírű csodafákat kitekeri még a szél is. Törpe vagyok, de gyökerem mélyre ásott: ezredévek nedvét szívja, s kemény törzzsel állok ellent minden szélnek, viharnak és orkánnak is, s jöhet eső, istennyila, s ha úgy tetszik, meteor is rakhat fészket ágaimra, kidönteni nem tud semmi, s mindhiába fűrész, fejsze, ha ma reggel kivágnának, kezdhetnénk már újra este, mert gyökerem mélyre ásott: évezredek nedvét szívja, s kiirtani képtelen rá fejsze, vihar, istennyila! Gyárfás Endre: A tavasz három pillanata Feltartott kezekkel a templom. Fehér kendőt lobogtat a fa. Terpeszti dermedt ujjait a folyó. De odalenn aknáit érleli a tavasz, gyújtózsinór-gyökereken fut Ia láng s petében, ikrában, tojásban élesre állítódik az élet. Pókhalottak, darázstetefnek: avar-égben vakult csillagok. Alattuk a csírázó magok: földsötétben vad fáklyásmenet! Ma reggel kirobbantak mind: fehéren feszítették ki szirmukat a szélben, s lobogtak át a látható időn. A kelyhük mint a gondolat parázslóit, és — tettre gyűlni — mind gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn.
