Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
8 Irodalom» művészet 1985. FEBRUÁR 9. Darvas József: Város az ingoványon (részlet) ará'csony estéje van, s K a búvóhelyül szolgáló idegen lakásban szo- ■ rongva hallgatjuk a becsapódó aknák és ágyúlövedékek csatta- nását. Számítgatjuk, 'hogy ugyan hová, melyik utcába eshetett ez az előbbi, amelyik . majdnem betörte a mi ablakunkat is? Úgy látszik, mindent meg lehet szokni, még a halállal való játszadozást is. Egészen nyugodtan ülnék, ha nem lenne itt mellettem ez a két ártatlan csöppség. Ott játszanak a padlón a karácsonyra kapott játékokkal, s egy- egy nagyobb csattanásnál megrebbenve néznek rám: én vagyok számukra az oltalom és a legfőbb biztonság. Hisznek és bíznak bennem: valahogy úgy érzik, ha én itt vagyok mellettük, nem érheti őket semmi baj. S mert ezt látom sugározni ártatlan tekintetükből, egyszerre olyan nehéz lesz a szívem a felelősségtől. hogy majdnem kiszakad a mellemből. Egyszerre csak jön valaki, egy ismerős, és hozza a hírt, hogy az oroszok bekerítették Budapestet! A budai oldalon már a Hűvösvölgyiben vannak. Aztán más jön, és ugyanezt mondja. Az ágyúdörgés mindenesetre egyre közelebb hallatszik, s a „ibelövések” egyre sűrűbbek. Szóval megtörtént... Valami egészen mámorító érzés vesz rajtam erőt. Az eszem tudja, hogy ezzel nincs vége semminek, sőt most kezdődik igazán a neheze: a mostani közeli csattanások csak szelíd előhírnökei annak, ami ezután következik. Tegnap a szomszéd házba vágott be egy akna: az egyik lakásban meghalt az egész család. Ma délelőtt a szomszéd utcában történt hasonló. Lehet. hogy ma éjjel vagy holnap itt nálunk... Nem tudom végiggondolni a gondolatot: nem a védekező ösztön, hanem az öröm hessegeti el mellőlem. Nagy-nagy biztonság ömlik el bennem: talán valami ilyesmit éreznek kicsi gyermekeim is, ahogy rám néznek, és idesimulnak hozzám. Egész éjjel nem bírok aludni. De nem az időnként becsapódó lövedékek csattanásait figyelem, s nem is a fönt köröző repülőgép közeledő, majd távolodó bugására fülelek, hogy vajon dob-e bombát — hanem a szűnni nem akaró szekérzörgést hallgatom, kint az utcán, az ablakunk alatt. Ügy látszik, vonulnak visszafelé a németek, át Budára. Mehettek már, rászorult a nyakatokra a hurok. S eszembe se jut, hogy ez a hurok engem is megfojthat: csak a beteljesedés izgalmas örömét érzem ... Karácsony két napján végig egyre tart a német visszavonulás. Lehetséges, hogy ezek csakugyan nem akarják Budapestet védeni, hanem kitörésre készülnek valahol Budán? Viszont az is igaz, hogy csak lovas szekerek vonulnak a hidak felé: se tankok, se ágyúk, se teherautók nem sorjáznak utánuk. A belövések egyre szaporodnak, de különben csönd van. Azt már kezdjük megszokni, hogy az utcán egyszerre csak közécsap egy embercsoportnak egyegy akna vagy ágyúlövedék, s véres húscafatok mázolódtak a falra. A halottak különben is szaporodnak az utcákon. A nyilasok tőlük telhetőén versenyeznek az aknákkal. Vájná testvér, aki a főnyilasok közül egyedül maradt a körülzárt fővárosban, parancsot adott, hogy a búj kálókat és katonaszökevényeket a helyszínen agyon kell lőni. S a pártszolgálatos testvérek buzgó igyekezettel teljesítik is a parancsot. Sőt. nemcsak a búj káló gyanús vagy baloldali elemeket és nemcsak a katonaszökevényeket lövik agyon, hanem a védett házakból js egyre több zsidót hurcolnak ki, és gyilkolnak halomra. Nincs már óbudai téglagyár, és nincsen Duna-part sem: az utcák és a terek kivégzések színhelyei — legfeljebb a Pannó- nia-ká.véház vagy a Városháza pincéibe hurcolja el áldozatait az, aki a tarkólövés vagy a „perforálás'-’ előtt még egy kis kínzással is ki akarja elégíteni aljas ösztöneit. S nincs már a gyilkosságok ..adminisztrálása” sem: . a rendőrség nem jegyzőkönyvez, a hullaszállító autó nem szállít — a hullák temetetlenüi hevernek az utcákon és a tereken. Egyik reggel óriási detonáció légnyomása dob ki az ágyból, és betörnek az összes ablakaink. A csepeli vasúti összekötő hidat robbantották föl a németek. Az akna- és ágyútűz is egyre sűrűsödik. Talán megkezdődött a tényleges ostrom? Hiába, most már le kell költözni a pincébe, abba a nedves, piszkos, patkányokkal teli odúba, összezárva még száz másik emberrel. Eddig főleg a magamfajta emberekkel érintkeztem: olyanokkal, akikkel egy a vágyam, gondolkodásom és reménykedésem. Itt azonban a legkülönösebb elemek vannak összezsúfolva, s szinte percenként ugranak egymás torkának. a ketrecbe zárt vadállatok ingerültségével marakodva egy- egv jobb helyért vagy biztonságosabb fülkéért. Azt is meglepődve tapasztalom, hogy még mindig szép számmal vannak, akik kitartóan hisznek a német győzelemben: főleg a módosabbak, és azok a kereskedők, akiket a háborús konjunktúra és a zsidótörvények hulláma emelt föl a hátán. Nem is akarják tudomásul venni, hogy a szovjet csapatok csakugyap körülzárták a fővárost, s ha nagy nehezen mégis tudomásul veszik, hát a felmentő seregek közeledésében reménykednek. Ők viszik a szót, a többség pedig hümmögve bólogat vagy hallgat — annál is inkább, mert Vájná testvér már kibocsátotta hírhedt rendeletét, amelynek értelmében azt, aki „csüggeteg kijelentést” tesz. a helyszínen fel kell koncol- ni. . . Egymás után jelennek meg a bevonulási parancsok. Ha mindenki betartaná a rendelkezéseket, alig lenne már civil férfi ebben a városban. Csendőrök, rendőrök, nyilasok razziáznak az utcákon: vizsgáznak a hamis igazolványok, mert már legalább minden harmadik férfi krtonaszökevény. A nyilasok olyan buzgók a bújkálók felkutatásában, hogy sok helyütt még a pincéket is végigjárják. Rajtuk még nem is csodálkozom, hiszen a fejük, az életük a tét ebben az utolsó játszmában. Nyilván nem is hiszik, hogy tíz- vagy húszezerrel több katona — akiket felfeg.vverez.ni se tudnak már — meg tudná védeni Budapestet. De minél többeket beugratni ebbe a véres viaskodásba, s így minél többekkel megosztani a felelősséget: ezt a törekvésüket megértem. Hanem ezek a csendőrök és rendőrök. akik kopóigyekezettel szolgáltak végig ki tudja hány kormányt. hányféle rezsimet? Ennyire el tud aljasodni, s ennyire a szolgaszenvedély űzöttje tud lenni az ember? Hiszen, ha csak úgy tessék-lássék, a forma kedvéért csinálnák ezeket az igazoltatásokat. De látom rajtuk, hogy csakugyan hiszik a felülről kapott ítéleteket, mindenekelőtt azt, hogy aki nem vonul be a parancsra, bűnös!... Hiszik, s a jó kopó törekvő igyekezetével próbálnak minél több „bűnöst” összefogni... villamosok mér nem járnak, a gyalogos nép a házak tövébe húT zódva jár, siet, fut, hogy legalább ennyire védve legyen a becsapódó lövedékektől. Ezek a jól táplált, nagydarab ember-állatok pedig — mellükön a láncos fémlappal, hogy „csendőr” — olyan nyugodtan sétálnak, szemügyre véve minden férfit, mintha egy falusi búcsú forgatagában járnának. Parasztgyerekekből nevelt janicsárok: most látom csak igazán, ebben az ítéletes képben, hogy rideg, kegyelmeden ellenségei lettek a népnek, amelyből származtak. Lehetetlen velük többé bánmikor is szót érteni. OLVASSUK ÚJRA — EGYÜTT! Ez a város természetesen Budapest. Nem is nagyon áttételesen: az odatelepült az ott létező és egzisztáló magyar szellemiség a politikai és kulturális a közéleti és gazdasági. Az ingovány pedig a huszadik századi magyar történelem. Tudományos- kodva azt mondhatnánk, hogy az ostrom létbizonytalanságában induló mű, amely aztán a felszabadulás lázában fejeződik be, s amely 1945 nyarán az első könyvnapon meg is jelent geopolitikai címet kapott. Jelezve a magyar közéleti gondolkodás és az adott történelmi keretek viszonyát. Líraibban: a szabadság első lélegzete. Az okos emberfők egyik legkiválóbbika Darvas József úgy elemzi az uralkodó osztály csődjét, a kiutat keresők lehetőségeit kutatva- szemlélve a lehetséges jövőt hogy bemutatja a maga aktív szereplésével az akkori magyar életet. Hatalmas sóhajtás ez a könyv_ átlépi az elmúltakon, befejezni ami volt, indulni új utakra a felszabadulás ihletével a szocializmus építésére. ..Már a második vagy harmadik.napon hozzákezdtem a megírásához. Amikor a Baross utcai ház. ahol ostrom alatt családommal bujkáltam felszabadult és néhány hét alatt be is fejeztem. Még a pincében, pillogó gyertyafény mellett kezdtem róni a sorokat: azt se tudtam akkor hogy könyv lesz-e belőle vagy csupán önmagam számára valamiféle számvetés? Se praktikus írói cél. se műfaj, se gondos írói megmunkáiás nem érdekelt akkor. Egyszerűen: muszáj volt írni. Ügy éreztem, nem tudnám elkezdeni azt a másik, az új, a hosz- szú éveken át várt vágyott remélt — s ’ egyszer-egyszer már nem is remélt — életet, ha ami az ostrom rettenetes napjaiban felgyülemlett bennem, el nem mondom.” Számvetés végiggondolása mindannak amit az író érzett, megtanult, ami ellen fellázadt, amiért harcolt. Sorra veszi a Horthy-kurzus jelentős alakjait Gömböst Bethlent, és még sok száz nevet akik mind a történelmi osztályok” huszadik századi létezéstechnikájának irányítói váltak. Ezt a történelmi tapasztalatanyagot át- meg átszövi a személyes élmény, a Márciusi Front a baloldal küzdelmének eseménydús ábrázolása. Hatalmas indulattal idézve fel a cselekvésre késztető gondolatokat. ,,Hova fordulhatunk a veszély óráiban? A 25 éves ellenforradalmi reakció minden árnyalata nemzeti érdekeink árulója lett. Ez a banda 25 évvel előbb a román imperializmust most a német fasizmust csőditette nyakunkba. A fasiszta pártok és csoportok féltékenyen versenyeznek egymással hogy melyikük szállít több magyar vért, verejtéket. kenyeret s melyikük kapja meg érte a vérdíjat a hódítóktól. Nem nézhetjük tétlenül, ölbe tett kézzel hogyan sodor bennünket végső romlásba a németek oldalán néhány elvakult kalandor és megvásárolt renegát. Nem tűrhetjük, hogy Magyarország az előjövendő béketárgyalásokon a népek szégyenpadjára kerüljön és a nemzetet új még rosszabb Trianon sújtsa. Az idő sürget. Néhány hetünk legfeljebb néhány hónapunk van arra hogy együtt harcolhassunk szabadságunkért a jugoszláv, lengyel francia és a többi leigázott néppel.” Darvas ekkor már szocialista írónak tekinthető. 1941-^ben jelenik meg A népi írók új útjáról írt cikke amelyben a magyar baloldalt is bírálva a haladó magyar értelmiség felelősségéről, harcosságának hiányáról ír. És ez a hang tetőzik a Varos az ingovány-ban. Hogy kevés, amit tett a magyar értelmiség, és hogy ennek a passzivitásnak komoly következményei lehetnek. Ezt fogalmazza meg az első lélegzetvételkor ez a sokszínű érdekes önvallomás — mely Darvas József gondolatainak teljes összefoglalását adja legalábbis 1945-ig. Sok okos profetikus jóslat javaslat mellett az írás legfontosabb célja hogy a nyílt küzdelmektől huszonöt év alatt elszokott magyar munkásságot és parasztságot aktivizálni segítse. De a mű közben, ha nem is egy napló kronológiájával de a jelenlévő hitelével számol be az utolsó hetek, napok politikai történéseiről, a szánalmas október 15-i kiugrási kísérlettől az állandó igazoltatásokon keresztül az első , orosz katona bácsi” rúeg jelenéséig. A könyv jelképesen is valóságosan is Szabó Dezső sírjánál ér véget. Darvas akkor még nem tudta hogy halt meg a huszadik századi magyar irodalomnak ez az ellentmondásos na jy egyénisége: ,Bomba ölte meg vagy a nyilas őrület? Gépfegyver vetett véget kíméletlen harcainak vagy ágyban, párnák között valami ,polgári’ betegség?” Azóta tudjuk valószínűleg éhen halt. Darvas csak egyet érez: ,ime beteljesedett a törvény”. Es a mű végén: Valami elmúlt, és valami elkezdődik.” Sz. M. Kiss Tamás: Téli sóhaj Az óriás diófa az ablak ■négyszögében ezer apró bogával akár az ég jegébe belemerített háló Hová lettetek halaim madaraim búgó rovarok pikkelyes bolyhos csillagok gránit pengésű kövek küldjétek hangot fényjelet... Mint ha két fűszál összeér vagy összecsendül két levél Kendős asszony Barcs János: Akkor szárnyaltam Amikor le kellet volna állnom, akkor szárnyaltam legsebesebben. Amikor szárnyalnom kellett volna, akkor álltam meg legszívesebben. Amikor hallgatnom kellett \ volna; Akkor beszéltem leghevesebben: amikor már beszélhettem volna, akkor hallgattam legszívesebben. Pusztai Zoltán: Rekviem van egy ház egy egészen olyan mintha ház lenne utcára néző juliska nénivel és pista bácsival nyitva felejtett kapuval amin be ki ki be ki ki akkor amikor kedve szottyan van egy háLZ saját sajátosságává l hogy van a küszöbre kozmáit macskával a gaz verte kertben tátogó kúttal Pistike elveszett ólomkatonáival van egy ház a sarkai répedezettek sehogy sem tudom beilleszteni a fotóalbumomba. Bárdos. Pál.: Egyszer nagyobb hallgatóság előtt arra kértek, mondjam el, mi volt a legnagyobb siker az életemben. — Nem volt még sikerem — vágtam rá gondolkodás nélkül. Aztán ijedten néztem körül. Éreztem, ebben a pillanatban ott a teremben mindenki gyűlöl engem. Nem nagyon gyűlöl, nem annyira, hogy megfogalmazza magában, csak valahol a tudata mélyén. De ez az alattomos rosszindulat, ez az átmeneti gyűlölet elég volt ahhoz, hogy hirtelen csend támadjon. Az alig észrevehető csönd módot adott rá, hogy eltöprengjek, mi sízalladt ki könnyelműen a számon. Nem szabad ilyet nyilvánosan kimondani. Már csak azért sem, mert leszállítja az értékemet. Nem az önértékemet, hanem a helyzetit. Hisz én ülök az asztal „sikeres” oldalán. Az én kedvemért jött ide ez a sok ember. Pontosabban annak a valakinek a kedvéért, aki író, tehát síikért ért el az életben, hazudozó hajlamát furfanggal vagy türelemmel legalizálta, s lám, egész szépen megél abból, hogy hazudik. Aki pedig erre képes, az ne panaszkodjon sikertelenségre... Az író élete csupa siker, „Olaszba jár” (nem tagadom, jártam OlaszSIKER országban), közük a lapok (no persze, attól író), mindenfélét írnak rálát (ó, a kritikák keserű- mandula-iillata), az. íróknak színésznő szeretőik vannak (ó, boldog békeévek köztünk maradt emlékfoszlányai), írók rengeteget keresnek (már aki, könyörgök, már aki), az írók így meg úgy, hát ne tessék itt izélnj a nagyérdeművel. Szétnéztem a csalódott arcokon, és arra gondoltam, oly sok keserű tapasztalat után (hát minden lecke hiába?) megint idétlenül viselkedtem. Pedig nem is panaszkodtam. Tiltja az ízlésem. Csak meggondolatlanságomban őszinte voltam egy pillanatig. Ők pedig, ez a sok ember, nem ezért jöttek. Nem erre kíváncsiak. Nem kívánják vetítő- vásznon látni a moziban a kemencefenekű nejüket. Se az alkoholszagú, foghíjas férjüket. Szép sízőke lányra kíváncsiak, meg markáns, szívtipró férfira fogpasztamosollyal. Nem kíváncsiak a piti árulásaikra; a regény hős kalandokon át győzedelmeskedjen, ha már ők, a tisztelt nagyérdemű olvasásra fanyalodtak. Ne lehessen hallani lelkűk ürességének tengercsiga- búgását, vágjon valaki a gitár húrjaiba, vagy ordítsa a nótát torkaszakadtából. A sikeresi ember pedig legyen sikeres, a kutyaúristenit, ne bolondítsa őket. Ha már annyi érzés kiveszett a lelkűkből az évek során, legalább ezit az egyet hagyják békén, ezt a lenézéssel kevert irigységet, hogy no hiszen, ennek a pimf fráternek sikerült, valami nekem is sikerülhetett volna, ha közbe nem jön az az izé, ha meg nem botiom, ha nem rosszkor szülétek, ha ráérnék. . . — A kudarcaimra emlékszem — mondtam makacsul az ellenséges csöndben. Megint az a gonosiz, alattomos hallgatás. Mindenki lesütötte a szemét. No nem, a kudarcaimra, azokra talán végképp nem kíváncsi senki. Mit keresek én itt? S ha már idevettődtem, miért beszélek összevissza? — Ennyi könyv után nem volt sikere... — stzólalt meg egy férfihang. A mondatról nem lehetett eldönteni, felkiáltójel, kérdőjel vagy három pont van-e a végén. Leírhatatlan hangsúly. Vagy inkább a hangsúly hiánya. És a szavakkal megfogalmazatlanul, bizonytalanság és bizalmatlanság árnyalatai. — Éppen azok a kudarcok. — Rossznak tartja a könyveit? — ez már egyértelműen kérdőmondat. De a hangsúly még bizonytalan, lebeg: a sajnálat ési a meglepetés között. — Nem egyformán — mondom tétován. — Talán nem mindegyik rossz, Talán lehet valami érdemük. — Hát akikor? — Maguk a könyvek a kudarcok. Maga a mű. Mert aki olvassa őket, az így vagy úgy minősítheti... Válogathat közöttük. Gibic. Gusztál, gusztál, neki semmibe se kerül. De aki írta azokat a könyveket, az másként látja őket. Látja a távolságot a szándék és a megvalósulás között. Óriási a távolság. És így lesz maga a mű a legnagyobb kudarc. Mert nem az, ami lehetne. Vagy aminek lennie kellene. Csak az, ami. És ez többnyire kevés. Nagyon szomorú lehetett a hangom, mert megszánt egy fejkendős néni. Néha az ilyen fekete kendős öregasszonyok a legjobbkor szólalnak meg. Van gyakorlatuk, tudják, hogyan kell fölkapni a földről orra bukott unokájukat. — Azt akarja mondani — segített ki a néni —, hogy ami emberi mű, az mind csalódás. — Azt akarom mondani — kaptam a szón —, azt. Mikor az Űr hat nap alatt megteremtette a világot, szénézett, és azt gondolta: jól van. Megszentelte a következő napot, és megpihent. Az írók csak majmolják a teremtést, így aztán a hetedik napon szétnéznek, éa rét-
