Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1985. FEBRUÁR 9. Irodalom, művészet 9 Tejbe gyűjtők Bisztray Ádám: A hegy mögött Nyitod-é végre az üveges ajtót, hogy mész illatú, kék homályba lépj? Téglát, kiért hordoztál, sötét és új cserepet, kiért meredek szarufán csúsztattál össze, kiért csemetefát foganni ültettél ki a kertbe, épp a tiéid húzódnak el, a birtokos Nap fordítja el arcát, hadd jusson hely szék hátára adni a kabátot, tenmagad kínálni borral és dohánnyal. Mégis ülsz, nyelvedre alvadt szók lepedéket varinak. A hegy mögött, a völgy felett vadludak esti hangja sörétez. Várakozás A magyar piktura meghatározó tája az Altöld, a síkság, ezért beszélünk immár évtizedek óta több nemzedék vizuális termése után is alföldi iskoláról. A mai magyar alföldi iskola mestere, Kurucz D. István most lett hetven éves, évfordulóján újabb magas állami kitüntetést kapott a Munkácsy-díjas, SZOT-dijas festő, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze. Születésnapja tiszteletére rendeztek kiállítást a Műcsarnokban. Irodalmi oldalpárunk illusztrációjaként Kurucz D. István képeiből adunk válogatást. tegve látják, hogy semmi sincs jól. Pihenés helyett lelkiismeret-furda- lás a szombat — No hiszen... — mondta valaki, aztán, elhallgatott, ahogy felé fordultak a fejek. — Mondja csak— Nézne most szét az isten. Aztán mondaná most, hogy így van jól... Lenne neki szombat. Nevettek. Nevetett az egész terem. Végre nevetés. A nevetésben egyek vagyunk, nincs közöttünk virágcseréppel díszített asztal, nincs különbség, nincs író és olvasó. A nevetésben mindnyájan emberek vagyunk, az egyetlen állatfaj egyedei, amely nevetésre képes. — No jó — mondtam, és újra felém fordultak a fejek. — Elárulok egy titkot. Nem siker kell az élethez. Remény kell. És tudják, mit? Mégis volt egyszer sikerem. Egyszer az életben. Az úgy történt, hogy játszották egy színdarabomat. Persze, minden a legpocséfcabbul ment. A rendezőnek megbetegedett az édesanyja, késtek a próbák. Az egyik főszereplő nem szerette a darabot. A másiknak meghalt a kutyája, bánatában nem tanulta meg a szöveget. Az ellendrukkerek boldogan várták a bukásomat. A közönség rémítő csöndben ült három felvonáson át. Aztán mikor lement a függöny, állítólag óriása taps tört ki, de nem vettem észre, erről alig tudok valamit. A színészek újra meg újra kirángattak a színpadra, még a vasfüggöny elé is kilöktek. Kétszer-háromszor — nem tudom. Csak a nézőtér furcsán fordult képére emlékszem, meg a feleségemre és a két fiamra, kihajoltak a páholyból, és ütemesen mozgatták a tenyerüket. Aztán ennek is vége lett, beszívtam a nehéz függöny porszagát, és akkor... akkor történt valami. Nyakamba borult az ügyeletes tűzoltó. Megölelt, megcsókolt. Akkor láttam, hogy ismerős... Osztálytársak voltunk a gimnáziumban, és nem láttam őt az érettségi óta. Talán ez az ölelés... Ez volt az... Mert mindenféle megtörténhetik velünk, amíg élünk... — Ez volt a siker — segített valaki megfogalmazni. — Igen — mondtam —, így valahogy. — Mert van egy icipici siker, de nem ez a fontos. Hanem a remény. Különben nem lesz új könyv, és nem lesz semmi... Értik ezt? Megint csönd. De most már úgy éreztem, nem haragSizik rám senki. Kimagyaráztam magam. — Hát ilyen a siker — mondtam. — Tűzoltóruhát visel és úgy hívják, hogy Vecsernyés János. Iszlai Zoltán: Viselkedők aszkó Gábor álmosan pillogott a zöld műbőrüléses, porcsíkos lolóablakú vasúti kocsiban, mikor betölt a hátsó ajtón az általános iskolás, korai kirándulócsoport. A gyerekek átömlöttek volna az ő kettős ülésére is, ha nem robban be az első ajtón egy testes, rövidhajú, szederjesen és bajuszosan kövérarcú fiatal nő. Karján csokoládém ászát os szőke kisfiúval. — Viselkedj, kislányom, viselkedj — állta el az útját egy rebegő szemű barna iskolás lánynak az átjáróban. — Ti majd ott elfértek. Ide mi ülünk. — Hú — sziszegett a kislány gyűlölködve —, hát ha egy perccel előbbre érünk, már mindnyájan ülünk. — De nem itt — fejezte be a társalgást a pumpáltarcú óriásnő, s háta tfordított. A mókusbarna bakfis egy pillanatig undorodva bámulta az arcának szoruló széles, kékmelegítős hátat. Majd a legközelebbi ülés karfájára rogyott, s éles hangon folytatta mesélésé-t, amit valahol •kint már elkezdett. Közben a helyfoglaló család többi tagja is megérkezett. Egy fiatalos, de véreres szemű nagymama átvette a bajuszostól — mint hamarosan kitűnt, a lányától — Andriskát: „hát hová megyünk, hát a Gizi néniékhez megyünk Andriska, látod, ez a Gizi néni meg a Tóni bácsi, látod?” És Paszkó Gálbor is látta és hallotta őket. Meg a többieket. Viselkedni egészen Visegrádiig, ahol ők leszálltak Paszkót meg sustorgó fejjel, a fülén kidagadó agyvelővel hagyták maigára. Andriska legelőször kiflit kapott Jórapogósifrisscsakegykicsittörjéine- kinemkellebbeazegész, mondta a puff adózó anyu, apof ámszétszakad - kisfiamneakezeddelneakezeddel. Már minthogy valami mással fogdossa közben a nagymami terhesei pős lábát, amit a lilanyakú néni tüstént föltett az ülésre, hogy őt se zavarja semmi a „jóropogós- friss" kétpofáraitömködésében, fokhagymás sápadtkol busszal. — Hát, hány éves vagy életem? — kérdezte' erre Gizi néni. Andriska váláséul erőlködve ráprüszkölte a kiflit, hogy háphom. Pedig csak kettőnek látszott. — És te hány éves vagy, életem? — kérdezte törölközve Gizi néni, fülén ettől kezdve néhány nedves kiflimorzsával a velük tartó csigáshajú, egyenes szemöldökű rokon kislányt. — Tíz múltam — nézett fel könyvéből a lánykarokonság mogorván. — És nem szeretsz tanulni, mi? — állapította meg Gizi néni. — Én se szerettem. De muszáj volt. Anyád se szeretett tanulni. De muszáj volt neki. Ha meg dolgozol, akkor azt unod. Akj dolgozik, egyébként annak jobb. Mert azt csinál, amit akar. — Még hogy azt csinál — mor- rant közbe szederjes anyu —, hanem amikor a kolléganőcskék keserítik a... — Nyáron is majd megfulladtunk — bólint helyeslőleg Gizi asszony, egy piros nylonzacskóval vacakolva —, ti meg nem tudtatok ott kikövetelni valamit abban a 'hülye csarnokban? Aki a ventillátor alatt ült, annak tönkrement a nyaka. Olyan hülyén oldották meg. A bajuszos nő bólintott, majd felsikított: — Megeszedamitodapakoltamkis- fiamfogadjszóthányszorszóljakén- nembirokveleanyuhátfogjamármeg- legalábbapofájáthaddtörlömleAnd- riskateátokezmindigrúgmaradjna. Na! Nagymama (fogja): — Andriskám, arany szívem!'Hát rugdosod a nagymamit? Inkább adj neki egy csókot életem. És cuppant. — Lefőztem, mondom, hogy elhozom — csörgette meg Gizi a piros zacskót. — Tóni fogd! Poharat nem hoztam hozzá. Igyatok belőle egy-egy slukkot. Nálam van papírpohár — avatkozik közbe az egyenes szemöldökű tízéves. — Hadd lám! — kapja ki kezéből Gizi néni a poharakat. — Tóni fogd! Isszák. A langyos feketét. A szederjes fintorog, — Te, hát ebbén hány cukor van? — Négy — mondja Gizi. — Mi mindég néggyel isszuk. — Hát, ízlés dolga — borzong meg óriásanyu. — Megiszom én cukor nélkül is. Ha nincs cukor — jegyzi meg bölcsen Tóni, aki jól fog, ezenkívül kicsi és szőke és ravasz és kopasz- kás. — Énnekem így a legjobb — kapcsolódik be a társalgásba a nagymami felnőttként is. — Azt hiszem, az előbb a vérnyomásom leesett. Olyan rossz érzés, Tónika, hogy az élettől elmegy a kedvem. De csak addig tart, ameddig bekávézok. Aztán ugyanolyan leszek, amilyen voltam. — Te nem ülsz le, Manyi? — kérdezi hirtelen Gizi a bajuszos asszonyt. Észrevéve, hogy a nagy kávézásban egy hellyel kevesebbjük maradt. — Majd az ölembe, igaz? — javasolja hetykén Tóni. De a Manyi az tamáskodik. — Ha én a Tóni ölébe beleülök, akkor elnyomott lesz, egyből. — Na nem azért — védi meg felesége a kopaszkást. — Azért még jól bírja ez. Eszik meg iszik eleget, nem? Az átmenetileg beállt csöndben fölerősödik a mesélő úttörőkislány hangja. Moziélményeket oszt meg kirándulótársaival. — Két... ilyen... gladi... gladiátor. .. verekedett... ési tördelték egymást. Nyomta bele... a kést. Olyan volt!... Elvonszolta, söpörte a • homokot... olyan volt... Jézusatyám, nekem ne öntsél annyit, mert ez nekem árt — si- koltott fel az észrevétlenül cipőt- lenné vált nagymama, túlharsogva a moeimesét. — Hát szerbusztok, egészségetekre, én vagyok a legidősebb! A kocsiban a pálinkaszag rendes útjára indul. Üttörőkislány (már másik filmnél tart): — .. .és amikor operálták, akkor valami mást adtak be neki inni... a csövön keresztül... agymami: — Isten ments, még egyet? Ej, nem bánom. Le- isizom tőled azt a picit. Imádom, amikor egy picit be vagyok csípve. Kicsi életem, hát nem adsz a nagymaminak egy csókot? Cupp. És cupp. Üttörőkislány: .. .és voltak azok a tepsik... de nem olyanok... hanem. . . az olyan volt. amikor az áruházban lógsz. .. mindenki... a vállfán... Nagymami: — Manyika, aj, de jó itt. Elférünk mindnyájan. Gyere közelebb. — Jaj, de elvertem ezt tegnap — veszi ölébe Andriskát a szederjesarcú. — Anyukám, hát képzeld, kiszakítja ott nekem a falból az éjjeli lámpát. Ekkora tiplivel! — Erős gyerek ez! Egészségedre — emelné Tóni az üveget. A felesége gyakorlottan elkapja. A könyökénél. Tóni bűntudattal dugaszok Visz- szapakolja a literest a piros nylonzacskóba. Az üres termosz mellé. Bánatos csönd. Andriska se rúg. Az ablakon maszatol. Úttörőkislány (áthatóan, Paszkó Gábor háta mögül): — Apáról fiúra terjedt az a... szóval ez a kard eltört. .. szóval a... nádasban ilyen éles kard volt... előkelő család... csak rang.. . rangrejtve, vagy hogy... szóval... — Édes fiam, mi vagy te, angol lord? — üvölt rá rekedten gyermekére Manyi, az anyu. — Tessék levenni a lábadat az asztalról! Én nem tudom, kitől tanulod ezt a lábrakást, de letöröm! — Egy dzsentlemen lesz — nevet saját bemondásán Tóni. És ismét göngyölíteni kezdi orvul a piros nylont. Nagymama (merengve): — Kiszakította a lámpát. Az arany szívem. Akkor én kérdezem, Andriska mit csinálsz, Andriska, hát szabad ezt? Mire azt mondja, hát dódozok. Dódozik, na mit szólsz? Űjabb kettős cupp. pedig nagymama egyet csókol. De Tóni meg kidugaszolja az üveget. Szilvaszag. nagymamilábszag. fokhagymaszag Sőt. talán Andriska is? Paszkó reméli: nem. Hiszen dzsentlemen. Töltögetések. Üttörőkislány hátulról ráúszik: — Éppen akkor... szóval kivittek oda egy néger lányt és... a majomhoz vitték... és akkor... és akkor jött a majom. Szóval... de ezt nem ette meg. Es ott a hapsi azt mondta, hogy eljátsszák, hogy mi történt... Nagymami (a korábbinál sokkal veresebb nyakkal, túlharsogja): — Hogy ez azt a kacsát mennyire szereti, az nem is igaz. Csúnya vagy, azt mondja a Rózsi néninek, tudod ott a telketeken, a Szabadság hegyen, csúnya vagy, nem adod nekem a hápi kacsát. Akkor kérem a takast, azt mondja, kérem a takast. így. Bajuszos Manyi: — Agyon is verem legközelebb. Kakast kér, mint egy koldus. Az meg kukorékol, ez meg nézi. Mint egy rongyos koldus. Koszi, Gizikém, ez már a lábamba megy. — Kis japán kakast kellene, vagy... — legyint Tóni, mint akinek minden állat mindegy. — Egy kis papagájt Andriskának — emeli világosság felé az üres üveget a felesége, akinek elképzelése a gyermekese állatszükségletéről határozottabb. — Hogyne, még mit nem. Majd elmegyünk a barátomhoz. Van annak kutyája, macskája, papagája — ígéri Manyi, vésztjóslóan nyalogatva a száját. — Dobd ki, ezt nem veszik visz- sza, dobd ki nyugodtan — tanácsolja felesége a bánatos Tóninak. A torlott férj lehúzza az ablakot. Üveg ki, ordítás kintről. Ablakfelhúzás elvágja. Üttörőkislány (már nem filmet mesél, hanem kirándulást): — Az osztályfőnök jó fej. Például Aggtelekre mentünk, és például ott aludtunk, persze nem aludtunk. Piszok mérges volt, hogy most egyenesen haza, de egy szart mentünk haza. Kiszaladtunk és elbújtunk, ő meg könyörgött, hogy a szülőknek mit mond, hát ezt lehetett vele. Egész éjszaka könyörgött. Andriska: érthetetlen módon a padlóra esik. Még érthetetlenebbül egyáltalán nem bőg. Hatalmas anyja fölveszi, rázza, mint Tóni bá az üres üveget. — Ez nekem mindig leesik. Ez így fogja egyszer végezni. De én hagyom. Tegnap is leesett a székről. A konyhaszekrényre akart fölmászni. Aztán sírt. Ha sírsz kisfiam, hát sírjál, mondtam neki. Nem mászol föl még egyszer nekem, mert ott maradsz. Vagy fejreesel. Képzeld, ezt a szalámit sem eszi. Töpörtyűt zabái. Meg sajtot. Átmegy a szomszédba, a kakasokhoz. Kéjek, Rózsi néni, azt mondja, egy kis kenyeret. Meg szalonnát és a kakast! Andriskám! Hagyd aludni a nagymamit! Szólok a kalauz néninek! — Ne velem ijesztgesse, hanem az apjával — jegyzi meg a végszóra érkező kalauznő komoran. — Kérem a jegyeket! És Visegrád ekkor még félórára volt. Pastakó Gábor addig még végighallgatott három amerikai filmet és egy szatírhistóriát az úttörőkislánytól. Andriska fejbeverte nagyanyját a levetett terhescipővel, hogy ne aludjon, hanem vele foglalkozzék. Giziké kegyesen megengedte Tóni bának, hogy a piros szatyorból elővegyen még egy — beváltatlan, ám szintén szilvát tartalmazó — üveget. Tartalmától a család megéhezett. A végtelennek tetsző kolbászhoz azonban csak a csöndben olvasó kislány kért kiflit; Andriska sem. A visegrádi állomáson — kivételesen — nem Andriska esett , hasra a sietségtől, hanem a nagymama. Ám leánya úgy emelte őt is talpra a kemény peronról, mint a puha pelyhet. aszkó Gábor hitetlenül bámult utánuk; át a — szellőzés miatt — leeresztett ablakon. Hogy azért őt is észrevette a família, azt abból sejtette, hogy az enyhén tántorgó Tóni bácsi — kihez bajuszos anyuék ugye látogatóba mentek — valamiért neki integet és kiáltozik. Paszkó egy kis idő múlva jött rá, hogy kettőért is kalimpálhatott. A nagymama félpár terhescipőjét meg a termoszt kereshette rajta. Utóbbit valószínűleg azért felejtették ott, mert mellette a szatyorban nem maradt több tele üveg. összeállította: Rékasy Ildikó