Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

1985. FEBRUAR 16. Irodalom» művészet 9 Földeák János: Velem volt Magyarország Vagy tizenhatezer kilométert utaztam öt hét alatt, folyókat s tengereket csodáltam, s milliós városokat, hófödte hegyek tövében álltam, míg porzsolt a nyár heve, dédelgetett ismeretlen népek kitárult szeretete — mégis, bárhol jártam, bármit láttam, mögöttem volt a haza: a csodálatos Moszkvai Metrón Budapest villamosa, a Kaukázusban a Mátra s Bükk, pálmák közt az almafák, Jerevánban a karszt-tájú Veszprém Névánál a vén Dunánk; ha fiatal nő mosolygott vissza, már láttam az asszonyom, ha pionírokkal beszélgettem, rögtön a fiaimon tűnődtem, és ha szoljankát ettem, nyeltem a halpaprikást, s mikor borozgattunk Grúziában, idéztem Tokaj borát — mindenütt velem volt Magyarország, őrzött és kísérgetett, súgott, ha kifogytam a szavakból, tanácsolt és megnézetett földalatti erőmüvet, könyvtárat, gyárakat, múzeumot, építkezéseket, iskolákat, s ki közben kezet adott, nem velem — hazámmal parolázott, s aki meg műveiket mutatta, úgy vettem, mint nekünk szánt testvéri üzenetet — s nőttem, nőttem, minden nap nőttem a futó őt hét alatt: hogy magyar vagyok és budapesti, hogy drága országomat már milliók őrzik a világon s minden cselekedetünk más népeké is, s ha győzünk, ők is erősödhetnek velünk; hogy mint magyarok tartatunk számon s nem lesz oly könyörtelen korszak, hogy ne sorolná sorunkat a világtörténelem... Dicsekvés nélkül: Hogy külföldön jártam, tanultam meg: mit jelent magyarnak lenni s békés nemzetek szövetségében az emberiségért tenni; hazámat is külföldről láttam meg, s ha kicsiny rész i\s a földünk, a világon már nincs nélkülünk szó: népei sorába nőttünk. 75 éve — 1910. február 20-án — született Földeák János, a munkásírók csoportjának egyik alapítója, kétszeres József Attila-díjas Szenti Ernő: Az elmúlás újrakezdést sürget Egyformára kiszaggatott napok Emlékeimtől verseket kapok Lávaként szétterülő álmok Kíváncsiságom anyagtalan csápok Bánatok közé tévedt örömök Lyukas időtlenből pillanat csöpög Törvény-lóháton véletlen üget Az elmúlás újrakezdést sürget Talpraállt fények a nappal Elképzelt mélység tátong alattam bban az időben minden összejött nekem. Akár­merre néztem, szomo­rúság nézett vissza rám. Noha anyukáméit titkolták, tudomásomra jutott, hogy Benedeket, a kutyánkat meg kell ölni, mert rosszindulatú daganat van a hasában. Később kiderült, hogy csak sérve van, és meg is operáltattuk; abban az időben azonban menthetetlennek látszott. Még fájdalmasabban érintett So­ma tragédiája. Soma tengerimalac volt és nagyon közel állt hozzám Érettségi előtt egy biológiaórán lop­tam Somát, mert nem akartam, hogy felboncoljuk. Valamelyik kí­sérleti intézetből kaptuk, nekem kellett elhoznom két másik ma­laccal együtt, de megszántam So­mát, mert teljesen vak volt. El­dugtam, aztán hazavittem s egy fűrészporos ládába költöztettem. Négy éven át nagyon jól megvol­tunk, és egészen a szívemhez nőtt Soma. Nyáron nagyon szeretett na­pozni, télen meg Artúr mellé hú­zódott — a kályhánkat neveztük Artúrnak —, de legboldogabb olyankor volt, ha az ölembe fészke- lődhetett. És mindezek tetejébe akkor jött nekem a falevél-ügy. Volt nekem egy nagyon kedves barátnőm, az egyetlen, akivel va­laha is barátkozni tudtam, de el­utazott Karl-Marx-Stadtba, ipari tanulónak, s két éven át csak le­vélben érintkeztünk. Csodálatos le­veleket írtunk és nagyon szerettük egymást. Amikor legutóbb hazalá­togatott, egy falevelet ajándékoz­tam neki, amit elvitt magával, és azt írta, hogy képkeretbe tette és a falra akasztotta ezt a levelet és minden nap hosszan nézegeti, meg sírdogál előtte, mert most ez a le­vél neki a hazája, ez a levél he­lyettesít engem is és mindent, amit szeret. S egyik napon borítékot kaptam Karl-Marx-Stadtból, és a falevél volt benne, teljesen összetöredezve egyetlen kísérő sor nélkül. Ö, azért én jól tudtam, hogy mi ez az üze­net! Ez a barátságunk végét jelen­tette és azt, hogy most aztán töké­letesen egyedül maradtam. Akkor gondoltam először arra, hogy én­nekem meg kell halni. Meghal a kutyánk, meghal a malacom, meg­halt a barátság — meg kell hal­nom nekem is. Szakításunk előzménye az volt. hogy én beleszerettem egy fiúba illetve, csak szerettem volna bele­szeretni, de ezt elszalasztottuk, mert mindjárt a lényegnél kezdtük. Érdekes fiú volt ugyanis, én pe­dig kíváncsi természetű. Megírtam esetünket a barátnőm­nek és ő azt írta vissza, hogy én " W MW; •<“!: (Ml!»«, Meggyes László: Vízpart télen csak ne legyek kíváncsi, mert tíz gyereket összeszedhetek törvényer kívül, mire észbe kapok. Ezzel én nem értettem egyet, ezért vissza­írtam. hogy kitartok a fiú mellett Barátnőm erre nagyon szigorú, mee nagyon könyörgő levelet küldött, de én azt válaszoltam, hogy a ma­gam meggyőződése mellett mara­dok. Akkor aztán megjött a fale­vél. Elvesztettem a barátnőmet, de erre az időre már elvesztettem a szerelembe vetett reményemet is, mert kitűnt a fiúról, hogy nem al­kalmas értékes barátkozásra. Segédápoló voltam akkoriban egy olyan kórházi osztályon, ahol tíz- tizennégy éves nyomorék gyereke­ket kellett kiszolgálnom. Szép munka volt, ezerhétszáz forintot keresltem, de nagyon meggyötörtek a gyerekek. Vagy túlságosan sze­rettek, vagy túlságosan gyűlöltek Csák Gyula: Falevél és mindkét érzésükkel sok szenve­dést okoztak nekem. Elhatároztam, hogy munkahelyet változtatok. Ezt anyukám is helye­selte, sőt javasolta, hogy pihenjek egy kicsit és utazzak el nagyma- máékhoz falura. Korábban mi is falun éltünk, ott jártam elemibe, de apukám keveset keresett a té- eszben, ezért Pest mellé költöztünk és apukám is anyukám is gyárba ment dolgozni. Egy-két napig jó volt nagymamá- éknál lenni, de hamar meguntam mert nyomasztott az egyedüllét. A hajdan ismerős fiúk mostanra mind bunkók lettek és örökké ré­szegek voltak, s a lányokkal sem tudtam miről beszélgetni. Ezért az­tán hamarosan visszautaztam szü­léimhez. Egyik este Illés Endre Festett egek című színdarabját mutatták a tv-ben. Úgyszólván lélegzetvétel nélkül néztem végig, és megdöb­bentett, hogy tulajdonképpen az én problémámat látom, csak maga­sabb szinten. Én is festett világ­ban élek, szüntelenül képzelődöm és ebből ki kellene törni valaho­gyan. Mivel akkorra már nagyon rossz idegállapotba kerültem, elmentem a körzeti orvoshoz, aki adott egy doboz Belloidot. Rögtön bevettem egy tablettát, aztán hazamentem és elhatároztam, hogy levelet írok a barátnőmnek. Beláttam ugyanis, hogy lehetetlen a barátságunk nél­kül élnem. Anyukámék a konyhában voltak, én pedig a belső szobában írtam a levelet. Azaz, inkább csak ültem és gondolkoztam. Órákig töprengtem a sorsom felett, s mindössze öt mondatot tudtam leírni. És egyszer csak észrevettem, hogy mászni kez­denek a szögek a falon. Mind fel­felé mentek, aztán hirtelen mind jobbra kanyarodott. Ettől nagyon megijedtem. Bevet­tem még két Belloidot, aztán hu­szonöt darabot bekaptam egymás után. Akkor már tudtam, hogy meg fogok halni és egyáltalán nem bántam. Úgy határoztam azonban, hogy jobb lesz, ha elmegyek ott­honról. Elbúcsúztam a haldokló Somától, s elköszöntem anyuká- méktól is. Azt mondtam, randira megyek. A villamoson már nagyon rosszul lettem. Teljesen kiszáradt, a szám és óriásnak éreztem a nyelvemet. Valamennyi élnivágyás mégiscsak lehetett bennem, mert elmentem a körzeti orvoshoz és előadtam, hogy mi történt. Azonnal kihívta a mentőket és beszállítottak az ön­gyilkosok kórházába. Idősebb doktornő foglalkozott velem és azt kívánta volna, hogy vetkőzzem le a műtősfiú meg két bámészkodó medikus jelenlétében Ezt én megtagadtam, mire kiküld­te őket. Megvizsgált, majd valami fekete folyadékot itatott velem, az­tán befektetett a kórterembe, ahol rajam kívül még tizenöt, aznap be­szállított nő feküdt. Ez a társaság volt a legrosszabb az egészben. Mindenki elmesélte a történetét és akkor már bántam, hogy nem hagytam magam meg­halni. Egy öregasszony pedig ne­kem esett és szidalmazni kezdett, hogy mi húszévesek lejáratjuk az öngyilkosság tekintélyét, mert di­vatnak tartjuk az öngyilkosságot és minden apró szeszélytől vezérelve rögtön a halálba akarunk mene­külni. .. Reggel végre elbocsátottak, de előtte alá kellett írnom egy ívet, amin állítólag az állt, hogy le­mondtam az öngyilkossági szán­dékról. El sem olvastam, csak alá- firkantottam, hogy mielőbb szaba­dulhassak. Utána azonban még egy pszichológusnő kifaggatott, hogy miért tettem? Azt mondtam, a barátság miatt, de ő nem akarta elhinni, vagy nem tudta megérteni. Mindenáron azt próbálta kideríte­ni, hogy miben lehet hibás otthoni környezetem, holott az én anyu­kám és apukám a legjobb szülők a világon, és most már tudom, hogy csakis miattuk maradtam életben, mert elképzeltem az iszonyú fáj­dalmat, amit nekik okozhattam volna. Értük élek tehát, nemhogy miattuk menekültem volna a ha­lálba. Miután ezt sikerült valahogy megértetnem, a fiúkról, meg a há­zasságról beszélt és azt mondta, hogy ő is harmincéves korában ment férjhez, nem késtem el tehát. Mondtam neki, hogy ez mind hide­gen hagy engem. Erre az iránt ér­deklődött, hogy vagyok megeléged­ve magammal. Mondtam neki, hogy nem túlzottan, mivel sajná­lom, hogy középszerűvé lettem, holott valaha sokkal többet remél­tem magamtól. Azonkívül fiús kül­lemű szerettem volna kelleni, és pont a fordítottja lettem. Mindez azonban nem olyan tragédia szá­momra, amiért eldobnám az éle­tet. Értse meg, a fő ok, hogy el­vesztettem a barátnőmet. Nagyon bölcs képet vágott és azt kérdezte vajon csupán baráti érzelmek fűz­tek-e barátnőmhöz. Szerettem vol­na szembeköpni, de aztán megér­tettem, hogy ő nem érthet engem, mert az önzetlen baráti érzésről nagyon keveset tudnak már ma­napság. Ezért nem vitáztam vele, hanem homályban hagytam. Anyukáméknak azt hazudtam hogy a barátnőm húgáéknál alud­tam. Siralmas kinézetem nem kel­tett bennük gyanút, mert mikorra hazamentem, meghalt Soma, és ez elegendő ok lehetett arra, hogy sá- padttá és elkínzottá legyek. gy idegen férfi is volt a házban, egy fiatal vízvezetékszerelő, aki a kutunkat csinálta, ösz- szekuporgattunk annyi pénzt, amiből vettünk egy motort, hogy az majd benyomja a vizet a lakásba, hogy kényelmesebben és modernebbül élhessünk. Éppen nő­nap volt aznap, és apukám megúa szerelő felköszöntöttek bennünket. Anyukám egy kis pálinkával kínál­ta őket, és ettől olyan jó kedvük lett, hogy munka helyett inkább csak velünk bolondoztak. A szere­lő kijelentette, ő olyan ember, hogyha egy fehérköpenyes meghív­ja egy pohár sörre, akkor ő ko­nyakra hívja vissza, mert ő is van olyan ember, mint a fehérköpenye­sek! Tetszett nekem ez a dicsekvés, mert látszott a szerelőn, hogy őszintén hiszi, amit mond. Most már harmadik hete vacakol a szerelő azokkal a csövekkel, mert azt mondja, nagyon jól akarja megcsinálni, ©yakran elnézem a kezét és sehogyan sem tudom meg­érteni, hogy olyan otromba kezek­kel miképpen lehet annyira fino­man simogatni? Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents