Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
1985. JANUÁR 19. 9 Irodalom, művészet lluh István: Rókasors A bárányfelhők összebújnak Kornyikál üvölt a farkas A sűrűben őzek csitulnak Róka jön károg a varjas Cserreg a szarka a mérgezett tojást] Ugrálva megzabálja Ernyedt szárnyai a nyavalyást Nem bírják fel a fára J Vergődik mint a tarkón lőtt fogoly] Ki se hűl rálel a róka S felfalja amíg a hangyaboly Csontig megette volna Ténfereg a róka s kábul S amíg a tölgyesen fut át Ki akarja tépni magábul A szarka átkozott húsát Nézi az eget véres szemmel S élettelen roggyan a sárra S lenyúzza bőrét az ember Kedvese kecses nyakára Dienes Eszter: Intelmek Száguld a Nap s a fény nyitott keze ingedhez ér: nyugodj, hisz erre ,béke van! Tedd le a kardod. Védd magad. Békülj, hisz lassan itt a nyár, amennyi ennyi télre jár. A húspénzre vigyázz, el ne edd, ültessél krumpli-vermeket. Lassan siess, hogy lásd magad, ne köpj, mert nyálad rád ragad.] Gesztenye-burok árvaságban: soha ne maradj szál magányban.] Szedd össze elszórt éveid, gyere haza, ha késve is. S ha vannak még álmok: álmaid: — nyitott szemeddel lássad is. Bella István: Csak addig Csak addig éljek, amíg egy nő szemében, megnézhetem mindennap arcomat,] Csak addig, amíg egy gyerek kezére, rábízhatom — vezesse — voltomat,] Csak, míg akad egy kő, egy tiszta homlok,] egy mosoly, amire még írni lehet,] s míg tudom tisztán, bár hangosan sose mondom: halni is érdemes.--------------------------------------------------— a krumplival nagyon elhúzta a kezem. Szerettem volna letenni a terhet, de a járdát sárral kevert hó borította. — Hogyne, emlékszem. Szereted ? Az autóbusz ajtaja becsukódott, lassan megmozdult. Sajnáltam, hogy nem szálltam föl. „Most biztosan meg kell kérdezni, mikor lesz az esküvő. Ne adj’ isten, hogy eszébe jusson meghívni.” De már mondta is, mintha csak úgy odavetné: — Gyere el holnap a központi házasságkötő terembe .. . — Nem tudok, — szakadt ki belőlem ingerülten. — Sok a dolgom, a munka ... Odaért a troli. — No én rohanok, — újra elmosolyodott. — Valóban jobb is, ha nem jössz! — kiáltotta már menet közben. Nem voltam képes utána nézni, elfordultam. „Istenem! Jobb lett volna, ha nem találkozunk. Ügy tűnt, minden elmúlt és ... újra. Ha legalább egy kicsit szeretett volna. Legalább egy csöppet értett volna a lelkemhez!” Sűrűbben kezdett szakadni a hó. A habkönnyű pelyhek tisizta fehérbe vonták az utcát. A lány állt a hátsó feljárónál, és látta, amint a férfi elfordul. A hópelyhek ráolvadtak az arcára, és vagy azoktól vagy a könnyektől, minden homályos lett és szétfolyó, mint a ködben. Hogy fölne zokogjon, sietősen számolt magában: „Egy. kettő, három. Egy, kettő .. . Ha legalább egy kicsit szeretett volna. És egy csöppel kevésbé lett volna önző” — zümmögött a fejében, mint a búgócsiga. Fordította: Pethő Eszter Pintér Tamás: — Minden némbert fel kellene szeletelni... Daniló megnyomta a piros gombot. mire a védőrács kattanva leereszkedett. aztán fenyegetően megindult a másfél méteres kés, és súlyosan, reccsenve elnyírta a vastag lemezt. — Azt a szép, buja nyakát kellene alátenni — morogta, már szinte gépiesen, mint valami előírt szöveget, ami a darabolás szertartásához tartozik. A leszabott vasat a többi közé dobta. Belökte a zöld kapcsolót; a vágóéi felment, majd készségesen visszahúzódott, a rács. A lemezt előretolta a jelölésig. Verébnek néz az a cafat. Több mint egy hete még csak nem is jelentkezik. Jól van, ne zavartasd magad az üzekedésben, kár volna pánikba esni, Husi, rendben mennek a dolgok nélküled is. Közlöm veled, hogy a kiskrapekok reggelente röhögve kelnek, odavannak az örömtől, ha olykor-olykor elpengetek nekik valamit a falhoz kent gitáron, ezer éve nem ment olyan jól, mint mostanában, pedig ezer éve nem játszottam rajta. És közölhetem, hogy a cuccodat összecsomagoltam, beleértve a zsebrádiót is, amit nekem vettél a harminchetedik születésnapomra. .. A cigarettásdoboz méretű, össze- fogdosott ócska kis rádió nagyon hiányzott. Szerette, ha napközben ott lármázott a gépnél, az ártatlan, vékony, enyhén fémes hang meghitten lebegett a műhely tömör moraja fölött. A szolid zenekísérettel valahogy jobban múlt az idő. és elviselhetőbb volt a fantáziátlan munka, amelyet az üzemmérnök a nyakába sózott. Piros gomb, zöld gomb, piros gomb, zöld gomb. . . Bizonyos okból rámosztották a favágó-szerepet, gondolta. Itt állok én, Daniló Ede, az első osztályú, aranykezű lakatos és gépszerelő, s órabérben aprítom a legszebb férfikorom napjait. Két. be- idegzett mozdulat között feljebb rántotta magán a hervadtan lötyögő nadrágot, amely fénylett a vastagon rárakódott olajtól; minden bizonnyal megállt volna, csak úgy. az ő két hosszú, szőrös lába nélkül is. Megfizettetik velem a pofázást, állapította meg sokadszor. Ha az embernek önérzete van, akkor mindenféle bajra számíthat. Nagyon úgy fest, hogy ez itt nem éppen a legderűsebb terep annak, aki időnként elfelejti tartani a száját. Lásd Fahidi leckéit. „Magának állandóan ugrálni kell” — szokta nyugtázni szárazon. Mint legutóbb is négy nappal ezelőtt, amikor az új miniszter, szinte időt sem hagyva a látogatás pedáns előkészítésére, kedélyesen beállított a gyárba. ..Hiába ugrál a két sízakmunkás- bizonyítvánnyal — mondta Fahidi —. Ezt a melót is meg kell csinálnia valakinek. És maga, Veréb, már nagyon érti”. Az üzemmérnök azóta még nyűgösebb, egyszerűen nem tudja lenyelni, hogy a miniszter szóba ereszkedett vele, hogy épp egy olyan madárral állt le disku- rálni, mint Daniló. Naná... Az messziről meglátszik, hogy ki itt a jó fej. És veréb az anyukád.. . Lazításul néhány tornagyakorlatot csinált, majd egy látványos nyújtózás után a fali villanyórára nézett: kilenc-harmincat mutatott. Akkor még röpke félóra, szögezte le Daniló. Tízkor várja a kis vörös szakszervezetis lány, a marék dohánnyal. Ezer? Kétezer? Háromezer? „A duplája is elkelne, tisztelettel. Négy krapekot nevelek egyedül, mint tetszik tudni. És az nincs is benne a kérvényemben, hogy váratlanul bejött nekik egy nyaralás. Két napja szóltak a szociális osztályról, azt mondták, még beleférnek a keretbe. Ezért aztán holnapig meg kell vennem egy csomó holmit, ugyebár...” — Kalapot le előttem — mondta vidáman. — Lendületbe jöttek a dolgok. Husi, úgy megy a bolt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A tisztesség elnyeri a jutalmát. .. Néha — tette hozzá. — Az a helyzet, hogy megszűntél, mint a lejárt mozijegy — mondta a kés pontos, nyers, kíméletlen munkáját nézve. Most, hogy a pénzt már szinte a zsebében érezte, hajlandó volt nagylelkűen elsiklani a segély körüli nehézkességek, ráérős kukacoskodás fölött. Ha jól .számolt, éppen negyedszer megy ma ebben az ügyben, de hát nem érdekes, végül is az a fontos, hogy sikerült kisírnia némi dohányt, önelégült grimasszal az arcán, hangos szónoklatba kezdett: Egészen rendkívüli segély — Jegyezzétek meg. hogy az apátokra számíthattok. Én mindig a helyemen vagyok. Nekem a család, az szent, drága satöbbi. .. Gondolatban az üzleteke;, járta, megfontoltan válogatott a farmerek, szandálok, fürdőnadrágok és cowboyos trikók között. Egyenletes tempóban etette a gépet, az agya közben sorra vetle a nyaralási készülődés részleteit: a csomagolás és szsndvicskészíté.s ceremóniája, a gyerekek lázas nyüzsgése, a négy fiú búcsúzkodó ábrázata a busiz ablakai mögött, s a feldúlt, üres lakás képe egymást követték azon a filmtekercsen, amely a képzeletében elvonult. Ekkor Fahidi ünneprontón betört a békés elmélkedésbe: — Egy kis túlóra volna — közölte óvatosan, mint. aki aknát rak le. Ilyen tájban szokta megkezdeni az első ellenőrző körútját, számítani kellett volna rá. A hangra Daniló megrezzent, és keményen földet ért. Próbált komor, részvét teli külsőt mutatni. — Sajnálom, nem megy. Ma semmiképpen. — Sejtettem... Ebben jókora elégedettség volt. mintha a mérnököt megnyugtatná, hogy rendkívüli szimata a fáradhatatlanul tökéletesített biztos emberismeret ezúttal sem csalta meg. — Nem kérdezem, milyen ürügyet talált ki. — Szívesen megmondom — felelte Daniló. Fahidi letörten álldogált. A poros ablaktáblákon beömlő napsütés megvilágította fényes koponyáján a védtelen pihéket.. — Az a nagy, süket közöny... — merengett a gondjaiba süppedten. — Némelyek mindig mindenből kihúzzák magukat. Igaz, Veréb? — Holnaptól ráérek — Daniló szédítően mosolygott, akár egy hódító aranyifjú, aki végre, nagyne- hezen beleegyezik a kikönyörgött randevúba. — Két hétig a magáé vagyok. De ha nem esik nehezére, mellőzze a becézést, szólítson egyszerűen a rendes nevemen. Párszor már említettem, hogy Daniiénak hívnak. Az üzemmérnök mélyértelmű mozdulatokkal simogatta rózsaszínű, csupasz koponyáját, úgy látszott, nem akar vesztesként elvonulni. Alig néhány perc hiányzott a tízhez. Daniló céltalanul körülnézett, a lábait váltogatta, majd zavartan nyelt. Két oldalazó sasszé- lépés után végül azt mondta: „Elnézésig kérek”. Leállította a gépet, aprólékos gonddal megtörölgette a kezét, és az elszántság jeleként feljebb rántotta a bő nadrágot. — Készülünk valahová? — érdeklődött Fahidi tompán. — Netán megint a szakszervezethez hivatalos. .. — Igen, tisztelettel. — Lehetetlen. Csak álmodom az egészet. — A mérnök hosszan, elveszetten nézett a semmibe. — Hát, menjen csak. Nincs jogom akadályozni ebben. Távozóban Daniló még hallotta, hogy félhangos megjegyzést küld utána. Olyasmit morgott. hogy egy és más dologról a miniszternek halvány fogalma sincs. — Az embernek adódnak bizonyos kötelezettségei — szólt vissza Daniló megejtőn szabódó vigyorral. és rögtön gyors ügetésre váltott. A szakszervezet irodáihoz a kopár betonlapokból rakott igazgató- sági épület három emeletének megmászásával lehetett eljutni. A fordulókból széles folyosók nyíltak, futószőnyeggel, egységes fehér ajtókkal és túlzott tömegben burjánzó szobanövényekkel. Daniló lassított léptekkel haladt a rajongó hajlamú, természet kedvelő igazgató fi- kuszai. pálmái, filodendronjai közöt. méltóságán alulinak tartotta, hogy lihegve törje magát holmi rongyos kis segélyért. „Daniló Ede. az ismert lakatos és gépszerelő ma felkereste a Melegház néven emlegetett központi épületet, ahol a szakszervezeti bizottság képviselői szívélyes, baráti fogadtatásban részesítették”. A fiatal titkárnő ott ült a helyén, az íróasztal mögött, reménytelent)! sok papírral körülszórva. — Mit. tetszik? — kérdezte fásultan. de ahogy feléje fordult, szinte nyomban felengedtek a vonásai, kis emlékező mosoly jelent meg az arcán. — Maga az, akinek négy gyereke van.. . Daniló valami szégyenkezésfélét érzett, mintha ez a megállapítás olyasmit is jelentene, hogy az ilyen ártatlan képű leányzóknál férfiként számításba sem jöhet. — Minden rendben — közölte a nőcske, s a nyakába lógó képtelen csecsebecsék ígéretesen megcsörrentek, amikor a fiókba nyúlt. Pénztől duzzadó két borítékot vett elő, a sarkánál fogva magasra emelte. — Már csak egy aláírás hiányzik. — Az enyém? — kérdezte Daniló. A kis nő derűs, megértő pillantást vetett rá. Némi mentegetőzéssel, jóindulatúan magyarázta, hogy a kiutalást a titkárnak még látta- moznia kell. Tulajdonképpen egyszerű formáiig dolog, hiszen ö adta elsőnek áldását a rendkívüli segélyre. Szóval, vegye úgy, hogy a pénz már a kezében van. — Köszönöm — mondta Daniló lehangoltam — Az a helyzet., tisztelettel, hogy életbevágóan fontos volna ma nekem. — Megértem. Nem kell nyugtalankodnia. A titkár elvtárs bármelyik percben befuthat. — Szabad érdeklődnöm, mennyiről van szó? Ebben a pillanatban harsányan és erőszakosan megszólalt a telefon, mintha jelezni akarná, hogy a szíves félfogadás véget ért. A kérdés lógva maradt a levegőben. Daniló a saját gondolataival volt elfoglalva, de akaratlanul is meghallotta a lány hangjában a változást, a feltétlen szol gálát készséget és igyekezetét. Pár másodpercen belül kiderült, hogy a titkár van a vonalban. Daniló bizonytalan szorongást érzett. végigsöpört rajta az aggodalom. A vendégszéknek támaszkodva tüntető módon az ablak felé bámult. mint akit most egyedül a távoli kopár, napsütötte salakdombok érdekelnek. A lány csak ritkán szólalt meg, leginkább azt mondta, „igen", vagy azt mondta „értem", és közben gyorsírással feljegyzéseket firkált egy füzetbe. Danilóra ügyel sem vetett. Valami körülményes, netán bizalmas téma kötötte le őket, valamilyen iratokat is elő kellett keresni a titkár íróasztalából, a lány sietve azt mondta, hogy azonnal hozzálát, és: „tessék tartani a vonalat, átkapcsolom a telefont". Ezzel, hosszú, vörös haját lobogtatva berontott a jobbkézről nyíló párnázott ajtón. Daniló egyedül maradt. Dacosan állt a szék mellett, hosszú gitáros- ujjaival a támlát markolta, s tekintete lassan járt egyik pontról a másikra, mintha valami biztató látnivalót keresne. A falakon az ösztöndíjas házi művész metszetei lógtak; füstös üzemi tájak, elnagyolt, szögletes munkásportrék, harciast termelési jelenetek; kint, a tárt ablakokon túl csarnoktetők fénylettek, jobb sorsra érdemes galambcsapat húzott el a város felé, s a távoli salaksivatag iparvágányán egy öreg dieselmozdony vesztegelt. Daniló nem akarta feladni a reményt. Ebben a bizonytalan helyzetben viharvert, magányos hajósnak látta magát, akinek fontos küldetése van, minden áron át kell jutnia a túlsó partra. A titkár nyitva hagyott szobájából a kis vörös hajadon válaszai és buzgóíkodó megjegyzései hallatszottak, minden arra vallott-, hogy nyakig merült a főnökével a zavarosi feladat megoldásába. Az elkapott szavak és utalások rövid idő múltán egyszerre ráébresztették Danilót, hogy a titkár közbejött fontos teendői miatt a segélynek azon a napon már lőttek. — Nem, ilyet nem játszunk — mondta bele a levegőbe. — Ez rossz vicc, tisztelettel. Pokolian rossz... Első indulatában nagy erővel felrántotta magán a nadrágot. Az erőszakos művelettől az oldalvarrás jó darabon felhasadt. Engesztelhetetlen ábrázattal toporgott, hiába próbáit rendet teremteni a fejében, egyetlen használható, ép gondolatra sem akadt. A friss szakadáson benyúlva lassan vakargatta a combját. Hát, így állunk. Verebet csinálnak belőlem. Négy anyátlan kiskorú gyermeket megfosztanak a nyár örömeitől. Mert egy vacak aláírás hiányzik. Az egész életben valahogy mindig hiányzik egy aláírás ahhoz, hogy a dolgok jobbra forduljanak... Egyszercsak ott volt az íróasztalnál. Vakmerő vagy inkább öntudatlan mozdulattal kihúzta a fiókot, pillanatnyi habozás után ráfirkálta a nevét az elismervényre, zsebrevágta az összehajtott bankjegyeket, és a borítékot a helyén hagyva, zajtalanul vissza tolta a fiókot. Tulajdonképpen csak akkor fogta fel igazán, mi történt, amikor félfenékkel ráereszkedett a munkaruháktól elpiszkolódott székre. Ült, nagyokat nyelt, elmélyülteti dobolt a körmeivel az asztal szélén. Egy örökkévalóság telt el, mire a lány végzett. Az arcáról a sikeres teljesítmény öröme sugárzott. — Maga még itt van? — kérdezte. Daniló szerényen felállt. — Sajnos, a titkár csak holnap lesz bent — közölte a lány. — Na, nem baj — vette tudomásul Daniló. A lány derűsen kacsintott.. — Holnap is nap lesz. — Köszönöm — mondta Daniló. Gyorsan hátrasasszézott, és egy merev biccentés után kiosont. Sebes iramban igyekezett lefelé a lépcsőn, úgy érezte, sosem jut ki a buja tenyészettel üdített, lakályos épületből. Menet közben eszelte ki, hogy most, azonnal kilépőt kell kérnie. Uramisten! Fahidi a véremet veszi, gondolta. A központi raktárnál, a szállításra váró konténerek védelmében előkapta a pénzt, és bűntudatosan megszámolta. Kétezer forint volt százasokban. Ez van, krapekok. Több mint a semmi. Vagyis fejenként ötszáz. Az apátok repül a dohánnyal... Pintér Tamás írása a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán II. díjat nyert tárca kategóriában. Összeállította: Rékasy Ildikó
