Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

Irodalom» művészet

1984. DECEMBER 1.

Bába Mihály Egy cement

A kisvendéglő kerthelyiségében beszéltük meg a találkozót Kozma Janival, a földimmel. Hat óra előtt tíz perccel már ott voltam. Meglepetésemre Jani is. És nem egyedül. Egy őszeshajú férfi ült mellette, s mindketten élénken gesztikuláltak, beszéltek. Vagy talán vitatkoztak. Megálltam, körbenéztem, szabad asztalt kerestem. Ám Jani észrevett, integetett, hogy menjek oda.

— Szervusz pajtás, engedd meg. hogy bemutassam Pap elvtársat.

Kezet fogtam a napbarnított arcú férfival, elmotyogtam a nevemet, aztán szabadkozva Janihoz fordultam.

— Nem akarok zavarni, hiszen én úgyis korábban jöttem. Leülök valamelyik szabad asztalhoz.

A férfi felállt.

— Szó sincs róla. Én már megyek is. A vitát majd folytatjuk.

— Mindenjót, főnök — mondta Jani mosolyogva.

— Ki volt ez a fickó?

— Az építésivezetőm.

— De jó viszonyban vagy a fejesekkel.

— így is mondhatod. De ennek az ára egy zsák cement volt.

Hunyorogva pislogtam rá. Ugratsz, komám, de sebaj, veszem a lapot, gondoltam.

— Elég olcsón jutottál hozzá — jegyeztem meg ironikusan. — Biztosan állami cement volt, amit a hátadon vittél a1 villájához.

Kozma Jani legyintett.

— Hülyeségeket beszélsz.

— Lehet, de még a nevedet sem tudja, úgy búcsúzott el tőled: Cementes.

— Ez az, látod, ez a mi barátságunk kapcsa. Figyelj csak ide: a Leányka utcai építkezésen dolgoztunk akkoriban. Segédmunkás voltam. Egy zsák cementet vittem éppen a C-épülethez, amikor a B-ből dühösen kirohant. És nekem meg szerencsétlenségemre éppen a kje or csúszott le a vállamról a zsák. csattant egy eldobott féltéglán, a zsák kiszakadt, a cement kiömlött. Mérgembe még bele is rúgtam, úgyhogy alig maradt valami a zsákban. Az építésvezető megállt, kimeresztette a szemét, úgy nézte egy pillanatig a zsák cementet, aztán felüvöltött, és káromkodott, mint egy stráfkocsis. Nekem is a fejembe szállt a vér, még egyet rúgtam a zsákba, és azt mondtam: velem így nem beszélhet senki, érti, a kárt megfizetem, vonja le a fizetésemből, és már itt sem va-- gyök. Erre ő, hogy én még ki merem nyitni a számat?! Na, ezt a napot élete végéig megemlegeti. Ez a zsák cement egy vafgyonba fog magának kerülni — kiáltotta, az, tán elrohant a felvonulási épületben berendezett irodája felé.

Egy pillanatra elhallgatott Jani. s mivel épp jött a pincér, sört rendeltünk, ami egy sízempillantás múlva már ott is volt asztalunkon.

— Ez aztán a gyors kiszolgálás.

— Ismernek, ide járunk a brigáddal minden névnapot, születésnapot megtartani. Tizenkilencen vagyunk, egyszóval elég gyakran.

— És aztán mi történt az építés- vezetővel? — kanyarodtam vissza a félbeszakadt történethez.

— Mi történt volna? Összeszedtem a cók-mókomat, bementem az irodába, hogy kikérjem a munkakönyvemet, no meg hogy vonják le a zsák cement árát, és adják ide a gubát. Nagy mellem volt, tudtam, hogy egy óra múlva a másik vállalatnál már fel is vesznek, és lehet, hogy többet is fognak fizetni. Meglepetésemre beküldtek az építésvezetőhöz, hogy állapítsa meg a kárt, és adja írásba. Mit tehettem, bementem hozzá. Egy papírhalmazban lapozgatott, fel sem nézett, csak úgy odaszólt: tessék, mit óhajt? Nem válaszoltam. Vártam, hogy felemelje a buksi fejét. Biztosan meglepte a hallgatásom, mert hamarosan fel is kapta. Farkasszemet nézett velem. A, maga a Cementes. Mit óhajt? Mit lehet erre válaszolni? Kilépek, adja írásba a kárt. hogy levonhassák a keresetemből. Értem, mondta nagyokat bólogatva. Azonnal. Addig üljön le Leültem. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázott, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. No, szóval behívta a titkárnőjét, diktálni kezdett. Kármegállapítás. Térítésköteles, levonandó egy összegben. A kilépni szándékozó, hogyis hívják? — fordult felém. Mondom neki. És folytatta: Kozma János segédmunkás a mai napon a P- épület. előtt egy zsák cementet szándékosan szétrugdosott. Köteles megtéríteni a cement árát, a cement szállítási költségét, az átadás előtt álló épületbe a szakiparosok cipőin, bakancsain behordott cement eltávolítását a padlókról, a folyosókról, az újra lakkozás költségét, az eső által földbe vert és megkötött cement eltávolításának költségét, mindez együttvéve körülbelül tíz ember négy—ötórás munkáját jelenti. Ezt ne írja. Az órabér-kiszámításnál az átlagórabért vegyék figyelembe.

Hörpintettünk a sörből.

— Azt hittem, nem jól hallok. Percekig egy szót sem bírtam kinyögni. Ha ezt nekem meg kell fizetnem, ez a zsák cement a világ legdrágább cementje lesz, gondoltam. Nehezemre esett, de megszólaltam: építésvezető úr, hát az a cement még ott fekszik.. . Szavamba vágott: Még, egy fél óra múlva húszán taposnak bele, aztán meg elered az eső, beveri a földbe, megköt. Érti? Megköt az is, amit behordtak a lakásokba, meg az is, ami kint marad, amit el kell majd távolítani, légkalapáccsal. Tudja milyen nagy kár ez? Mennyi felesleges munkát szerzett nekem. Ezt meg kell fizetni. Vagy úgy gondolja, hogy fizessem meg én, meg azok, akik itt maradnak dolgozni? Igen? Nem, dehogy. Csak arra gondoltam, hogy az a cement még ott van, és összeszedhetném, eltakaríthatnám. Akkor tessék, menjen, tárta szét a karját. Kitántorogtam, összelapátoltam a cementet, eltüntettem még a nyomát is, és... és hogy is mondjam, visszamentem dolgozni. Egy hét múlva futottam össze vele ismét. Mi az, maga, Cementes Kozma, nem lépett ki? Nem. Miért? — kérdezte. Azért építésvezető úr, mert nem volt igazam. így van, mondta mosolyogva, de megnyugtatom, hogy nekem sem, amikor úgy kiabáltam Dehát, én is csak ember vagyok, lendítette levegőbe a karját. Hanem tudja mit, munka után jöjjön be hozzám. Bementem. Egy órát vártam rá. Végre kijött. Azt mondta: mehetünk. A kocsijával hozott ide. Beültünk. Sörözni. Helyesebben, én sört ittam, ő meg valami üdítőt.

Röviden, cimborám, megkért hogy alakítsak egy brigádot.. Megalakítottam. Azóta is együtt vagyunk, pedig ennek már egy évtizede. Vele meg, mármint az építés- vezetővel, néha-néha eljövünk ide sörözni, no meg vitatkozni. Ennyi a történet. Ezért hívnak engem Cementesnek. Te is, ha telefonon hagysz üzenetet, mondd csak nyugodtan, hogy a Cementes Kozmának adják át! Nem haragszom érte.

Az NDK-beli Karl Georg Hirsch grafikusművész munkáiból nyílt kiállítás a főváros Dorottya utcai kiállítótermében. Irodalmi oldalpárunk képeit a bemutató anyagából válogattuk.

A kerítés

Csanády János:

Maradandóság

Hétköznapi maradandóság készteti nyílni a rózsát, s az ökörkórót is, a gazot,

— ne tartsd meg, csak az igazat — forgat a szüntelen áram

a Nap körül, és forgat a gömbön, mely síkságnak látszik, a jó öröm, amely visszatér álmaidban — Hétköznapi maradandóság vet fényt rád az árnyoldalon,

— hegyek, erdők árnyán,

s feldereng északról a szivárvány — terád vár a sokadalom, napraforgó-erdő a domboldalon, — kering a föld, nyílik a rózsa, pirosra sárga rímel — a rózsa a napraforgóra!

Keresztury Dezső:

Egy ügyeskedőnek

Hogy el tudsz tűnni a füstben, fütyülni a golyófüttyel, surranni kígyók, dögök közt, köpenyt fordítani szépen a hideg s a forró szélben!

Ha a gyanú vaddá vadul, te sétálsz bántatlanul, s mint posványos korod szobra: belépsz a Panteonokba.

A pamlag

Forrás gyógyítja sebeinket

A naplemente gyönyörű. Az imént még hamuszín ég hirtelen kitisztul; megfordult a szélirány, a szürkeséget besöpörte a Mtacminda — a Szent hegy mögé, s mintha csak a szél műve volna: a vöröslő napkorong rásimul a hegygerincre, hogy aztán estéli szokása szerint méltóságteljesen végiggördüljön rajta nyugat felé, felgyújtsa sze- münknek-képzeletünknek az egész Kaukázust.

Csöndben ülünk, néha-néha esik egy-egy szó; karcsú derekú asszonyok sürögnek körülöttünk. Vajon, mitől ilyen karcsúak a grúz nők? Mondják, hogy egykoron övékkel ékesítették magukat, bőrövekkel. A lányok már kicsi korukban széles bőrövet kaptak derekukra, s viselték egészen addig, amíg egy legény kiszemelte őket, s házába vezette, hogy gondos társa legyen a harcosnak, jó anyja a gyerekeknek. Ez az öv, persze, inkább fűző volt, semmint egyszerű derékkötő. A páncélszerű öv csak századunkra szelídült meg, ekkorra vált a ruha és az ember díszévé: szolgává, hogy dicsérje viselője alakját.

Ünnep van, birkát vágott a házigazda, ahogyan ez már szokás. A2 alagsorból a parázson piruló saslik illata kacskaringózik fel hozzánk: az asztalon már ott gőzölög a khárcso, a grúz savanyúleves, a szacivi, a diómártásban díszelgő főtt csirkehús; a grúz kenyér, amelynek íze gyermekkorunkat idézi — anyánk még sütött ilyet a kemencében; gyümölcsös és zöldséges tálak roskadoznak a gránátalmától, a cicmatitól, a passzától, a dzsondzsolitól, ezektől a számunkra ritkaságszámba menő csodáktól.

Ünnep van, kétszeresen is. A naptár piros betűje szerint hagyományos, a párezer kilométerről ide- csöppent ember miatt egyszeri, legalábbis nem túl gyakran ismétlődő. S mert szabadkozom, hogy nem kell ebből gondot csinálni, hát le is intenek: azt mondjam meg inkább, mikor jövök legközelebb?! De különben is: bár a vendégnek mindent szabad, a házigazda dolgába azonban. illetlenség beleszólni.

Amíg az asztalra nem kerül minden: étel és ital — nem sok helye van a beszédnek. Ez így szokás. Amikor az ínycsiklandozó saslik aztán megkoronázza a roskadozó asztalt, a házigazda szó nélkül enni kezd. Ha a vendég még nem tudná, hogy nekikezdhet ő is, néhány falat után megszólal: miirt- vit. Egyél. És ezzel elkezdődik a szertartás második résize, mely európai ember számára egyaránt szokatlanul bővelkedik ételekben és italokban.

A tamada — a szertartásmester általában a jelenlevők legöregebbi- ke, akit mindenki részéről egyaránt tisztelet övez. Mondhatnánk, ő az isten. Amikor a fiatalabbak közül választanak tamadát, az a különös megbecsülés jele. A mai nap szertartásmestere a házigazda, ő mondja a tósztokat. Az elsőt mindig őseinkre.

Gaumardzsosz dedmamisvili — az ősök egészségére! Az én őseimre és a te őseidre, akik harcos életükkel lehetővé tették számunkra, hogy most itt ülhetünk, hogy dicsőségükre emlékezhetünk. Hogy élhetünk és békében élhetünk, erő- ben-egészségben nevelhetjük fiainkat és lányainkat, hogy megtaníthatjuk őket mindarra a szépre és jóra, ami egykoron nem adatott meg az embereknek, mert sok volt a háború.

Sok volt a háború; igen. A tamada is kivette részét belőle, két lábát géppuska kaszálta le Lenin- grádnál. A harc, a történelem számára itt végétért. De a kezdetekhez nagyon messzire kell visszanyúlni: évezredeket kell kalandozni az időben. S nagyon alkalmasak erre az ilyen estéli órák. ..

Megemlékezett rólunk már Homérosz, Hésziodosz is, mondja a házigazda messzerévedő szemmel. Ide vitorláztak el a Fekete-tengeren, mert a boldogságot keresték, a boldogságot hozó aranygyapjút, az aranyszőrű bárányt, hogy visszavigyék hazájába. És meg is szerezték, de hogy! — csillan csalafintán a tamada szeme. Bájos hölgy, Mé- deia királykisasszony fejét csavarta el az argó lasszon; s a megtévedt leányzó aztán mindenben segítségére volt a görögöknek.

Boldogság és gazdagság aztán nem sok adódott Grúziában, vagy ahogy a köztársaságban anyanyelvükön hazájukat nevezik az emberek: Szakartvelóban. Róma, Bizánc. Perzsia, arab, török, tatár versengve pusztított és rabolt, itt századokon át. Nemegyszer adták ki a parancsot: a kartveli embereknek írmagja se maradjon! Bőven voltak belső viszályok is, vetélkedtek trónért, aranyért, gazdagságért. Sza- kartveló ősi kultúráját is elérte a végzet, amikor az időszámításunk szerinti 337-ben hivatalos államvallássá tették a kereszténységet, annak bizánci változatát. Meg kell hagyni, hogy egyrészt történelmi tett volt, hiszen új kapcsolatok kiépítését fette lehetővé. Másrészt azonban az új- ideológia könyörtelenül elsöpörte a múlt eszméit megsemmisített, valamennyi írásos emléket.. Gondoljunk az egykori Magyarországra, István király utáni időnkre: micsoda hasonlatosság'

S ha már történelemről esik szó — és ebben az országban szinte minden beszélgetés történelemmel kezdődik és történelemmel ér véget: veretes tósztok sora gondoskodik erről! — megemlíttetik Vahtang Gorgaszali neve, aki Tbiliszit 523-ban az ország fővárosává tette. Meglehet, hogy menekültében, merthogy a perzsák még ebben az évben véget is vetettek uralkodásának. A hagyomány azonban ennél szebb dolgokról mesél. Azt tartják, hogy ez a Vahtang — aki különben hiteles lejegyzések szerint két mé-