Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

1984. december 1. Irodalom, művészet 9

Suhai Pál:

Szikár szükség

Szikár szükség irányít tettet, zsíros ábrándokat. Hogyha e létre rányitsz, megcsap az ódon kamraszag.

Akár a bádogkannák, üres mosolyok konganak. Tartalmuk elfolyatták útközben a legszebb szavak.

Ami van, védhetetlen.

Élőt csupán ez illet, csupán ez adhat még

reményt:

újjá kell írni minden múltat, minden szerelmet, akár egy költeményt.

Dómján Gábor:

A szoba hűse

örök nyár fakul egy képen —

A szoba hűse nem becsapható. Szülők figyelnek ünneplőben. Asztalon virág, táskarádió.

Kijár a deszka az ágyból, a sarokban vakolat pereg. Lármás mennyezet. Beázás. Lavórba gyűlik cseppre

csepp.

Fiókok mélyén a rokonság: testvérek Becsből,

Amerikából.

A postáskisasszony ha

szendereg,

levelek hullnak a hajából.

És emelkedik a szoba szintje: kalligrafikus árvaság ... Kezdőbetűk cirkalma árad a korlát kovácsoltvasán.

Térség hullámzik legelővel.

A dombtetőn katonai tábor. Az idő fehér alkalmait tépi a szél az akácról.

tér és negyven centiméteres deli legény volt, és monumentális lovasszobra ma a főváros egyik büszkesége — vadászaton járván fegyverével megsebzett egy őzet. A n ein es vad alábukott, nyomában melegvízű forrás tört a felszínre, melytől a karcsú állat sebe azon nyomban begyógyult. A király pedig uralkodóhoz méltó gyorsasággal határozott, mondván: „ez égi jel itt fürdőt építünk, várost alapítunk, és idehozom a népemet, — ez a forrás tbili, vagyis meleg — legyen hát a város neve: Tbiliszi”.

Jó források vannak nálunk, bizony, — mondja a tamada. A forrás gyógyítja sebeinket, testünk- lelkünk nyavalyáit. Kilencszáz- tizennyolcban az intervenciós németek és angolok halálra keresték apámat. Meg is találták, pedig bujtatták barátai. Dehát mensevi- kek kezén volt akkor az édes haza. Mesélte apám, három nap, három éjjel verték puskatussal, vesszővel, s amikor megszökött, egy fürdőházban talált menedéket. A nemes víznek köszönjük, hogy még él ma

is. És élek én, aki csak aztán születtem. És fiaim-lányaim erőben, egészségben, békében nevelődnek. Ürítsük hát mégegyszer poharunkat őseinkre. Alaverdi.

Alaverdi — mondja a tamada; a vendégnek tehát megadatott a tisztesség, hogy szólhasson; a következő tószt az övé. Tehát: gaumar- dzosz, dedmamisvili! Csodálatos szó ez: dedmasvili. A deda anyát, a mama apát, a svili fiút jelent önmagában. S így, ötvözve, a nyelv egy másik fogalommal, az „ős” szóval csupán körvonalazza jelentését. A lélek tudja igazán, hogy most valamennyien apánkra, anyánkra, testvéreinkre gondolunk; élőkre és holtakra, akik lehetővé tették számunkra, hogy békében, erőben-egészségben nevelhetjük fiainkat és lányainkat, hogy megtaníthatjuk őket mindarra a szépre és a jóra, ami egykoron nem adatott meg az embereknek. Mert sok volt a háború.

Herczeg Árpád

izonytalanul sodródom az utcán. Hónom alatt aktatáska, fejtetőm alatt nyomás, bőröm alatt a rosszkedvem. Az égen felhők jönnek egymás után, hidegfront. Minduntalan meglöknek, elébem állnak, a villamos is csak azt lesi, hogy keresztbe mehessen előttem. Mire odaérek, minden lámpa tilosat jelez. Fázom, kabátomon átjár a szél, s gyűlik bennem a méreg. Bontják az úttestet, a légsűrítő belülről veri a fejemet. Éppen a nyúltagyam- ban kalapál, mikor a virágillat megcsap. Szórakozottan babrálok a hóvirágok, ibolyák között, kiválasztok égy csokrot, nadrágzsebemből nagy nehezen kicibálom a kétforintosokat, közben elő kefll vennem a cigarettát, gyufát, kulcstartót, mert az egyik nyavalyás fémpénz meglapul alattuk. Azt se tudom, mit csináljak ennyi vacakkal a kezemben. Egyszóval minden a lehető legrosszabb. Van ilyen.

— Mi ez a jó szag? — kérdem.

— A jácint, kérem szépen — mondja a néni —, tetszik belőle?

— Köszönöm. Csak az ibolyát...

— Nagyon jó szaga van ám a jácintnak — mondja a néni. — Vegyen kedves feleségének. Biztos örül neki.

— Ezt most öregasszonynak viszem.

— Kórházba? — kérdezi a néni.

— Nem. Csak úgy. Van annak baja kórház nélkül is.

— Nekem mondja? — mondja a néni. — A nyugdíj. Az a mi bajunk, kérem.

Az ujjaimon rajta maradt a jácintillat. Mintha dörgölném az orrom alját, lopva szagolgatom. Válogatok a csokoládék közt, holott sejtem, hogy nincs köztük sok különbség. Bár a fiaimnak erről más a véleménye. Elorozva szakértelmüket, úgy teszek, mint aki ért hozzá, és tejmogyorósat kérek, ne vegye észre az eladó, milyen bizonytalan vagyok a sokféle színes papírcsomagolás láttán. A kislány unottan csomagol, sehogy se hajlik kezében a selyempapir, szemlátomást undorodik tőlem, pedig csak vevő vagyok. Ingerült közönye áttörhetetlen, nem is kísérletezem. Inkább mélyen leszívom az üzlet kesernyés kávéillatát.

Mintha az egész világ a szagtó- szervemen akarná észrevétetni magát, az üzlet előtt tavasz van, a rügyek igyekeznek, s a friss lomb illata egész a kapuig elkisér, ahol aztán hirtelen hagy el. mert mindent elönt a régi épület doh-, paradicsom-, konyharuhaszaga, és a savanykás erjedt bűz, a kukák osatornalehelete. A huzat körülvesz, mint a rosszkedv. Fáj a fejem. Baktatok a lépcsőn az ibolyával, s örülök, hogy senki se lát fölbokrétázott májusi lónak. „Leg- szívesebben a zsebembe gyűrném szegény ibolyát, pedig az semmiről se tehet. A nők kezében másként érezné magát, de hát vesztére éppen én vettem meg, s hol lógatom az oldalam mellett, mintha semmi se lenne a kezemben, hol hátrateszem, hogy láthatatlanná váljon. Pedig hát semmi különös. egy rosszkedvű férfi baktat fölfelé, kezében kis csokor ibolya.

Odaérek. Csöngetek. Csönd. Belül fény. Csoszogó lépések. Vali- ka...

— Te vagy? — kérdezi Valika. — Te vagy az?

— Nem — mondom. Ez állítólag

vicc. Valika mindenesetre hálásan megmosolyogja. — Csókollak.

— Szervusz. Alig ismerlek meg. Rég láttalak. Sose jössz hozzánk. . .

— Most se vagyok itt. — Puff neki. Ez is éle volt. Hogy mik tudnak kijönni a számból! Nem va-r gyök beszámítható. Nem vállalom magamért a felelősséget.

Valika nagyon jó lélek, tehát kötelességtudóan mosolyog, én pedig mosoly láttán esküt teszek, hogy ha még egy ilyen úgynevezett tréfás mondás kicsúszik a számon, kétnapos némasággal vezeklek.

— Biztos rohansz tovább — mondja Valika, és alig akar beengedni az ajtón. Aztán félreálil az útból, s úgy bólogat, mint a veréb, mikor iszik.

— Nem rohanok. /

— Dehogyisnem — bólogat Valika, és neki van igaza. Legszívesebben kirohannék a világból.

Géza bácsi ki se látszik a fotelból. összes borostája, száraz szája szúrja az arcom.

— Te vagy az? — mondja Géza bácsi. — Sose jössz hozzánk.

— Most is jöttem.

— De biztos rohansz tovább.

— Nem sietek.

— Dehogyisnem — mondja Géza bácsi, s én vigyázzba állok. Ünnepi alkalom. Ez a beszélgetés szá- zadszor hangzott el közöttünk.

— Hogy vagytok? — kérdem óvatlanul.

Valika sírva fakad. — Az idegeim — mondja. — Tönkrementek az idegeim. A doktor Gáti egyre szemtelenebb. Ötőle meg is halhatnék. Mutatom neki a klinikai leletet, azt mondja, arra ő tesz... Így mondta: teszek én arra a klinikára. Mutogatok neki, magyarázom a léletet, ő csak legyint, s akárhogy könyörgök, nem írja fel, erre persze én azt mondom neki. ..

Doktor Gáti kerületi orvos és főellenség. Valikénak húsz életre való betegsége volt. Vagy inkább húsz halálra. Mindenből kihúzták, és mindenből maradt hátra valami. Folt a tüdőn, veseelégtelenség, magas vérnyomás, emellett Valika penicillin-érzékeny. Amidazofen- érzékeny, beteg a huzattól, a naptól. a frontátvonulástól beteg egyáltalán a korától, Valikén tanulnak a medikusok, ha befekszik a klinikára, szerintem az összes ritka betegséget vele szemléltetik.

— Nincs igazam? — kérdezi Valika.

— De — mondom óvatosan. Nyilván igaza van. Neki is. Doktor Gáti kerületi orvosnak is. A klinikának is. Teljesen mindegy.

— Tőlem ugyan tönkremehet a patika — henceg Géza bácsi.

— Mondtam is>a Gátinak. Azt mondja, én vagyok a legegészségesebb vén gazember a kerületben.

Géza bácsinak is nyilván igaza van. Szervi szivbaj, reuma, asztma, ezek igazán semmiségek, ha az ember különben jól érzi magát.

Valika kifújja az orrát, letörli a könnyeit. — Hagyjuk ezt. Mesélj a gyerekekről.

Mesélek. Fele se igaz. De legalább többé-kevésbé mulatságos némelyik történet. Sóhajtoznak.

— Hogy megnőttek — mondja Valika.

— Múlik az idő — monda Géza bácsi.

— Csak egészségesek legyenek — bólogat Valika. — Az a fontos.

— Az bizony — mondom, és mintha elkaptuk volna Valikétól, mindhárman bólogatunk, végtére is tényleg csak az a fontos.

Míg kimegy vízért. Géza bácsi a fülemhez hajol. — Tegnap is égve felejtette a gázt. Kifutott a tej, leégett a lábos. Most is büdös a lakás. Elvesztette a kisfiók kulcsát, lakatost kellett hívatni. Mindent elfelejt. Borzasztó. Teljesen megőrülök tőle. Lemegy kenyérért, és hazajön kockacukorral. Most mondd, húsz éve szacharinnal iszszuk a teát. Minek nekünk az a kockacukor? Hallottál már ilyet?

Hallottam.

Jön Valika a vázával, Géza bácsi, a nagy politikus, hátradől a fotelban, s úgy tesz. mintha folytatnánk a beszélgetést.

— Most meg ezek a kínaiak. Atombombájuk van. A kínaiaknak. Most mondd ...

— Attól fáj az én lábam — mondja Valika.

— Mitől fáj a te lábad?

— Az atomtól. Előre tudom, fáj a lábam, majd mondja a rádió, hogy robbantottak. Hogy miért csinálják ezek ezt? Valamit akartam neked hozni... Géza, mit akartam behozni?

— Minek mondasz ilyeneket, hogy az atomtól fáj a lábad? Ez, kérdek szépen, egy nagy marhaság.

— Hallod, hogy beszél velem? Nekem már éppen elégszer igazam lett ebben az életben, ne adja isten, én igazán nem kívánom, de könnyen meglehet, hogy megint igazam lesz.

Nézem Valika visszeres lábait. Dagadtak. — Miért nem ülsz le? Nem szeretem, ha ugrálsz körülöttem.

— Tudom már. Géza hozd be az almást.

Géza bácsi engedelmesen kicsoszog. Valika a fülemhez hajol: — Csak szívja. Hiába beszélek neki, csak szívja. Beül a vécére, azt hiszi, nem veszem észre. Az ajtó alatt meg jön a füst. Beszélhetnél vele.

Eszem ágában sincs. De azért bólintok.

— Anyád egészséges?

— Hála istennek, most jól van.

— Az a fontos.

— Az bizony — mondom, és megint érzem, tényleg csak az a fontos. Rosszkedvem lassan porlik, mint a kemény almás pite a számban.

— A kínaiak sokan vannak — mondja Géza bácsi, aki nagyon szeret politizálni és szivarozni.

— Sokan bizony — mondom én, aki viszont cigarettázom. — És Klári néni mit csinál?

— Ne is említsd nekem — húzza ed Valika a száját. — Most már végképp kiismertem. Többet nem fog félrevezetni. A múlt héten átmentem hozzájuk, hát azzal fogad, hogy...

barátnő. Eleinte tudtam, mikor, miért vannak haragban. Később nem. Most már semmit sem értek.

— Hát nincs igazam? — kérdezi Valika.

Gyorsan bekapom az almást, tele szájjal úgyse lehet érteni, mit válaszolok.

— ízlik? — kérdezi Valika.

— Nagyon finom.

— Egyél fiam. Űgyis olyan sovány vagy...

— Inkább híztam. Ha nem látnátok, még egy kis pocakom is van.

— Miért nem jógázol? — kérdezi Géza bácsi, aki hallotta, hogy a jóga egészséges. — Neked jógázni kellene.

Megint centenárium. Gondolatban vigyázzban állok. Ezt is most hallom századszor. Az órámra lesek.

— Már mész? — Valika hangja közel a síráshoz. — Nem szeretsz velünk beszélgetni. — Kapkodva tépi a csokoládéról a papírt, kínálja felém. Veszek belőle,' be sem merem vallani, hogy nem szeretem a csokoládét. Bár úgyis hiába mondanám. — Olyan ritkán jössz, és mindjárt rohansz.

— Sokat dolgozik — siet váratlanul a segítségemre Géza bácsi. Hiába, a férfiszolidaritás ... — Olvastuk az új regényedet. Mind a ketten olvastuk. Tetszett. Mindkettőnknek nagyon tetszett.

— Örülök.

— Szép könyv, nem vitás. De mondd, kérlek, minek neked mindig a parázsba markolni?

— Ugyan már. Nem olyan forró az.

— A kritikát is olvastuk — mondja Valika. de Géza bácsi szúrósan ránéz. — Irigyek. Mind irigy. Ne hallgass az irigyekre, fiam.

— Te tudod, hogy mit csinálsz. Nem igaz?

— Hát persze. Én tudom.

— Csakhogy — emeli föl Géza bácsi intőén az ujját — így sose fogsz bekerülni a brancsba. Ez az írói brancs se lehet különb, mint a rőfösök.

Ezen egy kicsit elgondolkodom. Milyen lehetett a rőfösbrancs? És melyik, lehet a különb? Sose fogom megtudni.

— Legalább egyél még az almásból.

— Gyere máskor is — mondja Géza bácsi az előszobában. — Sose jön senki hozzánk. Megöregedtünk.

egölelem. Valikának kezet csókolok.

— A gyerekek? — kérdezi Valika. — Jól vannak a gyerekek? Gyorsan lekopogom az ajtófélfán.

— És anyád?

— Hála istennek, ő is jól van.

— Kár, hogy te nem hiszel az istenben.

— Kár bizony — mondom.

— Csak jó legyetek — mondja Valika, s megint úgy bólogat, mint a veréb, mikor iszik. — Az a fontos.

—• Az bizony.

Állnak az ajtóban, néznek utánam. Lefutok a lépcsőn.

Kint süt a nap, még a csontom is érzi. Friss szaga van a fűnek. Megállók, teleszívom magam levegővel, aztán továbbmegyek. Mintha a fejem se fájna annyira. Élek, megvagyok, s lám, ma is tanultam valamit... Tovább élni.

Klári néni a szomszédasszony és

Barcs János:

Leszálltam a füvekhez

Voltam rejtelmekkel vívódó. SzélfUvalommal jöttem.

Tüzes villámokat láttam; hívott a távol, a messziről kilátó határszélt nyárfák lesték ifjúi vándorlásomat; lomblebegéssel vártak —, s árnyukkal utam állták.

Vallattam a virágokat, a napküllők játékát, leszálltam a füvekhez — tanulni legendát.

Szeretnék hű maradni magamhoz:

azt se bánom már

ha kénkövet szülnek a gyökerek.

Bárdos Pál:

Látogatás

Összeállította: JEtékasy Ildikó

A tánc