Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
8 1984. DECEMBER 31. Irodalom, művészet Ne nézz a szemembe! — Danai azért is a szemébe nézett az ismeretlennek. Nyugodtan, rezzenéstelen, noha félelemmel vegyes indulat tolult agyáig. De hirtelen húsz évvel ezelőtti emlék világosodott meg benne. Kisvárosban állt egy üzletben. B. barátjára várt, aki elvegyült a tolongásban. A 'kijárat másik oldalán hasonló korú fiú ácsorgóit Váratlanul kezdtek farkasszemet nézni. Látta az arcán, ő se hátrál. Nem tudja, mennyi ideig tartott a jelenet, de a szemben álló, húsz év körüli fiú szeméből is megindultak a köny- nyek az erőfeszítéstől, akárcsak az övéből. De a tekintetek továbbra is egymásra aikaszkodtak. Aztán, mitha csak valaki vezényelt volna, a ki- és bejövök között egymáshoz léptek és bemutatkoztak. Mosolyogva néztek egymásra, miközben még mindig folyt a könnyük. B. végre jött, és nem értette a dolgot. .. A vert arcú szavai durván visz- szarántották a jelenbe. — Nem hallottad?!.. . Ne nézz a szemembe!... Akkor én hova nézzek? — Nézzen körül — mondta nyugalmat erőltetve Danai, és továbbra is a másik szemébe nézett. A füstös, félhomályos kis eszpresszóban néhányan hangoskodtak. Éppen ide kellett megbeszélnem a találkozást! — gondolta dühösen, de a tekintetét nem vette le a vert arcú szeméről... — Már mondtam, hölgyet várok, van hely másutt is! Maga meg kérdés nélkül ide ült az én asztalomhoz. — Hölgyet? ... Talán nőt, hap- silkám! — A másik, akinek az arcát mintha összeverték volna, előre könyökölt, és kihívóan nézett Danaira. Igen. erősebb nálam, gondolta. Igyekezett halkan, ám határozottan beszélni. — Egy lányt, a menyasszonyomat ... Nőt, ha így jobban tetszik. De mi aligha találkoztunk. így hát nem tegeződhetünk!... — mondta, és újra megállapította, hogy olyan a férfi arca, mintha horpadásokat ütöttek volna rá. — Na, elég a dumából! Ha nem értesz a szóból, eltakarítalak innét! — Khm... — már a legszívesebben felállt volna, s ment volna ki az utcára, igen, menekült volna. Azonban különös dac kezdett ágaskodni benne, és így szólt az ősz halántékú vert arcúhoz. — Maga söprű, vagy takarító? — És nem is: húzódott hátra, közelről fürkészte a másik szemét. Olyasmit érzett, mint az első két-három ejtőernyős ugrás előtt. Alig ment le a torkán a levegő. Félelem és gyönyörűség egyszerre hullámzott át rajta. Amikor aztán már kidobta magát a gépből, hirtelen mintha elfújták volna belőle a félelmet. Csak a szép elszántság maradt. — Te gúnyolódsz velem!... — Meg magammal is — folytatta nyugodtan Danai. Már „kiugrott”, hűvösség töltötte el. — Ha maga takarító ember, akkor én vagyok a szemét... Nem? A vert arcú mintha meghökkent volna, lassan dolgozta föl Danai szavait, de közben elöntötte arca horpadásait az indulat, és foltokban vonult fö]| a csontosabb kiemelkedésekre. — Ügy kiváglak innen!... Danai gyorsan közbeszólt: — Mint a rongyot!... — Amikor a másik kezdett fölemelkedni, hogy üssön, vagy megragadja, nem lehetett tudni, melyiket akarja, Danai nyugodtan hozzátette: — Elhiszem, hogy kivág... Komoly esélye van rá, hiszen sokkal erősebb nálam. A férfi már félig fölemelkedett, s úgy is maradt néhány másodpercig. Danai látta szemében a zavartságot. — MM?... Mit dumálsz?... — Még a keze is a levegőben maradt az asztal' fölött. — Te engem hülyének nézel! — Nem volt szándékomban. Csak azt... — Fogd be a pofádat, és tűnj el innét! — Ez az én asztalom. Én már itt ültem, amikor maga jött, és szó nélkül leült. — Oda ülök, ahová akarok!... Világos?.. . És elég már a süket dumából! Világos?... — Világos, és valóban elég már a süket dumából. Itt is, másutt is. — Most már csakazértis kereste a vert arcú tekintetét. — Ne nézz a szemembe!... Tee!... Hányszor mondjam? — Háromszor... — szólt Danai újra. A férfi fölegyenesedett, majd hirtelen lehajolt. — Nem ismersz te még... Ha én egyszer... — Nem mutatkozott be! — Azanyádba!... — Közelebb hajolt. — Tudja... — Danai is közelebb tolta az arcát —, én nagyon szeretem az anyámat! A rendes anyákat. A tisztességes és gürcölő anyákat.. Arcuk egészen közel imbolygót! Ez ivott, gondolta Danai, mert alkoholszag csapta meg az orrát. — Mii?... Mit...? — A másik húzódott vissza. De aztán észbekapott, újra előrehajolt. Danai a szemét kereste. “Mint az ökölvívásnál, gondolta. A szemét kell néznem! — öcsikéin! — sziszegte a Kiss Dénes: Akkor én hova nézzek? másik, és próbálta elkapni a tekintetét. — Én kitekerem a nyakadat! Megértetted?. .. — Meg. Én is tudok magyarul. — Hogy?!... — A férfi elkapta Danai kezét, és csavarni kezdte. — Tee!... — Ssz!... Istenemre, marhaerős! — Szólalt meg elismerően. Nagyon vigyázott, hogy nyugodt maradjon a hangja. — Azt hiszem, maga vasaikat is el tudna görbíteni! — Mmi?... — Enyhült a karján a szorítás. Csák azt mondtam, hogy maga nagyon erős! — nézte a szemét. A szorítás-csavarás újra nagyobb lett, de csak egy pillanatra. — Engem te nem versz át! Mert látom, nagyra vagy magaddal! — Szó sincs róla... — azon igyekezett, hogy ellenálljon a csavarásnak. — Aztán meg egy ilyen törpe és nyápic hogyan lehetne nagyra magával! — mondta, és amint gyöngült a másik szorítása, lassan kihúzta a karját a férfi nagy markából. Tapogatta, nyomogatta. — Marhául megszorította! — jegyezte meg elismerően. A másik teljesen megzavarodott, le is ült, s talán önmaga számára is váratlan volt ez. Erőltetettem nevetett. — Szóval félsz, mi? Danai a szemébe nézett, nem bántóan, kihívóan, inkább szelíden, és ferdére sikerült mosollyal mondta. — Olyasmi... — Him, mi a fene?! — A másik talán ekkor nézte meg jobban Danáit, s közben mintha átalakulták volna a vonásai. — Igen, olyasmi ez, mint a félelem — tagolta lassan, és nagyot lélegzett. Kezdett újra a füléhez érni az eszpresszóbeli zajongás. — Azistenedet!... — Esett ki csonka nyögés után a férfiból a szó. — Mit akarsz te tulajdonképpen? —Várni, hogy jöjjön a lány... Márta. így hívják. Tudja — hajolt közelebb kissé — összeházasodnánk, de nincs lakás. Most albérletet néz, aztán idejön. Izgulok, hogy sdkerült-e?... De ha jön, nem tud leülni, mert maga elfoglalta a helyét Bár... — legyintett Danai —, úgyis rossz hírrel jön. — Aztán ki vagy te? — Miért kérdi?... Látja, kis ember vagyok, akitől még a presszóban is elvennék a helyet... — Nem mondtam, hogy ne nézz a szemembe?! — vágott közbe a másik. — Többször nem akarom mondani, hogy az isten verjen meg! — Ver is, azt hiszem... — Danai érzékelte, miként egyensúlyoz sötét mélységek fölött a másik. — Maga ült az én asztalomhoz! — Kuss, mert kihajítalak! — megint fölállt, de Danai csöndesen, a helyén ülve mondta. — Az nem lesz nehéz, se nagy dicsőség! A vert arcú meggörnyedt. így is pontosan látta, mennyivel magasabb, erősebb nála. Ha elkapja, nem sok esélye lehet. De azt is tudta, bizonyosan gyorsabb a másiknál. Tovább nézte a szemét. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha nem jön a felszolgálónő. — Parancsolnak?... Mit hozhatok? — Danai eszmélt előbb. — Mit iszik? — nézett föl a még mindig meggörnyedt tartásban álló vert arcúra. Az visszanézett rá. Nyugodtan állta a tekintetét. A vert arcú leült. — Khm... Vodkát... — Nagy erőfeszítéssel mondta, elsodorta homlokába hulló erős szálú haját. — Nekem hozzon vodkát! — Nekem is! — Danai most nem nézett a másikra. A felszolgálónő elment. A vert arcú újra a hajába túrt. — Szóval Mártának hívják?... — Igen... — Márta... — Mint ha mélyebbről, messzebbről iött volna a hang. — Márta! — ismételte a másik. — Rongyok mind a nők! — Hirtelen vágódott ki a szájából a mondat. A felszolgálónő hozta az italt. Danai megemelte a poharat. — Egészségére! — Hm... — talán mintha mormogott volna valamit. Egyhajtás- ra kiitta a vodkát. — Szóval ez is Márta!... Az a rohadt is az volt! Minden kellett volna neki!.. . Én meg... — És mindent nem lehet, csak emberhalál árán! — mondta csöndesen Danai. — Honnan tudja?! — Most nézett rá először igazi arcával. — Majdnem emberhalál lett... így is... — elhallgatott. A kezét nézte. — Ezek mór nem is ujjak. Ez nem emberi kéz, hanem kalapács!... Érti? — Talán. — Érti a fenét!.. Kocsi, nyaraló, csencselés... Meg a liba barátnők!. .. Én meg azt gondoltam, pont én legyek gátlásos?... Ne nősüljön meg, annyit mondok. Azért kéne kivágnom, hogy végigtaknyol- ja a járdát! Éppen amikor jön az a Márta!. .. Majd meglátná, hogy a duma, a flanc többet ér ezek szemében, mint a... — Danaira nézett. — Iszik még egyet? Nekem pokolian jólesne! — Nem bírom ám... — Dehogyisnem!... — Fölállt, és mondott valamit a felszolgálónőnek. Az hamarosan hozta az újabb italokat. — Na jó!... Akkor Isten éltessen, ha már úgyis letegeztél! — mondta Danai. — Isten... — mottyantotta a szót a vert arcú, és mintha mosolygott volna. Megint azonnal kiitta a vodkát, de a poharat lassan eresztette az asztalkára. — Ilyen fickóval még nem találkoztam! — mormogta a pohárnak, majd fölemelte a tekintetét. * — Én sem... — Danai nem itta ki a vodkát. Az első kortyba beleborzongott. Kis csönd ülepedett közéjük, csak az eszpresszó zavaros hangfoszlányai verődtek köréjük. A vert arcú halkan beszélt. — Nem tudok hova nézni, ha a szemembe néznek... — Senki se tud. — Danai is csöndesen ejtette ki a szavakat. Hirtelen meglátta Mártát, amint a kinti fényből belépett, és megtorpanva körülnézett. — Itt van Márta!... — Itt van? — A vert arcú is az ajtó felé nézett. — Ö az? — Igen. — Kár... Jól elbeszélgettünk volna. — De hiszen... — Ááá... — a vert arcú legyintett. Márta észrevette őket, és bizonytalan lépésekkel ért az asztalhoz. Danai fölállt. — Ő,... Márta. — A vert arcú is fölálltj kezét nyújtotta, és talán a nevét is mormolta. Sirályok Petőfi Sándor: Búcsú 1844-től Egy esztendő a másik sírját ássa, Gyilkolják egymást, mint az emberek. Idő, szárnyadnak még egy csattanása, S a jelen év is sírban szendereg. v Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak Lélekzetével életmécsedet, Nem foglak odaírni tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Magas tervektől izzadó fejembe Te oly sok eszme magvait vetéd, S én a gyümölcsöt bőven megteremve Láthatván, rajta büszkén nézek szét. Jutalmául nem rest munkálatomnak A hír csillagja rám sugárt vetett, S én mégsem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Szívem sokáig a sors bal kezében A fájdalom meggyűlt világa volt; Te, megvénült év, szóltál, hogy ne égjen, És szózatodra a vad láng kiholt. Elhamvadt üszke van csak bánatomnak A romba dőlt s már fél-ép szív felett; S én mégsem írlak oda tégedet, Hol boldog éveim följegyezve vannak. Oh haldokló év! sírod mellett engem Lágy bölcsejében ringat a remény, S hahogy szabad, amit jövendöl, hinnem: A mennyországnak állok küszöbén. Szomszédságában ilyen boldog kornak Mondom, tűnő év, a búcsút neked, S én mégsem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Reád függeszté hévvel esdekelve Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem, S te sóhajára semmit nem figyelve, Ekkép feleltél mennydörögve: nem! Te koszorúját eltépted honomnak, Ifjú reménye mit fejére tett; Ezért nem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. 161 éve, 1823. január 1-én született Petőfi Sándor. — Akkor én nem is zavarok — mondta bizonytalanul. — Beszélgessenek csak! Maga meg... — fordult Danai felé, .de nem folytatta. — Viszlát! A számlát rendezem... — Dehogyis! — Danai utána lépett. — Hagyja! így tisztességes... — mondta a vert arcú. — Akkor... Hát szervusz! — nyújtotta a kezét Danai. — Khm... Szervusz! — Férfiasán, de nem erősen szorította meg Danai kezét. — Minden jót. — Ki volt az? — kérdezte a lány. — Ki?... Régi barátom... — mondta Danai, és ékkor érezte, hogy csupa víz az inge. Procida kikötője
