Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-07 / 262. szám

1984. NOVEMBER 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 EGY VAROS ARCELE Megjelent a Szolnok képekben című könyv Szolnok felszabadulásának 40. évfordulójára jelentette meg a városi tanács Kapos­vári Gyula könyvét, Kardos Tamás és mások fotóival. A Szolnok képekben című, kö­zel kétszáz oldalas kötet műfajában az első, amely a városról megjelent. Ezt tényszerű megállapításnak vehetjük, annak ellenére, hogy a könyv egészét csak vitathatóan lehet a tradici­onális műfajok valamelyi­kével jelölni. Eredeti, te­hát nem lehet kategorizálni. A lényeget leginkább akkor közelítjük meg, ha egy kép­zeletbeli, sok-sok kötetes Szolnok monográfiára gon­dolunk, s Kaposvári Gyula könyvét annak essenciája- ként fogjuk fel. De a felté­telezésektől el is tekinthe­tünk, amikor megállapítjuk, hogy a hazai és a külföldi levéltárak, múzeumok, könyvtárak Szolnokra vo­natkozó közel félévszázados kutatásának eredménye a könyv. Persze, ez nem vá­lasz a műfaj kérdésére. Ta­lán közelebb jutunk a lé­nyeghez, ha az adott, óriási ismeretanyag felhasználását vizsgáljuk. Ez már a szerző kutatói alapállására mutat, a megírás módszerére is vá„- laszt adhat. Bonyolítja mind ezt, hogy képeskönyvről van szó, s az esetleges, formai disszonan­ciák — a látvány és az írott szó között — tartalmi torzu­lásokhoz vezethetnének. A minden hasonlat sánta elvét ezúttal elfogadva említjük az ismert megállapítást: ha egy filmnek csak a zenéjé­re emlékszünk, az a film rossz. Persze ez is vitatható lehet egyedi esetekben, de az már nem, hogy köny­vünkben a képi és az írott »szóval-: történt közlés har­móniája tökéletes. Nem tud­nák ugyanis nélkülözni egymást, együtt teljesek. A képanyag — tekintettel ar­ra, hogy az archív-felvéte­lek adottak, s már megvál- toztathatatlanok — tiszte­letreméltó azonosulást kí­ván meg az írott szó szer­zőjétől, ugyanakkor a tudo­mányosság elvének is meg kellett felelnie. Sőt, a lát­ványra támaszkodva olyan képi asszociációkat is fel kellett kelteni az olvasó-né­zőben, amelyek fotó-techni- kailag nem dokumentálha- tókak. A kötet első, kb. ötven ol­dala történelmi bevezető, olyan kútfő értékű illuszt­rációkkal, amelyek közül némelyik most került elő­ször a nyilvánosság elé. Megjegyezzük, ennek a tör­ténelmi bevezetőnek is olyan a hangulata, hogy nem érezzük: ez volt a nyitány, most jön a mű. s ezek után •kockáztatjuk meg vélemé­1 nyűnket a könyv műfaját il­letően: történeti esszé-kötet, Nem magyarázatként csu­pán az előzőek kiegészítése­ként tesszük; hozza egy tudós patrióta vallomásai. Kapos­vári Gyula a most megje­lent könyve alapján se ta­gadhatná le, szerelmese szü­lővárosának. Szolnoki sétákra hív a ké­peskönyv. Nem mindegy, merre invitál. Ha csak csu­pán a kevéske megmaradt Tabán apró házai között sé­táltatom vendégemet, s se­hol máshol vagy csak éppen, akkor a hajdani élet roman­tikáját erősítem, ha jobbá­ra az új város részeket, az új üzemeket mutatom, ak­kor ne érjen váratlanul a kérdés: a maradék nyolc és fél évszázadból semmit sem vallanak magukénak, abból semmi se maradt meg...? Az arányok kérdésénél tartunk tehát... Mai életünk egyik nagy értéke, hogy semmi sem kényszerít ben­nünket uniformizált gon­dolkodásra. Bizton lesznek — jó, ha úgy történik — akik a kötet hangsúlyait másképpen képzelnék el, akik az egész értelmezésé­hez netán megváltoztatnák a részek-arányait. Tisztelet ezeknek a véleményeknek is, jószándékú igazukat vé­tózni sem kívánjuk, — hi­szen ahány ember annyi né­zőpont, annyi vélemény. Ka­posvári Gyula könyve — ír­ta és szerkesztette — is egy vélemény: ilyennek ismerte meg szülővárosát, olyannak látja, amilyennek könyvé­ben múltját és jelenét köz­re adja. Őszinte vélemény, megalapozott, szeretetteljes. Hézagpótló munka a Szol­nok képekben. Netán soká­ig azt hihették fiaink, hogy a többé-kevésbé kényelmes életet, civilizált létformát biztosító lakótelepeink, gáz­vagy távfűtéses bérházaink, lakásaink a teremtés óta léteznek, — s szükség se volt a munkában elhaszná­lódott generációkra, a mai erőfeszítésekre. Érdemes lát­ni, hogy századunk első év­tizedében a szolnoki tahi­dat még elvitte a jeges ár, a Ságvári körút helyén fapal­ló volt — ahol volt! az asz­falt, az „energia” az ökör, a ló, a petróleum, s hogy a kockaköves utca ritka volt, mint a fehér holló. Sűrűn emlegetik még ma­napság is Szolnokot tradíci­ók nélküli városnak. Teszik ezt főleg azok, akiknek nincs elég ismeretanyaguk a Tiszapart történeti, kultúr- históriai értékeiről. Ezt nem szánja különösebb szemre­hányásnak a jegyzetíró, hi­szen igen sokáig nagyon is szerények voltak azok a for­rások, publikációk, amelyek a város múltjáról, — a ho­mo szolnokiensis-ről tablót adhattak volna. Kaposvári könyvében erős vonulat a kultúrhisiória. Nem általá­ban idéz, hanem mindig va­lamihez kötődve, ahogy Ti­nódi Lantos Sebestyén, Verseghy Ferenc, Vitkovits Mihály és mások, Illyés Gyuláig énekelték az izzón jelenlévő- hazát. Külön ör­vendetes, hogy a közismer­ten képzőművészeti érdeklő­désű író-szerkesztő a mű­vésztelepi hagyományok idé­zése mellett milyen nagy gondot fordít — szándéka sikeres — a város irodalmi emlékeinek bemutatására is. Sok a rombadőlt Szolno­kot ábrázoló archív fotó a könyvben, mondta valaki. Szerintem meg kevés, hi­szen csak az elmúlt iszáz évről maradhatott fenn fo­tódokumentum. S hányszor pusztult el Szolnok törté­nelme során? Az esszé ide­vonatkozó részei talán ab­ban az irányban is erősítik gondolkodásunkat, hogy a romok fölött mindig új éle­tet teremtő elődeink hitével dolgozzunk jelenünkért, jö­vőnkért. Az archív képanyag a vá­ros régmúltjából híd a má­ba. Talán érdemes lett volna néhány Deák—Ebner, Mo- relli stb. rajzzal a Millen­nium-körüli idők szolnoki képét még gazdagabban idézni, bár — lévén képző- művészeti alkotásokról szó — az könnyen partalanság- hoz vezethetett volna. A gondolat ugyan igen rokon­szenves; Szolnok megjelení­tése a festészetben. Netán helyet kaphattak volna a kötetben a legjelesebb szol­noki festők képi-vallomásai is? Igenis, meg nem is, mert amennyit ezek közlése erő­sített volna a kötet gazdag ismeretanyagán, netán a do­kumentum-jelleget gyengí­tette volna? Ügy véljük, mindez a szerző újabb Szol­nok könyvének lehetne té­mája. A kötet jelenkori képa- • nyagát — döntő és túlnyo­mó többségét legalább is — Kardos Tamás fotózta. Sike­rült a láttatás helyes ará­nyait megtalálnia, a felvé­telek a lényeget idézik, ki­fejezik a változás dinamiz­musát, mozgalmasak, — és szépek. Kardos Tamás a művészfotó rosszul értelme­zett ürügyén sehol sem lép­te át azt a határt, amelyen túl már a kép kompozíciós ereje — netán az öncélúvá vált megjelenítés — másod­lagossá teszi a bemutatásra szánt látványt. A kiállításában is szép kötet a Szolnoki Nyomda munkáját dicséri. T. L. Egy, évekkel ezelőtt ké­szített széles körű vizsgálat a tizenévesek társas világát kutatta. Arra a kérdésre, hogy kivel töltik legszíve­sebben az idejüket a lá­nyoknak csaknem negyed része s a fiúknak is több mint húsz százaléka az egyedüllétet választotta. A „magányos tömeg” addig szinte fel sem tűnt az is­kolai osztályokban, hiszen ezek a fiatalok js többnyire elvégezték feladataikat, jár­tak szakkörre, nem jutot­tak látványos konfliktus­helyzetbe, nem vívták ki maguknak a ma divatos „tbz”-és — azaz a társada­lomba való beilleszkedési zavar” — jelzőt. Nem vol­tak mindannyian „problémás gyerekek”, jóllehet hiányzott számukra a közösség, amely biztonságot nyújt az egyén­nek, s nagyobb lehetőséget ad. a személyiség kibonta­kozásához. A jelenség nem csupán az iskolában tapasztalható, sőt ezúttal is éppen a felnőtt társadalom jellemzői tük­röződnek vissza a fiatalok­ban. Nem véletlen, hogy a 6-os számú, a köznevelés fejlesztését szolgáló kutatási főirányban kiemelt helyen szerepelt a közösségi neve­lés hatékonyságának fokozá­sa. 1980-ban. a társas-közös­ségi viszonyok társadalmi meghatározói és pedagógiai alakítása az iskolában cím­mel országos tudományos ku­tatás kezdődött dr. Hunya- dy Györgyné egyetemi do­cens vezetésével, amelyben öt általános iskola és három középiskola vett részt, köz­tük a szolnoki Tallinn Ál­talános Iskola, méghozzá a kísérlet bázisaként. A Zagy­va-parti iskolában ugyanis az egész intézményre kiter­jedő fejlesztő kutatások kez­dődtek el, s folytatódnak to­vább, hiszen a 6-os számú főirány Tudományos Taná­csa a kedvező tapasztalatok, részeredmények alapján a szeptembertől életbe lépő újabb tervperiódusban is sze­repelteti az imént jelzett té­mát. Sző sincs titokról A Tallinn iskola neve ma már ismerősen cseng a szak­emberek körében, országos, regionális fórumokon igen nagy érdeklődéssel hallgat­ják a pedagógusok beszá­molóit, az ország legtávolab­bi településeiről érkeznek Szolnokra a tantestületek „küldöttei”, kifürkészni a titkot, tanulmányozni, s meg­valósítani a szolnoki példát. Titokról azonban szó sincs, az iskola nevelői odaadó lel­kesedéssel adják át tapasz­talataikat, módszereiket min­den érdeklődőnek. S a kí­sérletben sincs semmi ti­tokzatos, hiszen a pedagó­gusok csak a nevelő iskolát valósították meg, illetve igyekeznek eleget tenni en­nek az alapvető követel­ménynek. Ez a valóban ta­nulságos példa jóllehet nem tekinthető mindenütt, min­den körülmények között „használható” receptnek, a módszer viszont annál in­kább. Új dokumentum- filmek A Mafilm Híradó- és Do­kumentumfilm Stúdiójában Székely Ferenc „Vitafilm a naksolról” címmel új alko­tást forgat. A produkció, amelynek operatőre Ónodi G. György, áz égési sebek gyógyítására használt szer hatásosságáról folytatott vi­táról szól. Kiss István György kamerájával rögzí­tik Tényi István mozihíradó- filmjét 14 éves bányásztanu­lókról, valamint az oroszlá­nyi bányásztanintézetről. A kutatás elején alapos tanulmány készült a diákok szociális hátteréről, az adott lakótelep adottságairól. A felmérés tanúsága szerint a szülők 19 százaléka a nyol­cadik osztály befejezésiével abbahagyta a tanulást, de mindössze csak két százalé­kot tesz ki azoknak az ará­nya, akik még idáig sem jutottak el. Így a diákok döntő többsége szakmunká­sok, illetve közép- vagy fel­sőfokú végzettségű szülők gyermeke. Az iskolázottság tekintetében kedvezőbb a helyzet az országos arányok­nál. A családok jövedelem­szintje nem magasabb, nem alacsonyabb, mint másutt. Viszonylag nagy, s sajnos egyre növekszik azonban az elvált szülők gyermekeinek aránya. Az iskola tanulóinál a hátrányos helyzet így egy­értelműen a családi nevelés hiányosságait jelenti. Ugyancsak felmérések so­rán elemezték a nevelők a diákok tanuláshoz való vi­szonyát, a tanulmányi tel­jesítmények képességekhez mért szintjét, a közösségi beállítódás és magatartás jellemzőit, a tanulók iskolai és iskolán kívüli társas kap­csolatait, a család és az is­kola kapcsolatát. D tudás tekintélye alacsony A felmérések egy részé­ről, illetve összegzésükről ta­nulmányokban számoltak be a tantestület pedagógusai. A kutatási beszámolók sorá­ban a szerzők között olvas­hatjuk Bereczki Lajosné, az iskola igazgatónője, s a kí­sérletező nevelők Bús Klá­ra, Fodor Katalin, Oláh Lí­via. Tóth Erzsébet, Vály Györgyné, Török Margit ne­vét. ök folyamatosan részt vesznek a kutatásban, ter­mészetesen az egész tantes­tület aktív közreműködésé­vel. Vizsgálataik során szá­mos, aligha csak a Tallinn Általános Iskolára jellemző megállapításokra jutottak. Bebizonyosodott, hogy rend­kívül alacsony a presztízse a tudásnak, a tanulásnak, a műveltségnek, elhalványult a tanulmányi teljesítmény kö­zösségi viszonyokat korábban erősen strukturáló szerepe, a tanulói kollektivitás színvo­nala az életkor előrehalad­tával csökkent, az alsó ta­gozatban szaporodott a tár­sas-közösségi viszonyokba ne­hezen illeszkedő gyerekek száma. A felsőbb osztályok­ban gyakori jelenséggé vált a társadalmi együttélés nor­máit rendszeresen és tudato­san megszegő zárt csopor­tosulások száma, illetve a csak egyéni érdekeikre, ér­vényesülésükre figyelő diá­kok aránya. Ezzel egyidejű­leg a családok egy részé­nek nagyfokú közömbössé­gét, sőt nem ritkán ellensé­ges beállítódását tapasztal­ták az iskolával szemben. íme a kép, amelyről váz­latot készítettünk csupán, de így is elgondolkodtató. Az iskola nevelői szerencsére nem maradtak meg a gon­dolatnál, az óriási informá­ciómennyiség birtokában munkához láttak dr. Hunya­di Györgyné elvi irányításé­Az ELTE Egyetemi Tudo­mányos Diákköri Tanácsa pályázatot hirdet abból az alkalomból, hogy az intéz­mény 1985-ben ünnepli meg­alakulásának 350. évforduló­ját. A pályázaton az Eötvös Lóránd Tudományegyetem minden jelenlegi és 1980 után végzett volt hallgatója részt vehet. A pályamunkák az egye­tem és karai, tanszékei, in­tézményei történetét dolgoz­val kidolgoztak egy sajátos nevelési rendszert, amely­nek középpontjában két kö­vetelmény, a tanulásnak, műveltségnek, mint érték­nek elfogadtatása, valamint a közösség tudatos szervezé­se. s benne az egyén, a sze­mélyiség sokoldalú fejleszté­se szerepel. Kibontakozott az adott neveltségi szintre épí­tett tudatos, tervszerű, egyénre szabott komplex ter­vezőmunka — a lakótelep tömegszervezetei és a szülők segítségével — és tevékeny- kedletés. Az első osztályokat fogadó nevelők például prog­ramot dolgoztak ki és va­lósítottak meg a társas-kö­zösségi viszonyok kialakítá­sában. S persze nemcsak az első osztályban tanítók. Az osztályfőnökök olyan mun­katerv szerint dolgoznak, hogy „közönséges halandó” nem is tud olvasni benne. „Térképek” mutatják az osz­tály tanulóinak társas kap­csolatait másfél évvel ez­előtt, illetve a mai állapo­tot. A fejlődés szemmel lát­ható, amíg az első térképen csak kevés kapcsolatról ol­vashatunk, az utóbbi felvé­telen már szerteágazó rend­szer ötlik a szemünkbe. Szinte nincs elszigetelt, ma­gányos, egyoldalú kapcsola­tot, barátságot dédelgető kisdiák. S ami megint csak lényeges az osztály vezető tisztségviselői állnak a kap­csolatrendszer középpontjá­ban. Mindez a tudatosan szervezett nevelőmunka eredménye. A pedagógusok a közös tulajdonságok alap­ján ezernyi fortéllyal „össze- barátkoztatták” a tanítvá­nyaikat. Ugyancsak jól nyomonkö- vethető a fejlődés a gyere­kek értékítéletén, amelyről terjedelmes tanulmány szá­mol be. A diákok értékfel­fogása egyre inkább közelít az elváráshoz. Valamennyi' osztály értékrendjében a mo­rális lelkiismereti tulajdon­ságok szerepelnek az első helyen. Minden diák talál elfoglaltságot Ezek után kíváncsian vár­ja az ember, hogyan hatot­tak a közösségi nevelésben elért eredmények a tanul­mányi munkára. Erről azon­ban még csak ezután készül el az összesítés, de nehezen képzelhető el, hogy más ta­pasztalatot mutasson. Annál is inkább, mert az iskola nevelési rendszerében fon­tos szerepet kapott a taní­tás-tanulás folyamatának fejlesztése is. A tanítási órán kívül harmincöt féle szakkör, művészeti csoport szolgálja a diákok képességeinek fej­lesztését. Változatos nevelé­si módszerekkel, szituációk­kal — amelyeknek felsorolá­sa is körülményes lenne — alakul kedvező irányba a diákok tudata, gondolkodá­sa, viselkedése úgy. hogy ők maguk észre sem veszik. S vajon észreveszi-e maj­dan a pozitív tulajdonságai­kat az őket körülvevő vi­lág, a környezet? S tovább fejleszti vagy az ellenkező­jére fordítja? Tál Gizella hatják fel, vagy foglalkoz­hatnak tudomány- és kultúr­történeti kérdésekkel, az egyetem kollégiumai, művé­szeti együttesei, az ifjúsági mozgalmak, tudományos di­ákkörök, gyűjtemények tör­ténetével isi A színvonalas írásokat megjelentetik, s szerzőiket jutalmazzák. A pályázat feltételeiről az ELTE Egyetemi Tudományos Diákköri Tanácsa ad felvi­lágosítást, Kada István naív festőnek, a Népművészet Mesterének képeiből nyílt kiállítás Török- szentmiklóson, a városi művelődési központ gallér iájában. A tárlat november közepéig tekinthető meg Érték, közérzet, nevelés Fiatal bölcsészeknek EL TE-pályáza t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents