Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-07 / 262. szám
Irodalom* művészet edves Fomuska! Gyakran emlegetünk, ha nincs harc. Mi, akik már voltunk kórházban, tudjuk, hogy nem fenékig tejföl. Te csak vigyázz magadra, gyógyulj meg gyorsan, amit mindnyájan kívánunk is neked. Leírom, hogy mennek erre mifelénk a dolgok. Ideküldték hozzánk az üteghez Zaharcsukot, ismered azt a zsiványt; Tatarovszkaj ából való, vörös kancájja van, Garaszká- nak hívják. A gyűlésen szondja nekünk ez a Zaharcsiuk; — Haljak meg, ha csak egy lépéssel is elmaradok tőletek! Tes- testül-lelkestül a szovjethatalom mellett állok. Tisztában vagyok a felső vezetés harci feladataival. Le a kizsákmányolókkal! Proletárok egyesüljetek! Na jó, gondoltuk magunkban. Aztán megtámadtuk Nyevinno- miszkaját. Néztük, hogy honnét jön az ellenség. Egy óra sem telt belé, kapjuk a jelentést, hogy mindénünnét. Nesze neked: onnét a kadétok gyalogkozákjai, onnét a szárnyakról a kadétok lovassága jön nekünk, onnét meg, onnét, ni, a kadétok páncélvonata. Én egyből kinéztem magamnak azt a páncélvonatot. Nyikita Szemjonovics, az ütegparancsnok kiadta a parancsot: — Üteg, harckészültség!... Gél nyolcvan, magasság hetvennyolc ... Pontos célzás ... Tűz! Bu-umm! Megkínáltam szépen a kadétokat. Az én küldeményem pont a szerkocsiba talált... A megfigyelők jelentik elölről telefonon, hogy talált, de én anélkül is látom, hogy talált, csak úgy süvít kifelé a gőz. Aztán Mityka Gyagel is odapörkölt, ő is talált. A poron át látjuk, hogy úgy ■megtekeredett a sín, mint a dugóhúzó, az egész pálya fölgörbült a levegőbe. Nyikita Szemjonovics távcsővel nézi, nevetve mondja: — Jól van, Polivinkin! Jól van, Gyagilev! Na még egyszer! Abban a pillanatban lávaként megindult a kadétok lovassága, csak úgy verte a port. A lövész- árkokból kiugráltak a támadó gyalogkozákok. Zaharcsuknak egyből inába szállt a bátorsága: — Vissza kell vonulni, elvtársak. Fussunk, elvtársak, amíg lehet! De nem volt időnk vele foglalkozni. — Üteg, pergőtűz! Géppuskák, tűz! Erre elszabadult a pokol, nem lehetett látni, meddig tart a föld, hol kezdődik az ég. A kadétok megfutottak. Megindult a gyalogságunk... előre! Lovasság... előre! Mi is persze ... löveget fölkapcsolni, előre! Hurrá, hurrá! A páncélvonat a hátát fordította felénk, el- szelelt. A gyalogkozákok megadják magukat, a tisztek főbelövik, fölkoncoltatják, de nem adják meg magukat. Miénk a kadétok Irénje, a lőszer, a liszt, elfogtunk 120 gyalogkozákot, éppen borscsot főztek — az is a miénk lett. De rég ettünk főtt ételt, két hete konzerven éltünk, azon is csak, ha volt, hát mosit jóllaktunk, akár mehetünk is tovább. Lohol oda Zaharcsuk az itatóvödörrel. — Adjatok nekem is! — mondja. — Hát eddig hol voltál ? — kérdezzük tőle. — Félre kellett mennem, rám jött a hasmenés. Eszébe juttattuk, azt ígérte, hogy egy lépéssel se marad le tőlünk: kilöttyintettük a leves alját a földre, egy kanálnyit sem adtunk neki. Nevettek rajta az emberek. Megnéztük a harcmezőt, olyan volt, mint a borogyinói csatatér. Egy halott cserkesztől elvettem egy aranyozott mausert. Gyógyulj meg gyorsan, Fomka, akkor aztán a tiéd lesz az a mauser. Artyom Veszjolij: Levél a kórházba A lakosság elhalmozott bennünket minden jóval, dinnyével, tejföllel és így tovább. A népi himnuszt húzták. Hogy micsoda öröm, micsioda vigadalom kerekedett ott..., Jöttek a lányok is, az egyik épp nekem való lett volna, jónövésű, sárga harisnya a lábán, a szeme olyan, de olyan szürke, de nem sikerült közelebbről megismerkednem vele. Megkaptuk a parancsot, hogy indulás. Pihenőre bevonultunk egy tanyára. Éjjel hatan, a hetedik Zaharcsuk, elindultunk járőrbe. Nyílt mezőn megyünk, cstend van, nyugodt minden. Akkora köd van, hogy még a lova fülét se látja az ember. Zaharcsuknak nincs nyugta, egyre mondja a magáét: — Jól nyissátok ki a szemeteket, fiúk, ravasz népség a kadét. Észre se vesszük, és már át is csúszik mellettünk. Na jó, gondoltuk magunkban. Hajnalodott. Egy vízmosásban kerülgettük a bokrokat. Elöl fölnyerítettek a. lovak, beszéd hallatszott. Hát ez meg micsoda? Feszülten figyeltünk. Akkor összefutottunk, majdnem a homlokunkat is összeütöttük a kadétok járőrével. Ök is hatan vannak, mi is hatan vagyunk, hisz Zaharcsukra úgysem lehetne számítani, ha valami történnék. — Melyik ezredből vagytok? — Az umanszkiból. Aha. A hangjáról meg a nagy Szakái Iáról megismerem Prohor Artyimovics apót. — Te vagy az Prohor apó? — Én. Közben Zaharcsuknak be nem állna a szája: — Lőjetek már, hisz kadétok! — Te vagy az Szenyka? — Én bizony — mondom az apónak. — Lőj már! — Ne ugass! — mondom Zaharcsuknak. — Falubeliek, nem árt tudni, hogy mi van odahaza. Zaharcsuk hátrafordítja a kancáját, megáll mögöttünk, várja, hogy mi lesz. Már csak három lépés választ el tőlük. Ök is lövésre készen tartják a karabélyt, mi is lövésre készen tartjuk a karabélyt. Kezet fogunk velük. Prohor Arty omovics apó, Szmetanyin, Vasz- ka Pjankov, Fegya Sztyecjura, aki a Malevano-majornál úgy nekivadult, hogy a saját lova farkát isi lekaszabolta meg még két ismeretlen embert is. — Rég eljöttetek otthonról? — Nem olyan régen, de nem is tegnap. — Mi van az én asszonyommal? — Most már bármikor megszülhet, de a földdel elbír. — Milyen a sorotok? — Megvagyunk — mondja az apó —, harminc rubel zsold, de nem adnak se cukrot, se dohányt. Mikor lesz már vége ennek áz egésiznek? — Adjátok meg magatokat, és nektek már vége is van. — Igaz, hogy levágjátok a foglyok tojását? — Marhaság apó. Minek nekünk a tiétek, mikor a sajátunk is megvan hiánytalanul. Adjátok meg magatokat! — Azt leshetitek, inkább adjátok meg magatokat ti! — mondja, és közben olyan szaporán pislog, mint a kuvik. — Azt ti is leshetitek — mondom. Beszélgettünk még egy darabig. Megkínáltuk őket gyári cigarettával, aztán szétmentünk. Egy szál hajuk se görbült meg, egy szál hajunk se görbült meg. ztán Ovecska falunál harc volt. Ott bizony szorultunk. A harci helyzet meghátrálásra kénysze- rített bennünket. Megbomlott az arcvonal, mindenütt rések keletkeztek. Mindenki azt nézte, hogy merre fuhat... hogy ki kit hagy le. Az ember csizmájára egy púd sár tapadt, a lába csontig feltörve, már ereje se volt a futásra. A Kubanynál úgy túlterheltük a kompot, hogy a víz alá merült, az ágyúk is lementek a víz alá, az embereknek ki kellett úszniuk. Kész röhej, de kinek volt akkor röhögni való kedve Fáj az ember szíve, ahogy nézi, hogy kapálóznak a bajtársai a Kubanyban és jajgatnak: — Segítsetek, húzzatok ki!... Kievickéltem, Gyagilját is kihúztam a szőke loboncánál fogva. Jó sokat ivott, nem sok hiányzott, hogy örökre benn maradjon a vízben. De csak életben maradtunk, és most már minden rendbe jött. Most itt vagyunk pihenőn Szu- vorovszkajában, táncolunk az esti mulatságokon, megszorongatjuk a lányokat, pálinkát nyakalunk. így azért el lehet éldegélni. Milyen az ellátás és a rend a kórházban? Minél előbb gyógyulj meg, és gyere, nagyon hiányzol nekem, a cimborák is emlegetnek. Mihamarabb várom a válaszod. Mély tisztelettel Sz. Polovinkin. Fordította: Bratka László Szabó Zoltán: Kubikosok Juvan Sesztalon: Legyőzhetnek? Mikor ikra voltam, Medveként cammogtam. nem ettek meg. nem öltek meg. Mikor féreg voltam, Emberré váltómban nem léptek rám. legyőzhetnek? Mókusként szökelltem, (Bede Anna nem fogtak meg. fordítása) Bokros László: Verófényben Az elmúlt hét végén nyílt meg Szolnokon, a Művelődési- és Ifjúsági Központban a IV. szolnoki festészeti triennálé. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a kiállítás anyagából válogattuk. Bán Zsuzsa: A kitörés Ezúttal olyan rend volt, mintha senki nem lakott volna a kétszobás, második emeleti lakásban. A konyha délre nyíló ablakán Kriszti behúzta a sárga sötétítő függönyöket, s igy még kellemesebb volt a helyiség. A gyerekszoba szintén félhomályban, és csend, mozdulatlanság mindenütt. Ha több ideje van, megfürdik, az is lehet, hogy kifesti magát egy kicsit, de nincs ideje soha, arra sem, 2 hogy éljen. Reggel rohanás a bölcsődébe a §> két gyerekkel, azok nyafognak, visszahengerednek az ágyra, nem engedik, hogy zoknit húzzon a lá- < búkra — legszívesebben jól oda£ csapna valamelyiknek. Aztán még■5 sem teszi. 4Í Jóska megpróbál segíteni, áll •3 mögöttük Kriszti táskájával felölig tözötten, rá-rászól a gyerekekre, a de ez inkább idegesítő, sehogy va£ lami haszna volna. Végül kint vannak az ajtón, Jóska bezárja, Kriszti minden őszinteség nélkül rámosolyog, és azt mondja: Szia! Elvágtat a gyerekekkel. Munka után rendszerint ő ér előbb haza. Ez jó. Szeret egyedül lenni, kávét főz magának, elszív mellette egy cigarettát, és kibámul a konyhaablakon. Ezeknek a csendes, napi egy óráknak az a hátránya, hogy eltűnődik azon, milyen másnak is képzelte ő az életét. Ha úgy vesszük, semmi oka panaszra — másrészt kilátástalan az egész. Eddig azért mindig történt valami. Amikor összeházasodtak Jóskával, örült, hogy a fiú elvette. Minek is tagadná, akkor még örült. Egy küret után lézengett kiégve és valahogy külsőleg is leromolva, amikor jött ez a fiú. Együtt jártak néhány hónapig, aztán Jóska nagy nehezen beleegyezett, hogy összeházasodjanak. Az új volt, asszonynak lenni, tartozni valakihez hivatalosan is, Kriszti egy ideig szinte élvezte. És mielőtt unalmassá kezdett volna válni a dolog, jött az első gyerek, volt ami lekösse, aztán a második is. Mire Imike megszületett, a vállalat támogatásával megkapták ezt a lakást. Nagyon gazdagoknak érezték magukat, csonttá fogytak mire egészen berendezték, sok mindent maguk készítettek benne, így az előszobafalat, könyvespolcokat, az öntapadós tapétafalakat. Mire mindez meglett, már folyamatosan kopott is az egész a gyerekek jóvoltából. A faltól falig szőnyegen fel- moshatatlan étel- és ürülékfoltok, az előszoba falának lerugdalt
