Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-07 / 262. szám

1984. NOVEMBER 7.

SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP

5

Ipar a határban

0 kormos traktortól az atomerőműig

— A falusi parasztgyerekeket érdekelte a gép; hogyne érdekelte volna! Már csak azért is, mert ha kíváncsiskodva az urasági majorhoz lopództunk, a gépész rögtön „elhajtott” bennünket... Persze, nem is volt ott keresnivalónk, csak láb alatt voltunk. Meg féltek is a gépészek; aratáskor még n gép mellé beosztott felnőttekkel is gyakran esett baleset.

termogenerátorok elkészítéséhez az embereket. Készült, készül persze más is örményesen, az üzemet azonban leginkább ezekről a termékeiről ismerik a határokon innen és túl:

— A termogenerátoron nőttünk fel, lettünk gyáregységből önálló gyárrá — magyarázta Mészáros László igazgató. — Még ma is ez a termék adja termelésünk zömét, Ha nem is 96 százalékát, mint körülbelül öt évvel ezelőtt, de az árbevételnek több mint 60 százalékához most is ezeknek a fűtőeszközöknek az értékesítése révén jutunk. Itthon és a szocialista országokban a generátor — persze a mai 'olajárak mellett már csak földgázzal működő változata — ma is igen keresett cikk. Még jó néhány évig szeretnénk a fűtőeszközök gyártásában megszerzett rutinunkat kamatoztatni.

De jövőre is igyekszünk felkészülni, ezért is örülünk, hogy az Április 4. Gépipari Művek termékszerkezet-kor- szerűsítő programjában mi kaptuk meg néhány, atom- erőművi berendezés (igen nagy igénybevételnek kitett, különleges anyagból készülő tartályok) készítését. Szeretnénk, ha üzemünk „több ' lábon állna”, és egy- egy termék keresletének ingadozását, hirtelen csökkenését más piacokon ellensúlyozhatnánk.

A jövőre készülve

Mennyivel másabb gondok ezek, mint amilyenek még csak öt éve is a legtöbb fejtörést okozták az örményesi gépgyárban. Mert most is okoz nehézségeket egy-egy új termék készítésének elsajátítása (az atomerőművekhez készülő tartályok gyártásához meg kellett tanulni a különleges minőségű acélokkal .bánni,! úgy hegeszteni, hogy hibát a röntgenes vizsgálat sem találjon), az egyetlen daruval felszerelt csarnokban a nagyobb méretben rendelt tárolóedényeket mozgatni ma sem tudják, bosszantó, hogy még mindig „kínlódni” kell olykor a villamos targoncákkal, az autódaruval. Az ilyen hiányosságok azonban szinte eltörpülnek a feladatok mellett, amit a jövőbeni megélhetés biztossá tétele érdekében mosta- hában oldanak meg, vagy kívánnak megoldani örményesen:

— Gyáregységből gyárrá alakulhatunk, ezt bizonyítja; hogy az önálló munkára alkalmasnak találtak minket — kezdte a közeljövő teendőit összefoglalni az igazgató. — Az idén június 30-tól a műszaki fejlesztési feladatokat’ is magunk oldjuk meg, illetve amire még nem vagyunk mi képesek, pénzért megrendeljük mástól. A jövő évben azonban már nem lesz elég csak a termelési oldalt „jól működtetni”, a „fentről” kapott feladatokat a legjobban befejezni. 1984-ben leány- vállalattá alakulunk, akkor már nemcsak a lehetséges megoldások között kell választanunk, a megrendeléseket is nekünk kell megszerezni. Hiszen csak így tere- bélyesíthetjük a lehetséges vevők körét, így válogathatunk a megrendelések között. .. Hát, tagadhatatlanul nem lesznek könnyűek, változások nélküliek a következő évek sem.

A fegyvernekiek, örmé- nyesiek, kuncsorbaiak jelentős részét szülőhelyén tartó tkis üzemnek azonban, ma már nemcsak a közeli vidék igényeihez kell alkalmazkodnia?’Máshogy mint kezdetben, de újat kell hoznia e vidékre mint a gépállomásnak.

V. Szász József

Városok hátrányos helyzetben?

Egy esztendeje történt: A jó hírű tsz szókimondó sarkosan fogalmazó elnöke kissé elragadtatta magát a vitában. Többször elnézést is kért a túlfűtöttségéért. Sajnálom, mondta, de nem tudok higgadt maradni, ha a településfejlesztés rosszul értelmezett központosítása, annak hatása és következménye kerül szóba. Senki sem kért és bízott meg, hogy az ország 1300, hagyományos funkciójuktól megfosztott és egyre csak fogyó népességű faluja lakóinak — még 3 millióan vannak — prókátora legyek. Nevükben, helyettük bizonygassam, hogy a holnapunk, a jövőnk érdekében változtatni kell a településfejlesztési arányokon. A huszonnegyedik órában vagyunk.

A szenvedélyes hozzászólás igazát ma, egy évvel később sem lehet megcáfolni. Véleményének egy lényeges pontja azonban akkor, tavaly novemberben ellenvetéseket váltott ki belőlem. És ez a lényeges pont a jövő kívánt és várható változása, amelyben ő akkor kételkedett. Megkésettnek tartotta és mintha nem hitt volna az ország anyagi képességéhez igazított ésszerű és újszerű elképzelések realitásában, amelyektől a falusi életkörülmények kedvező változása remélhető. Az elmúlt 40 év, de különösen a ’70-es évtized településfetjlesztési politikája, az eredeti szándékot olykor erősen torzító, gyakorlati megvalósításának, ellentmondásokat, feszültségeket szülő, s a falvak hátrányát halmozó következményeit ma már senki sem akarja szépíteni. Mert tény, hogy az elmúlt évtizedekben 400 ezerrel csökkent a falvak népessége. Még 1978- ban is minden tizedik kistelepülésen élő ember költözött el lakóhelyéről. Következmény; az apró falvak száma 600-ról 900-ra emelkedett. Szolnok megyében — amelynek településszerkezetére nem jellemzők a törpefalvak — lényegében ugyanez történt. A 69 község közül 57-nek csökkent a népessége és 6 olyan falu van, ahonnan a lakók több mint egyötöde elment.

Szerepkör nélkül

Természetesen nem vehetők egy kalap alá a községek. Az ország „faluképébe” éppúgy beletartoznak a városi rangért versengő nagyközségek, mint az aprófálvak. A települések szerepkörhöz igazított hierarchiájának, si az ezáltal meghatározott fejlesztésnek csak azoknak a falvaknak a lakói örültek, amelyek magasabb központi funkciót kaptak. Az ország több mint 3100 települése közül 2000-nek majdhogynem semmilyen szerepköre nincs. így 1300 olyan falu lett az országban, ahonnan elköltözött a közigazgatási apparátusi, a tsz-központ, megszűnt az iskola, a gyógyszertár ... és elszivárgóit az értelmiség.

Az elmúlt évtizedekben a településfejlesztésekre szánt pénz 85—90 százaléka a városiokba került. Ebben az időszakban csupán néhány nagyközség jutott előnyösebb helyzetbe. Például Szolnok megyében, ahol az elmúlt ötéves tervidőszakban az infrastruktúra fejlesztésére fordítható tanácsi fedezet 96 százalékát 11 kiemelt települési kapta. A többi 65 részesedése összesen 4 százalék volt. Az üzemi, vagy termelőberuházások arányának megoszlása is hasonlóan alakult, ami talán még döntőbb, mint a fejlesztésre adott futtatás. Döntőbb, mert ezen a téren is kiépül- getett a másodlagos csatorna, és szerepkör ide vagy oda mozdulni csak azok a falvak tudtak, ahol rentábilis ipari üzem, kedvező adottságú és jól gazdálkodó termelőszövetkezet van.

Naponta hallani olyan véleményeket, hogy mindezek ellenére a faluban azért nem olyan rossz az élet. A magyar parasztságot jómódúnak tartják. A tsz-ek többsége jól fizet, a háztáji pedig jól jövedelmez, hogy mennyire jól, arra ékes bizonyság az egyre szaporodó manzárdtetős villa. Igaz, hogy a termelőszövetkezetben dolgozók jövedelme néhány százalékkal nagyobb, mint a munkásoké. Ugyanakkor azok a megállapítások sem vonhatók kétségbe, amelyek azt állítják, minél kisebb a település annál rosszabb az infrastruktúra, annál több a munkára fordított idő. S az igazsághoz hozzátartozik, hogy a falusi embereknek mindenért fizetni kell. Fizetni azért, hogy utcájuk, járdájuk, vízvezetékük, uram bocsá’ gázvezetékük is legyen és nem ritkaság, hogy mindezt ők maguk is építik meg.

Akik mindenért fizetnek

A társadalmi munkájuknak meghatározó szerepe volt abban, hogy az ország kasszájából szűkösen csordogáló anyagi támogatás ellenére azt mondhatjuk, hogy a falvak egy része azért szépen gyarapodott és fejlődött az elmúlt évtizedekben. Mindez nem kérdőjelezi meg annak az igazságát, hogy az elosztás aránytalansága a városok javára túlságosan is szembetűnő.

Szembetűnő volt! Míg egy évvel ezelőtt a tsz-elnök a községeket féltette, mostanában a nagyobb városok perspektívájáról hallani egyre gyakrabban aggódó véleményeket. Néhány hete a megyei tanács ülésén, amelyen a testület már a következő, a hetedik ötéves tervciklusi

fejlesztési elképzeléseiről vitatkozott, Szolnok város Tanácsának elnökhelyettese tárgyilagosan, tényekkel érvelve bizonyította be, hogy a fejlesztésre fordítható forintok elosztásának új elvei ma még elképzelhetetlen, hogy mekkora hátrányt jelentenek a megyeszékhelynek. Lényegesen kevesebb jut Szolnoknak mint eddig, ugyanakkor az anyagi terhei, kiadásai — többek között a megyei intézmények városi irányításával és fenntartásával — számottevően megnőnek. A kérdésében, hogy lehetne elfogadható magyarázatot adni majd a szolnokiaknak, benne volt az egyértelmű kétkedés. Lehet, hogy nem alaptalan, sem a kétkedés, sem az a

feltételezés, hogy pénz nem lesz több, az ország teherbíró képessége nem lesz nagyobb, így hát a községekkel szembeni adóságot a városok rovására lehet csak törleszteni.

Megfordul a kocka? Ellenkező előjelűvé válik az aránytalanság? Talán még korai a találgatás. Korai, hiszen még most van alakulóban a településfejlesztés hosszú távú, az ezredfordulóig szóló koncepciója, amelyről az országgyűlés dönt majd. Ez az ősz az eszmecserék, az elvek finomításának, a vitáknak, ha úgy tetszik a sarkosan megfogalmazott érdekek és érvek összeütköz- tetésének és az optimális arányok keresésének az ideje. A szándék egyértelmű: mérsékelni kell a városokba történő beáramlást, mérsékelni, mert a városok a népesség növekedésével képtelenek lépést tartani. Nem tudják sem lakásépítésben, sem az infrastruktúrában követni. Persze egyik napról a másikra nem állítható meg az évtizedek óta tartó folyamat. Bár kétségtelen, hogy máris vannak biztató jelei annak, hogy elkezdődött egy egészséges visszaáramlás a falvakba.

Igaz a szakemberek még óvatosan fogalmaznak; csökkent a népvándorlási láz, de arról még szó sincs, hogy láztalanok lennénk, és hogy a vándorlás egyértelműen irányt változtatott. A láz- csíllapításnak mostanság azonban egyre több hatásos módszere kezd lenni. Meghatározóak voltak azok a köz- igazgatási változások, amelyek az idén történtek: a járások megszűnése, a községek önállóságának növelése, a tanácsi gazdálkodás biztos anyagi fedezetének garantálására tett előkészületek. Valamennyi egy olyan feltételrendszer fontos része, amely a települések közötti esélyegyenlőséget hivatott megteremteni.

Tervezés több településre

Az esélyegyenlőség, a merev hierarchia megszüntetése azonban nem jelenthet egyenlősdit, de lehetőséget igen. Lehetőséget arra, hogy azokban a kis, vagy közép- nagyságú településeken, (városokban és községekben) legyen vagy erősödjön meg a munkaalkalmat teremtő, az ingázók számát csökkentő ipari, és mezőgazdasági bázis, ahol ennek megvannak a természeti, közlekedési és egyéb feltételei. Ez az elvárás már megfogalmazódott a hosszú távú településifejlesztési koncepció tervezetében, amely sok életrevaló gondolatot és elképzelést tartalmaz, többek között azt isi, hogy vétek lenne továbbra ás kizárólag egy-egy településben gondolkodni.. Sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, ha egy egységet alkotó térség adottságai, ellátási színvonala a fejlesztési elhatározások kiindulópontja. Ha a települések vezetői, lakosainak képviselői közösen gondolkodva, közös érdekeiket felismerve határozzák el, hol mire van szükség ahhoz, hogy javuljanak az életkörülmények és erősödjék a községek népességmegtartó ereje.

Kovács Katalin

Valamennyi forgalomban levő fonal festésére alkalmas a mezőtúri Szőnyegszővő és Fonal- nemcsítő Háziipari Szövetkezet új festőműhelye. A modem berendezésekkel felszerelt műhely a szövetkezet saját igényein kivfil havonta mintegy 10—15 tonna fonal festésére tud vállalkozni

A gyerekkorára visszaemlékező Rézsó Lajos szerint kicsit különös dolog volt tehát, hogy pár év múlva már a gépek mellé kerestek fiatalokat. Nem számított, ha valaki korábban csak tisztes távolból ismerte a traktort, a cséplőgépet.

Az 1948 februárjában alakult örményesi gépállomás csak a néhány környékbeli uradalmi gépésszel nem kezdhetett volna dolgozni.

Amint tehette, 1950-ben, 16 évesen Rézsó Lajos is jelentkezett, fel is vették

traktoros gyakornoknak:

Megállt a gép — megijedtek

— Engem különösen érdekeltek a gépek, de nemcsak ez hozott az állomásra. Abban az időben a környéken nem lehetett munkát kapni, úgyhogy meglehetősen elégedett voltam, nem nagyon bántott, hogy sokszor éjjel-nappal menni kellett: érdekelt amit csináltam, és elég jól kerestem.

Hogy miként fogadták a változást a „működési körzet” Fegyvernek, Tiszabő, Kuncsorba, Nagykörű, gazdái? Az állomás egyre gyarapodott, már 1948-ban 30

új traktort kapott, a folyamatos gazdagodás azonban, kezdetben csak a gondokat szaporította. A legtöbb kisgazdaságban nem ismerték a gépi munkát, idegenkedtek tőle. Az állomás, hogy gépeit kellően kihasználja, kénytelen volt távolabb, a kunhegyesi, a kőtelki és a kisújszállási határban is munkát vállalni. Néhány évnek el kellett telnie, amíg megváltozott az egyre többet tudó masinák becsülete. Az idősebbek emlékezete szerint az ’50-es évek végén már minden gazdálkodó a kombájnokra várt, ekkor meg azért kellett agitálni, hogy a földművesek közül, legalább az esős években fogjanak többen kaszát és azzal menjenek aratni.

Az egykori nagygazdai tanyán szépen gyarapodó gépállomás fejlődését az úi épületek is jelezték. A valamikori istállók helyére igazi műhely, 1950-ben a cséplőgépeknek szín épült, 1958- ban a vasbetonvázas csarnok készült el. Az 1958-ban kiérdemelt Munka Vörös Zászló Érdemrendje pedig az állomáson dolgozók szakértelmének gyarapodását bizonyítja.

— Kezdetben szinte csak azt tudtuk még a traktorról, hol kell bele vizet, olajat tölteni, hogyan kell beindítani. Többet tanulni nemigen volt idő, jöttek a gépek, valakinek fel kellett rá ülni és dolgozni vele — emlékezett vissza Rézsó Lajos. — Ha megállt a gép, először megijedtünk, aztán rájöttünk, csak az a baj, hogy'/nem kap olajat, kitisztítottak a vezetéket. A nagyobb hibák kijavításának módját is sokszor maga okosködta ki az ember. Szerelő ritkán jutott el hozzánk, szerteszét dolgoztunk a határban. .. Én már két éve traktoros voltam, amikor elküldték traktorostanfolyamra. Csak ott tanultam meg az elméletet, értettem meg, miért is úgy kell kijavítani egy hibát, ahogy addig is csináltam.

Később már volt kitől tanulni az újaknak, idő is volt kivárni, amíg valaki elvégzi a tanfolyamot. Persze, ha

a határ kn^pnpn ál In iizpmben ipari munkát végeztek is, nem úgy mint egy gyárban. A szülőfalujába Fegy- vernekre Pestről 1956-ban hazatérő Kelemen Gyula igazán jól ismeri a különbségeket:

— Kovácsként dolgoztam a Vörös Csillag Traktorgyárban, később azután itt is. Csakhát ott gépek segítettek, a gépállomáson meg mindent kézzel kellett csinálni. De nemcsak ez volt a nehéz. Fenn mindent megmondott á rajz, hogyan szabjuk, hajlítsuk a vasat. Itt meg az embernek magának kellett kigondolnia, miként is lenne a legjobb; a kovács tervező is volt...

Az egykori cselédemberek, summások és- gyerekeik, ha a gépállomásra kerültek, megbarátkoztak a technikával. A környékbeliek — főleg a legnagyobb lélekszámú közeli község, Fegyvernek, de örményes és Kuncsorba, a kicsit távolabbi Tiszabő férfiai — szívesen jöttek a gépállomásra. Akinek már nem adott megfelelő megélhetést a föld, vagy nem kedvelte a paraszti munkát, nem kellett távoli vidékekre, például a fővárosba járni „kenyérért”. (A gépállomás népszerűségére jellemző, hogy Kelemen Gyulát szakmunkásként már 1948-ban sem tudták felvenni, azért költözött Pestre). De korántsem csak a megélhetési lehetőséget adva játszott fontos szerepet az állomás a vidék életében. A nem egy környékbeli gazdaságban ma igen bonyolult feladatok megoldásár3-~kél- pes gépműhelyek, gépészetek, végeredményben abból a magból csíráztak, amely 1960-ban, a gépállomások megszületésekor örményesről „szétszóródott” a mező- gazdasági nagyüzemekben.

1960-tól ’67-ig gépjavítóként működött az állomás. Az igazi változás azonban csak ezután következett, az üzemet megvásárolta az Április 4. Gépgyár. A múlt két ma is a régi helyén dolgozó tanúja emlékezett erre az időszakra;

Kelemen Gyula:

— Amikor ’68-ban az Április 4. Gépgyárhoz kerültünk; uögtöni miegkezdődötí a termogenerátorok gyártása. Az előző évben néhány szakembert Budapesten; /tanulmányozta az olasz tervezésű berendezések készítését, ez persze kevés volt. A gépjavítás korszakában itt csak kevesen dolgoztunk rajzból (az úgynevezett termelő részlegben trágyaszórókat gyártottunk), aki nem szokta meg az ilyen feladatot, kezdetben nehezen tudta a papíron levő egyszerű ábrákat és számokat vasban elképzelni, és megcsinálni.

Felvenni volt kit

Rézsó Lajos:

— 1968-ban körülbelül

százhetvenen voltunk (régi gépállomási úgy 50—60 lehetett). Ha új munkát is kaptunk, az embereknek ez komoly gondot, nem okozott, nem bonyolult gyártmány a generátor, a fogásokat hamarosan elsajátította az is, aki nem régen jött. Csakhát a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején gyorsan gyarapodott a létszám. Volt kit felvenni, hiszen a fejlődő mezőgazdaságban egyre többen váltak „fölöslegessé”. A

munkát hamar megtanulták a hozzánk kerülők, csak a fegyelemre volt nehéz rászoktatni őket, hogy a reggeliszünet itt pontosan tizenöt perces, nem lehet megtoldani és a munkanap végén behozni a lemaradást.

Az örményesi gyár létszáma egészen a ’70-es évek végéig gyorsan gyarapodott, 1966-ban még csak százhatvanhat, 1979-ben már hatszázkét dolgozót foglalkoztatott. A jellegzetesen mezőgazdasági vidék biztosította az igen keresett