Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-07 / 262. szám

4 1984. NOVEMBER 7. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP Minden szívet nyitva talál Az ősz; napfény csöndes derűje a kertjében találta. Most nem dolgozott, hiszen munkáját elvégezte már; szorgalma gyümölcsét ízlel­te: virágot szedett a vázába. A kert termése gazdag; csak a színei fakultak meg egy kicsit. Nosztalgiával mutat­ta az ágyást, ahol június— júliusban harsogó színekkel nyíltak a virágok. De sajnos, elröppent a nyár ... Erős András a karcagi Mezőgazdasági Szakközépis­kola igazgatója a közel­múltban ment nyugdíjba. Átadta a stafétabotot a fia­talabbaknak, de az intézet­nek és a hivatásnak nem fordított végleg hátat. He­tente kétszer órát ad az is­koláiban. Sok-sok pályán töltött év tapasztalatát, har­cát, beidegződését nem le­het csak úgy egyik pillanat­ról a másikra abbahagyni, elfelejteni. — Ahhoz, hogy az ember sokáig a pályán maradjon, és eredményeket érjen el, jó pedagógus egyéniségnek kell lennie, — vallja a mezőbe- rényj születésű pedagógus, agrármérnök, szakmérnök. — Szeretni kell a munkát és a fiatalokat. A fiatalokban különösen az ragadott meg, hogy fogékonyak. Szerintem ezt a hivatást minden szep­temberben újra kell kezde­ni. Mások szerint tovább kell folytatni az eddigi mun­kánkat. Ezen lehet vitatkoz­ni. De a lényeg az, hogy az ember megtalálja benne a szépséget, az önkifejezést. — Majdnem húsz éven át dolgozott az iskola igazga­tójaként. — őszintén megmondom, nem voltak ilyen ambíció­im. De amikor új igazgató kellett az iskolába, rám esett a választás. A tantestület akkori összetétele szerint én voltam a legtapasztaltabb közöttük. A kollegák is biz­tattak, hogy vállaljam el. — Kijutott nékem is a könnyebb és a nehezebb igazgatói pillanatokból. A fiatal munkatársak szinte mind türelmetlenek. Ben­nünk annak idején talán több türelem volt. Persze, lehet, hogy csak edzettebbek voltunk. Emlékszem, amikor Karcagra kerültünk a fele­ségemmel, albérletben lak­tunk, biciklivel jártam ki az iskolába. Akkor még nem épült meg itt ez a bekötő út, ha túl nagy volt a sár, a há­tamon kellett behoznj a ke­rékpáromat. Traktoristából kertész Plexi-üveg sűrűséggel te­lepszik rá a köd a határra, méterekig alig lát el az em­ber. Túrkevétől legalább hét kilométerre találjuk meg a Vörös Csillag Ter­melőszövetkezet kertészetét. Persze, a „kertészet” elne­vezés kissé nagyzolásnak tűnhet, hiszen mindössze három hektárnyi területről van szó. A ködből tarka embercso­port villan elő, a káposzta, paprika és zeller között ha­tan serénykednek. Közöttük Bíró Mária is, aki munka­társaihoz hasonlóan! mele'g; bekecsbe, kendőbe öltözve dolgozik és nem szívesen hagyja abba. „Sietünk”, ma­Aki az ember társául sze­gődik, nemcsak részese a kudarcainak, sikereinek, ha­nem okozója is. Erős And­rás sikeres életében is ott van a feleség láthatatlan ke­ze, segítsége, és lemondása is. Három gyermeket nevelt az asszony, és mivel nagy­mama nem lakott a közel­ben, otthon kellett marad­nia. Később tanakodtak, kaptak volna az élfutott tervek után — lehetett vol­na tanár is — de már túl­ságosan elszaladtak az évek. Úgy tűnik, a feleség nem nagyon bánja: — Nekem mindig az ott­honi, a család volt a leg­fontosabb — mondja. A városlakók karcaginak tartják Erős Andrást. Bár felnőtt emberiként került ide, de több mint 30 éve a város közéletéhez tartozik. Munkáját, társadalmi meg­bízatásait — tanácstag, a HNF városi bizottsága elnö­ke, volt népi ellenőr — el­ismerték. De minden kitün­tetése közül legbüszkébb ar­ra a kulcsra, melyet nyug­díjba vonulása alkalmából kapott az iskola kollektívá­jától a következő szöveg kíséretében: „Ünnepélyesen kijelent­jük, hogy Erős András igaz­gató, aki a mezőgazdasági szakoktatás szolgálatában 40 éven keresztül magasra emelte a tudás és emberség világító fáklyáját, az iskola jelképes kulcsának birtoká­ban a karcagi mezőgazdasá­gi szakközépiskola területén minden ajtót és minden szí­vet mindenkor tárva-nyitva talál.” Erős András tegnap a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg. KITÜNTETETTJEINK de mert akkor még közelebb esett a lakásomhoz a kerté­szet, átkértem magam oda. Ma viszont már nagyon messze járunk dolgozni, hi­szen a gazdaság kertészete nyolc kilométerre van a vá­rostól”. Jóllehet, nem kérdezem, mégis elmondja, hogy az életéből kimaradt a család- alapítás. .„Addig-addig halogattam, míg késő lett. így kettesben vagyunk: a munka és én. A napjaim ugyanis munkával telnek itt a szövetkezetben és otthon a saját kis ker­temben. Néhány jószágot is nevelek; eltelik az idő”. A szavai mögött ösztönö­sen keresem a keserűséget, de nyomát se találom. Az egykori traktorista lány ki­békült a helyzettel, hogy „csak” munkával tölti el a napokat. „Minden évszakban van mit tennünk a kertészetben. Tavasszal a fólia alatt pri­mőr paradicsomot, paprikát és néhány káposztafélét ter­mesztünk, utána a szabad­ban palántákat ültetünk. Ezután jön a kapálás, amit nem szeretünk, mert a ker­tészkedésben a legnehezebb munka. A többi már egy­szerű. Hatan dolgozunk a három hektáron, magunk is öntözünk. Az itt termelt zöldségfélék a szövetkezet konyhájára kerülnek, vagyis piacra nemigen viszünk be­lőle. Ezekben a napokban zellert szedünk téli tárolás­ra”. Hogy milyen jól ..kijön­nek” egymással Bíró Mária és a munka, arra bizonyság, hogy kétszer is elismerték a szorgalmát: 1969-ben kivá­ló dolgozó lett, 1978-ban pe­dig a Termelőszövetkeztek Országos Tanácsától meg­kapta a Kiváló Szövetkeze­ti Tag kitüntetést. A kitüntetései eggyel sza­porodtak: tegnap átvette a Munka Érdemrend ezüst fo­kozatát. Kulcsszavai: fegyelem, rend Mint fiatalon oly sokan, nagyon szerettem a repülést: szárnyalni könnyedén ég és föld között. Horváth Ferenc, bontva az emlékezés fonalát, újra fölszáll a magasba, on­nan látja azt a négy és fél évtizeddel ezelőtti, vékony, alacsony diákot, amint 1944- ben átlépi a pécsi alma ma­ter kapuját, majd kiszaba­dulva az ausztriai hadifog­ságból, a szegedi egyetemen kezdi jogi tanulmányait. Azt a kissé csalódott fiatalem­bert is látja, aki 3 év múltán családi okok miatt félbesza­kítja az iskolát, feleségül vesz egy gyulai lányt, s örül a két egymás után születő fiának. Bár akkortájt nem könnyű jó munkát találni, végül elhelyezkedik a nagy- multú gyulai nyomdában: adminisztrátor, könyvelő, főkönyvelő. Közben befejezi a jogot, doktorál. Ezzel véget ért volna a repülés? Fizikai értelemben igen, de Horváth Ferenc a szárnyalásról sohasem mon­dott le. A „fényes szellők” reményteljes, felfokozott iramú időszakában, a „zi- mankós” ’50-es években, majd 1958—60-tól a dina­mikus növekedés szakaszá­ban, egyszóval, az elmúlt négy évtized sorsfordulói­ban s hétköznapjaiban mun­kálkodott annak a nemze­déknek soraiban amely igye­kezett valóra váltani a ma­gyar újjászületésben gyöke­rező álmokat. Munkában és szakadatlan tanulásban telt az élete. A nemtörődömség gyűlölete, Jól halad Szolnokon az új posta építése. Képünkön, a pillé­reket állítják, amelyekre majd a betongerendákat rakják az új iránti fogékonyság vé­gigkísérte pályáján. így dol­gozott Gyulán és másutt, ennek szellemében írta meg pénzügyi témáról szóló szakdolgozatát, sűrűn spé- kelve újszerű megoldások­kal, amelyekből jónéhány gyakorlattá vált. Ezt szem előtt tartva „igazolt át” (szí­vesen használt ilyen kifeje­zéseket, mert nagyon szereti a sportot) ’62-ben a mester­szállási gépjavító állomás­hoz, amit hat év múlva át­vett a Beton- és Vasbeton- ipari Művek. Miként lehet­ne számba venni azokat az erőfeszítéseket, a lázas ter­vezést, az álmokat, melyek rendre megvalósultak? A hajdarii gépjavítóból < kor­szerű gyáregység nőtt ki Horváth Ferenc és alapító­társai keze nyomán. A szállítás, az anyagellá­tás, a számvitel, a statiszti­ka, a tervezés teendőit vál­lalta, először mint főköny­velő, majd mint gazdasági igazgatóhelyettes. Horváth Ferenc vezető volt, s szá­mos közéleti megbízatást (1957-től népi ellenőr; ’64- óta párttag, másfél évtizede fegyelmi referens; a Magyar Közgazdasági Társaság me­gyei elnökségének tagja, a kunszentmártoni önálló cso­port irányítója) vállalt. „Dol­goztam úgy, hogy ne érjen kifogás” — mondja. S má­sok hogyan ítélik meg? Ki így, ki úgy, de hányán kér­dezik; műszakváltáskor is haza indult? Mennyien ke­resték föl naponta, tanácsot, segítséget kérve tőle? Hány órát dolgozott nap nap után, mennyi papírt, tervezni- s Mindig nyitott függöny előtt... A sorok íróját nem lepte meg igazán, amikor a tuda­tára jutott, hogy a megyei tanács idei művészeti díjasai között szerepel Kristóf Ti­bornak, a Szigligeti Színház művészének neve is. Legföl­jebb csodálkozott egy kicsit: „no, lám, Kristóf Tibor pá­lyáján ez az első jelentős díj?” Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy mással, másokkal is előfordult már, hogy Kristóf Tibor nevéhez — önkéntelenül — kitüntető címet asszociáltak; meghívó­kon, újságokban is szerepelt például „Jászai-díjas”-ként jegyezve. Félreértés ne essék, s a fentiek véletlenül se hassa­nak ünneprontásnak. Sőt! Aki ismeri Kristóf Tibort, látta őt az elmúlt négy év­adban játszani a szolnoki színház színpadán, — az szíve szerint adott neki dí­jakat. Mert a színész is — lett légyen a „civil” életben a legkellemesebb, legbáljö- sabb, legemberibb ember — mégiscsak a munkája, a tel­jesítménye, a tehetsége alapján méretik meg. S az ő munkáját, művészi teljesít­ményeit olyan alakításiok jelzik, mint a Koldusopera Peacock ja, Az ügynök halá­la Willy Lomanje, a Nagy Romulus, s hogy frissebb élményeket is idézzünk: a tavalyi évadban megformált címszerep Strindberg Apá­jában, vagy Borozgyin a né­hány napja bemutatott Szállnak a darvak-ban. Egy­szóval a színházlátogatók adhattak neki néhány „szív­szerinti” díjat; más kérdési, hogy az említett előadások egyik-másika korántsem vívta ki a kritika maradék­talan elismerését. Az Apá­olvasni valót vitt magával haza, azon törve fejét, hogy okosan, nyereségesen gaz­dálkodjon a gyár?... Elégedett Horváth Fe­renc? Mint mondja, csak részben, mert egyik nagy álmát, a számítógépes fej­lesztést nem sikerült telje­sen befejeznie. (De ez nem­csak rajta múlott.) Viszont elérte, hogy méltó utódot nevelt ki, aki bizton átvehe­ti tőle a „stafétabotot”. Ez nem sok vezetőnek sikerült, miként az sem csekélység, hogy kölcsönösen bízhattak egymásban a munkatársai­val. S nem a szakmai félté­kenység, az érdekellentétek mozgatták csapatát, hanem a közös célok. Persze, né­hány éve még utasítania is kellett némely maradi be­osztottját, hogy bátrabbak legyenek az egyedi gyártást végző üzem korszerűsítésé­ben, pedig a parancsolást nem szerette. Ha úgy tet­szik, rámenős volt a folyto­nos megújulásban, a pontos, minőségi munkában. Fegye­lem, rend, — kulcsszavai. Ennek jegyében munkálko­dott, és hogy jól, számos ki­tüntetés tanúsítja, így a Munka Érdemrend ezüst fokozata, melyet tegnap vett át. Hosszú évekig a gyár mellett élt, egy szolgálati lakásban, csak 3 éve költö­zött a maga építette családi házba. S november 1-től reggelente nem a BVM-be ébreszti a vekker. Horváth Ferenc nyugdíjba vonult. Ám úgymond, nem fogyott el körülötte a levegő, tovább ténykedik a közéletben. ban emlékezetes alakítást nyújtott, egy kegyetlenül nagy, lelki, szellemi és fizi­kai igénybevételt követelő szerepben. Nem rajta múlott, hogy az előadás nem aratott igazán kiugró sikert. (Per­sze, egy ünnepi alkalomból íródó portrénak igazán nem lehet az a feladata, hogy azt firtassa, hogy egy-egy elő­adás miért nem ért föl je­lentős magaslatokra. Mind­erről pusztán annyit: egy kicsivel több szerencsét ér­demelt volna Kristóf Tibor). Szinkronszínészként, rádió­színészként — közismert. Hogy szívesen foglalkoztat­ják az akusztikus műfajok világában, annak nem egye­dül az az oka, hogy karak­teres!, rekedt-mély hangja van (hasonló az általa szink­ronizált Visaockijéhoz), bá­néra az is, hogy a szakmá­nak ezt az ágát is megta­nulta, hogy megbízható, ala­pos. Az Onedin kapitány magyarországi sikerében két­ségkívül jelentős! része volt a főszereplő kitűnő „megszó- laltatójának”. Tervek, szerepálmok? A pályán töltött közel két év- * tized alatt megtanulta: min­dig az adott feladat a leg-, fontosabb. Azért egy fél­mondatot elejt: „Jó 'lenne egyszer egy Csehov-ciarab­ban játszani.” S egy: apró érdekesség: ebben az évad­ban dolgozik majd először olyan darabban (a G. A. úr X-ben), amely a színház fő­rendezője, Paál István irá­nyításával kerül színre. An­nak idején Paál István hívá­sára jött Szolnokra — sokat vár az első közös munká­tól ... Szabadidő, magánélet? Egyetlen szenvedélye van: a színház. Ez osztja be a szabadidejét, ez befolyásol­ja a magánéletét. Strindberg szerint: „A művészek közül egyedül a színész nem vo­nulhat vissza, nem keresheti az alkotás magányát, mert mindig nyitott függöny előtt dolgozik.” S ez — ha lát­szólag kegyetlennek is tű­nik — így van rendjén. A végeredmény — a produk­ció a nyitott függöny előtt — ad csillogó értelmet Krisi- tóf Tibor közösségi szenve­délyének is. P. É.—B. J.—Sz. T. T.—V. J. gyarázza húzódozását kissé zavartan. „Nem szeretnénk, ha a köd helyébe kapnánk egy kiadós záport, ezért minden percet kihasználunk, hogy végezzünk a napi fel­adattal vagy annál is töb­bel.”. A szinte bocsánatkérően szelíd mosoly egy-egy pilla­natra tűnik el csupán Bí­ró Mária arcáról. Kötött ken­dője alól ősz hajszálak buk­nak elő rakoncáátlanul. A kertészet körüli csönd­ben halkan beszél, de le­het, hogy ez a megszokott hangereje. „A kertészetbe 1959-ben kerültem, a szövetkezetnek azonban 1951-ben lettem a tagja. Akkoriban nagy neki­buzdulással több lánytár­sammal vállalkoztunk ar­ra, hogy traktoristák le­gyünk”. A toll megtorpan a jegy­zetfüzetemen, Bíró Mária jót derül a meglepetésemen. „Magának ez bizonyára történelem, nekem viszont valóság. . Traktoristanőnek lenni az idő tájt nem kis dicsőség volt ám! Aztán va­lahol valakik kitalálták, hogy mégse nőknek való a böhöm gépen rázatni magu­kat és három év után le szálltunk a traktorról. A Vö­rös Csillag Tsz növényter­mesztésében kaptam helyet,

Next

/
Thumbnails
Contents