Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. NOVEMBER 3. Irodalom, művészet Zelk Zoltán: Mint űzött eb Mint űzött eb, vonítva fut a táj fölött a szél, nyomában csörögve, három hűséges falevél Erdők, ligetek peremén, amerre elhalad: vágyón emelik ég felé a fák ágaikat. Szállnának ők is, mint amott a három falevél — rabok a fák, bús börtönük a nappal és az éj ... Fut, fut a szél, majd megpihen és fáradtan piheg s tűnődve, hosszasan kering egy kis Itisztás felett s nézi: alant, a dúlt füvön sziszegő rőzse ég: öreganyó melegíti bögrényi levesét. Leszáll a szél, belekóstol s mormogva fut tovább — széthinti a vidék fölött a szegénység illatát. A költő hagyatékából Deák Mór: Csöndedben csöndedben erdők zúgnak csöndedben láng lobog szavak alkonyatánál csöndedben ott vagyok csöndedben hegység hallgat csöndedben kő pihen szavak páncélosodnak csöndedben ver szívem kezedhez jár sirálya kezemnek: éhezik szavak ha földréhullnak csöndeddel is segíts csönded akár a tenger önmagába merül s ott állók szamaimmal csöndedben egyedül Péntek Imre: Laza keret Cetlik, címek, telefonszámok, lejárt jegyek, határidők, a mássá válás jegyzőfüzetében sietős rögtönzések. Kinek ennyi a tartozása, az követeléssel törleszt; panel-világ ablakhierarchiája: tízemeletes burleszk. bukkan a kalauzruhási. A fekete kalapos összenéz társával, az alig észrevehetően vállat von, mintha azt mondaná: csak álljon itt, ha kedve tartja. így megy néhány hétiig. Egyszer a kalauzruhás, amint befordul a sétányra, látja, hogy a fekete kalapos egyedül üldögél a pádon. Előtte szétterítve a sakktábla, s kirakva szép rendben a figurák. Odaér és biccent. A kalapos ránéz, fürkészve, mintha akarna valamit mondani. De azután meggondolja magát, s nézi a kis ösvényt, ahal társa szokott felbukkanni. Néhány perc telik el, míg végre a kalapos azt mondja: — Üljön már le. A kalauzruhás szótlanul leül, s amikor már javában játszanak, akkor kérdezd meg: — Hol van? A fekete kalapos kiejti a cigarettavéget a szájából. — öreg volt már... A kalauzruhás (részvevőén bólint, azután előretolja az egyik parasztot. Folyik a játék tovább. A búcsúzkodásnál azt kérdezi a fekete kalapos: — Maga is nyugdíjas? — Igen. Egy hónapja. A fekete kalapos most már úgy búcsúzik tőle, mint ahogy a másiktól szokott ulajdonképpen nem is szívesen játszol ezekkel a játékokkal — mondta a férfi. Leengedte az újságot az ölébe, bár eddig sem olvasott, egyszerűen csak az újság mögül figyelte a gyereket. — De. Szívesen. — Nem, ne mondd nekem, látom. Nem szereted őket. — De. Szeretem. Tessék, még ily parányi dologban sem tud kicsikarni ibelőle őszinteséget, s akkor jöjjön elő a nagyágyúval! Olgi meg majd rágja a fülét: „Beszéltél vele? Hát mért nem? A saját fiával nem tud szót érteni, atyaúristen!” — Dehogy szereted. A traktorral is egyszer-kétsizer játszottál. Nem tetszik? A fiú kelletlenül letérdelt a játékok mellé, előhalászta a piros traktort, letette a sámlin túlra, melyen az imént ült, és megindította. Szép nagy traktor volt, gumitalpas, egy kis mozdulat, és már futott. Gyorsan futott, könnyedén, zajtalanul, át a párhuzamosra elegyengetett szőnyegrojtokon, neki a férfi karosszékének. A férfi megfordította a traktort, az visszafutott a szőnyegen, közvetlenül el a fiú mellett, s egy forgatható darunak nekidöccenve megállt. A gyerek nem nyúlt utána, rá se nézett. A férfi felállt, odament a gyerekhez. — Ilyenkor ki kell kapcsolni, mert kimerül az elem — mondta. — Jó, kikapcsolom. — A fiú visszabillentette az indítókart a traktor tetején. A csendben edénycsörgés hallatszott be a konyhából. Valahogy bizakodó, magabiztos edénycsörgés, a férfi legalábbis annak hallotta. „Tán már azt hiszi, minden el van intézve — gondolta —, hiszen igazán semmiség.” — Persze akkor sincs vész, ha kimerül, veszünk újat, sőt van is itthon tartalék elem... Nem azért mondtam. A fiú visszaült a sámlira és hallgatott. „Mintha nem is a fiam, a nagyapám lenne — gondolta a férfi —, és akkor én most álljak elő azzal a dologgal.” A könyvespolchoz lépett, két kézzel összeszorítva kiemelt egy csomó könyvet, s< lépcsőzetesen elrendezte őket a szőnyegen. — Most ezen a hegyen felmá- szatjuk — mondta. — Nem tud felmászni — felelte a fiú. Most már mutatott némi érdeklődést. — Meglátjuk. — A férfi megindította a traktort, az könnyedén nekiiramodott a könyvhegynek, az első két könyvlépcsőre elegánsan felfutott a lendület erejével, de a harmadiknál megakadt, nem mozdult többet. — Gyors, de nincsi benne elég erő — mondta a gyerek, előre- nyúlt, visszapöccintette az indítókart, a traktor félig felemelkedve, mozdulatlanul lapult a könyveken, mint egy megijesztett, magát holtnak tettető óriásbogár. — Várj csak, Gábor — mondta a férfi , majd mindjárt mutatok valamit. Egy nagy spulnival a kezében tért vissza a másik szobából, zsebkésével fogakat vágott a sipulni karimájára. — Várj csak, mindjárt. Csináltam én ilyet annak idején eleget, kicsit, nagyot, mindenfélét. Az ennél nagyobbhoz erősebb gumi kell, ehhez megteszi ez a bugyibumi is. — Bugyigumi! — A fiú már nevetett. — És tud majd mászni ez a spulni? — De mennyire! Majd meglátod. .. Négyszeresen összehajtogatjuk a gumit... így. A szabad végeket lerajzszögezzük... Húzd csak ki a könyvespolc bal oldali fiókját, ott találsz valahol egy gyufaskatulyában najzszöget, szép nagyot hozz. A fiú rohant a fiókhoz, buzgón keresgélt. — Nagyot? — Nagyot... Igen, ez jó. — És hogy megy ez majd? — kérdezte a gyerek. — Ügy, hogy itt a másik végén egy pálcával felhúzzuk a gumit... Elhallgatott, tudta, hogy valami még kell, de hirtelen nem jutott eszébe. — Igen, a pálcával felhúzzuk a gumit, és... megvan... egy darabka vékony szappan kell a pálca és a gumi közé. — Szappan? — A fiú ezt hallatlanul érdekesnek találta. — Igen, szappan. Átfúrjuk, áthúzzuk rajta a gumit, s aztán jön a pálca. Most már egyenesben vagyunk. Menj, hozz a fürdőszobából egy darabka szappant! Én majd közben keresek a fásládában pálcának valót. Az asszony éppen diót darált. — Mi van? — kérdezte. Határozottan szép asszony volt. Arany- zöldszürke színjátszó műanyag szoknyát viselt, téglaszín mohairpulóvert és egy egészen kicsi kötényt. A kötény nem is köténynek hatott, csak valami nagyobb ruhadísznek. — Működünk — mondta a férfi. A sarokban, a ládában keresgélt, kiválasztott egy szál gyúj— Mi meg nem ragasztjuk hozzá! — mondta az asszony pillanatnyi habozás után, de annál nyomatékosabban. Visszalépett az asztalhoz, s nagy lendülettel fogott a darálásba, de három-négy átforgatás után kattanás, megakadt a kar, nem mozdult se előre, se hátra. — Puszikám, légy szíves, nézd meg, mi lelte — mondta a férfinak. A férfi egy lapos késsel belenyúlt a henger mellé, kipiszkált egy jókora dióhéjat. — Tele van héjjal ez a rohadt cjió — mondta az asszony, nekihajolt ismét a darálásnak. — Anyu mindig egy nagy tálcára önti ki a dióbelet, szétteríti, Rákosy Gergely: NÉGYSZÖG tóst, és vékonyítani kezdte a zsebkésével. — Nem azt kérdem — mondta az asszony. — Mintha nem tudnád, mit kérdezek! Beszéltél vele? — Nem. Még nem. Az asszony félbeszakította a darálást. — Hm — mondta —, három hete halogatod. S ma biztosra ígérted. Márpedig, amit te egyszer megígérsz... A férfi nem felelt, faragta a pálcát. — Puszikám — mondta most az asszony egészen más hangon —, megígérted. — Megígértem. Meglesz. Nem azt mondtam, hogy nem szólok, hanem azt, hogy még nem szóltam neki. De mért vagy ennyire oda? Annyira szereted? — Megállt a faragással, az asszonyra pillantott. — Hozzád tartozik — mondta az asszony —, a fiad. Persze, hogy annyira szeretem. A férfi mintha valamit akart volna felelni, de akkor bejött a fiú, s eléje tartott a tenyerén vagy ö!t>-hat szappandarabkiát. — Volt egy egész dobozzal, válogattam — mondta. A férfi kivett egyet a tenyeréből. — Príma — mondta. Óvatosan fúrta a szappant a késheggyel. — Mindjárt kész a kocsi. Odalépett az asszony a fiúhoz, megsimogatta a fejét, majd köny- nyedén és élvezettel beletúrt a hajába. — Hogy mulatsz nálunk, szivecském? — kérdezte, de nem a gyereket, mindegyre csak a férjét nézte. — Köszönöm szépen, Olgi néni, jól — hadarta a gyerek. Elég idős volt ahhoz, hogy tudja: ez az illő felelet, de ahhoz még nem, hogy lassabban és meggyőződéssé mondja Nyomogatta a kezében a szappandarabokat — Mi az ilyeneket — jegyezte meg váratlanul — hozzáragasztjuk az új szappanhoz. A férfi az utolsó simításokat végezte a pálcikán. — Helyes — mondta, és bekat- tintotta a bicskáját. Nem lehetett tudni, a bevégzett munkát nyugtázta-e, vagy a fiúnak helyesel. s kisizedi belőle a héjakat — mondta a fiú, majd hozzátette: — Néha én is szoktam darálni. A férfi nem szólt semmit, tudta jól, hogy „anyu” így csinálja, annak idején éppen ő mutatta meg neki ezt a módszert —- anyjától leste el gyerekkorában —, de erre a fiú aligha emlékezhetik, hároméves volt, hat hosszú év telt el azóta. Olginak is megmutatta, de lám, hiába, s most ráadásul még le is lepleződött. Olgi érthetően vagy érthetetlenül, de megfagyott, ha bármilyen vonatkozásiba került „elődjével”. Az asszony a férjének mondta, nem is a .gyereknek: — Ez a tálcamódszer nagyon ügyes módszer. Nagyon ügyes! A gyerek érezte, hogy hibázott, de nem értette meg azonnal, hogy miben, kérdően az apjára nézett, mire az gyöngéden hátba verte, és.: — Gyere, Gábor, eleget lebzseltünk itt, most majd meglátod, mit eszkábáltam össze neked. A spulni remekül működött. Nem is spulni volt már, hanem remegő, erőlködő gép, de mintha vezetője is lett volna, aki egy-egy meredekebb akadály előtt visszakapcsol. Ilyenkor egy pillanatra megállt, aztán fogaival kapaszkodva, újra megindult fölfelé. Felért a könyvhalom tetejére, ott gyorsabb iramban lendült előre, de mielőtt lebukfencezhetett volna, a fiú féltőn felkapta. — Most én — kiabálta lelkesen. Felhúzta, s ismét nekiindította a könyvhegynek. — Klassz! — mondta, amint a spulni elhúzott a megfeneklett traktor mellett. Mikor negyedszer mászta rneg a spulni a hegyet, a fiú megkérdezte: — Elvihetem?... Mindjárt mennem kell. Nagy szó volt. Másfél éve, hogy berendezték a gyereknek a játszósarkot, s akkor mindjárt az első héten el akart vinni egy tűzoltó autót magával, hogy majd következő szombaton visszahozza, de ők nem engedték. Hogyisne, hogy lassanként mindent elhordjon, s ne legyen, ami ide vonzza! Nem engedtek semmit hazavinni neki. Hülye politika volt. Rájöttek, de későn, (tukmálhatták a gyerekre akkor már, amit csak akartak, egy istennek nem kellett neki semmi. Most, úgy látszik, valami feloldódott. Nagy szó volt. Ismerni kellett a gyerek önérzetességét, hogy valaki megértse, milyen óriási dolog volt ez. Elrekedt hangon felelt a férfi: — Elviheted-e? Istenem! Ha akarod, csinálok még tízet, százlat. Mindet elviheted! — A két vállánál fogva rázogatta a gyereket. — Mindent elvihetsz! Amit csak akarsz... És ma egy kicsit tovább maradsz, jó? — „Most majd szólok neki — gondolta. — Ilyen alkalom még sosem volt.” A fiú a könyvespolcon álló vekkerre pillantott. — Nem lehet — mondta. — Anya vár. — Félóra... — Vár... A férfi nem tudott mit mondani, érezte, amint az alkalom szertefoszlik. „Tessék, tán most szóljak neki? — gondolta a férfi. — Van-e ember, aki most meg tudná tenni, s én valaha is képes leszek-e rá?” — Elkísérlek a villamosig, Gábor — mondta a fiúnak. Végig a fasoron puhán lépdeltek az átázott leveleken, az eső apró sűrű cseppekben hullott. Már a megállónál voltak, mikor a fiú megszólalt: — Anyu mindig Gábornak szólít — mondta. — Én is így szólítalak, nem? —■ De. Te is — mondta a fiú, és akkor nagy csikorgások közepette eléjük kanyarodott a villamos. „Hát akkor?” — akarta kérdezni a férfi, de a gyerek már fenn állt a peronon, és a kalauz lecsöngette a kocsit, ezért csak ennyit mondott: — Szombaton várlak! Mire hazaért, Olgi már a szobában magnózott. Volt egy külön Armstrong-tekercsük, éppen az forgott. Mindketten nagyon szerették Armstrongot. Sok mindenben kitűnően megértették egymást. Az asszony azonnal lehalkította a magnót. — Na, mi a helyzet? — kérdezte. A férfi felgyújtotta a nagyvillanyt, leült a fotelba. — Esik — mondta. — Puszikám, nő viccelj! — Nem viccelek, komolyan esik. Türelmetlenül sóhajtott az aszszony, tudta, hogy a férje milyen szívesen faggattatja magát, s azt is, hogy ez nem egyértelműen rossz jel, de most nem volt türelme a játékhoz. — Beszéltél vele? Persze hogy beszéltél. Mit mondott? — kérdezte. A férfi a könyvhegy alján gubbasztó traktort nézte a lába előtt a szőnyegen. — Nem — mondta. — Nem beszéltem vele. — Neem? — Nem akarta elhinni az asszony. — Nem. — Hát ez... Hát ez aztán... Húzol, ugye? — Nem, nem húzlak. Nem beszéltem vele. Tényleg nem. Már nem kételkedett az asszony. — Hát tudod, megáll az ész! Hogy egy apa a saját fiának ne merje megmondani, hogy szeretnénk, ha hozzánk költözne, hát ilyet én még nem hallottam! Félsz a fiadtól, vagy mi? — Nem, nem félek a fiamtól. — Hát akkor? — Nem tudom... nem tudom, mit mondjak neked... — Nem mersz vele beszélni? — Nem, erről tényleg nem merek. Pontosabban: nem is akarok. Soha. • z asszony elképedve ugrott fel a magnó mellől, odament a férfihoz, s leguggolt a karosszék mellé. Bevált harcmodorához folyamodott, gyerekesen tágra nyitotta mélykék szemét, s gügyögve kérdezte: — Puszikám, mi a baj? — Nincs semmi baj — mondta a férfi. — De ne mondd nekem, hogy puszikám. Van nevem. Az asszony felállt, elfordult, hűvösen mondta: — Kérlek szépen, ahogy óhajtod, Gábor. Összeállította: Rékasy Ildikó Lelkiismeretfurdalás T A
