Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-03 / 259. szám
8 Irodalom, művészet 1984. NOVEMBER 3. inn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Pedig hűvös az idő, a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besá- rozódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s mosit pihen. Jonatánalmák piros- lanak a kosarakban meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt. Vörös bort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház málló falát, a hamvas; almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a savanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hiszem — s talán ő is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház... tatarozni kellene, de a pénz... Megint nem nyertünk a lottón. — Anya vérnyomása? — Igen, mondta az orvos, hogy pihennie kell... — Más? — Nincs semmi más... — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja miről beszéljen, annyi mindent kelr lene elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. így hát legtöbbször csak ülünk egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, 'látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám meg én. Látom őt, tudom, mi a dolga, mit végzett élete utóbbi évtizedeiben. De hát ez kevés. Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán, ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot. — Borgo — hallom egyszer csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem, ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolyog. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, Szakonyi Károly: Borgo ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom Amíg újra el nem nyom ásd álam. Nagyon érdekes könyv, sok mindent csízembe juttatott, azt a Borgót is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékszem rá, már régien volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tiszrti konyhára vezényeltek. Meséltem már? Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Fél századdal ezelőtti dolgok. Tizennyolc éves lehetett akkor — számiltom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritzben volt pincér. Vagy a Han- galiban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban'. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kon- dérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, síziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtár - sammail lemásztunk a kövek közé Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg, szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyi- hogott, gondoltuk, kimúlt. A baj- társam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán, a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem tör-, tént baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: trata- tratatra... Máris odasoroztak! Elég volt a felvillanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók... — Kockázatos volt — szólok közbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott Ki is húztuk a derékszíjjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigjil- va. Az olasizok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztult volna tehetetlenségében, vagy... szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó. Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne ebben a percben, veszélyek, halálfélelem... Ha ottveszett volna... > — Bizony — mondom —, egy vacak öszvér miatt kockáztatni... hm. Rossz rágondolni. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csiak lehet. Két háborút éltem át... ogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nemcsak ez, sok minden, Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok... élek.. „ amikor annyiszor volt veszélyben az ember. Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatánalmák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudni egymásról. at* * Dávid oroszlánja Inspiráció Szalay Lajos grafikusművész kiállítása a Vigadó Galériában látható. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a bemutató anyagából válogattuk. Elet — Fussunk! — mondta a ‘kislány, mikor a hídon mentek. — Fussunk! — mondta a kisfiú, mikor a hídon mentek. — Szeretsz? •— kérdezte a jlány, mikor a hídon mentek. — Szeretlek! — mondta a fiú, mikor a hídon mentek. — Emlékszel? — kérdezte az asszony, mikor a hídon mentek. — Emlékszem — mondta a férfi, mikor a hídon mentek. — Fúj a szél — mondta az anyó, mikor a hídon mentek. — Mit mondsz? — kérdezte az apó, mikor a hídon mentek. u£;—A pádon A ligeti pádon két öregember ül és sakkozik. A padra egy vén ■tölgyfa ereszti árnyékát. Errefelé csönd van, távolabbról verődik ide a gyereklárma. Ezek ketten semmit sem szólnak, csak tologatják a figurákat. A töredezett viaszosvászon sakkmezőn a kopott ló vaksln mered a kockára, de a fekete királynő éppoly fiatalosan mosolyog alattvalóira, mint húsz esztendővel ezelőtt. Az egyik sakkozón fekete kalap, még a forróságban sem vetné le, de olykor nagy, zöld színű zsebkendőjével megtörli homlokát, és felbillenti a kalapot, s akkor hófehér haja megvillan. A másik borotvált fejű, húsos nyakú. Játék közben úgy szorítja ujjaival a pad szélét, hogy a vér is elfut a körmei alól. A kalapos dohányzik, a csikkek ott hevernek a cipője orra előtt, ahogy a szájából kiejti őket a homokra. Társa négy óra tájban újságpapírba csomagolt mézes kenyeret vesz elő, ési evés közben sem fordítja el tekintetét a sakktábláról. Mindennap ott látni őket, háromtól ötig, hacsak níem zuhog az eső. öt órakor a kalapos összetekeri a viaszosvászon sakktáblát, zsebe mélyére süllyeszti a bábukat és feltápászkodik. — Jó éjszakát. — Jó éjszakát Még süt a nap, de ők így búcsúzkodnak. Másnap szinte percnyi pontossággal találkoznak. A borotvált fejű a Damjanich utca felől jön, a kalapos pedig a Hungária kőrútról. A kalapos, mielőtt leülne, lefújja a port a pádról, majd térdénél kissé felrántja a nadrágját, nehogy összegyűrődjék a vasalás. Másik nehézkesen lehuppan, s mintha szemében kigyulladna egy kis lámpa. Azután sorban a táblához koppantja a bábukat. Kezdődik a játék. Az egyik délután kalauzruhás ember lép a pádhoz. — Jó napot. Azok ketten biccentenek, s játszanak tovább. Az újonnan jött nézi őket, várja, hogy odavessenek néhány szót, de a sakkozók ügyet sem vetnek rá. Másnap ismét felKiűzetés Ágai Ágnes:
