Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

1984. OKTÓBER 6.

Irodalom, művészet

9

Kápolna

(Hauer Lajos reprodukciói)

Károlyi Amy:

Kép keretben

A fiatal Barcsay képein ily feketék a fák és zúgnak némán, óriásion a képkereten át.

A nagyok vásznain suhan vagy papírból kinő és zúg némán, sejtelmesen a megfestett idő.

paták egyhangú csattogása álomba ringatott volna bennünket, ha a teremtő túl nem tesz minden eddigi bőkezűségén. Forró kátrányszag csapott fel a lassan zötyögő szekérderékba, kókadtan bámultam Ángyéi kitakart combjait, ahogy rózsás, füstszagú pendelyét lába közé csa- varintva süttette bőrét a nappal.

— Drága! — suhogtatta Oholi. a költő, újonnan vásárolt, sallangos ostorát. A gebe rá se bagózott, baktatott az olvadt bitumenes úton, nem sürgette az idő. Minket sem túlságosan. Céltalan barangolást terveztünk, vissza akartuk rá- zatni magunkat a régi kóbor cigányok világába, hátha a portalaní- tott országutakon találunk valamit a legendákkal körülfont nomád élet mesés hagyatékából. Korai lett volna még eredményt hirdetni, épp csak átvánszorogtunk Békés megyén és valahol Bihar déli csücskében poroszikáltunk.

Az istenáldotta Alföld búzakalászos rengetegét átszelő, testet-lel- ket sorvasztó árnyéktalanságán kívül csak az éjszakai szúnyog- űzésből visszamaradt füstszagot éreztük magunkon és egymáson. Ángyéi szőkén, behunyt szemmel mosolygott a szénával megtömött kocsiderékban, ö volt közöttünk a legboldogabb. A tükrös-csempés fürdőszobák desodorpermetétől ■megcsömörlötten, élvezte negyednapos mosdatlanságunkat. Nem volt ínyemre, hogy nőt hozzunk magunkkal, de sok élményszomjas barátunk közül végül csak ő maradt híve terveinknek. Örömmel vállalta az út viszontagságait, hogy elvegyülve közöttünk, belső részese lehessen emlegetett cigányvilágunknak. Hát most megadatott neki.

Baktatott a kis ló, gerezdes bordáin szennyes -habot dörzsölt a tyúkpadlásról előszedett hám. Mellette Dani lépkedett, magasra emelve buszbérletét, hogy a szerrt- telenkedő bögölyöket távol tartsa a ló izzadt testétől.

— Pusztulatos meleg van — fészkelődött Choli a foszladozott bőrülésen. Gyérülő, borzas hajából kilátszottak kajla, vargát rántott fülei, ingtelen vállain a hajdani vad kelések nyomait lassanként elpirította a nap.

— így jártak valamikor az őseink is, hé! — kiáltott Daninak.

— Most megtudod, milyen volt' a cigányok istene!

Dani gyerekes mozdulattal szemére simította haját, majd legyezte tovább a gebét.

— Miért nem ülsz fel? Szurkos lesz a bakancsod!

A választ hosszan ordító kürttel elnyomta egy teherautó, azután Choli rikoltozása hallatszott, ahogy mindenáron kocogásra akarta bírni a lovat.

A hosszas noszogatás végül is jobb belátásra bírta a gebét, nekirugaszkodva zötyögtetni kezdte a kocsit.

— No! így kell hajtani — mutatott Choli örvendezve az útpadka bozótjai közül kifehérlő kilométerkőre.

— Ha minden jól megy, két óra múlva Komódiban leszünk — tette hozzá Ángyéi.

— Nono — vette védelmébe Choli kocogásra erőszakolt gebénket. — Nem kell bántani ezt a lovat. Ha óránként négy kilométert megteszünk, egy óra múlva elérjük a falut.

A ló ügetésére vidám mozgolódással megigazítottuk a hátsó szé- nafészket, és arccal a légmozgás irányában, elmerültünk a messzeségben. A kocsi zörgése, zötyögése, rázása már természetesnek tűnt. Üjat csak a nagy síkság büszke tarkasága nyújtott, ahogy csalfa mozdulatlanságában megéreztük a felhevült remegést. Az elsuhanó autók megkavarták a levegőt. Drága zárkózott, közömbösséget mutató botonkálása azokéra a „nagy gondolkodókéra” hasonlított, akik menet közben nem veszik észre, hogy az út melyik oldalán mennek. Egy kanyar után hirtelen kapaszkodóhoz értünk. A kis barna megállt, visszapillantott ránk, a habos zablakarikák mellett kiivillantak hiányos fogai. Meredeknek találta az utat.

— Itt a Sebes-Körös — mutatott Choli a hídra. — Mindjárt vizet érünk.

összefutott szánkban a maradék nyál, a fürdés gondolatára leugráltunk a kocsiról, hogy Drágát felsegítsük a hídra.

Napokkal azelőtt észrevettük, nem vagyunk túlságosan bőviben a szerencsének, útközben lépten- nyomon meszet árulónak hittek bennünket, amíg le nem bontottuk a ponyvaekhót. Kovácsoltvas színűre pörkölt bennünket a nap, többet mentünk a szekér mellett, mint rajta, no de ha már a múltunk után kutatunk — hangoztattuk —, adjuk meg a módját, ne gondolják, hogy csak műkedvelő cigányok vagyunk. így is. ha öltözetünkre néztünk, el-elfogott bennünket a bizonytalanság, de sajnos az avatatlan farmergúnyánál nem tudtunk eredetibbel szolgálni.

A híd vaskorlátja mögül szomorúan pislogtunk az alattunk hömpölygő vízre, éppen elvonulóban volt az áradás, a hullámtéren hagyott vastag iszapréteg megközelíthetetlenül elzárta a mederbe húzódott zavaros vizet. Dani kelletlenül visszatűrte nadrágkorcába az inget, a csalódástól meggörbül- ten átvánszorgott a hídon, Choli, távolabb a parton, még méregette a lehetőségeket, aztán lemondó mozdulatokkal visszatért a szekérhez.

— Menjünk! — vette ki Ángyéi kezéből a hajtószárat. — Nem messze vagyunk már. Na, Drág! — sikkadt el a szó vége, ahogy a kocsi csörömpölve elindult.

Elhagyva a veszélyes lejtőt, mi is felléptünk a szekérre, Nadrág még benne volt a kocogásban, de azért nem kellett félteni, hogy inára szalad a kocsi. Szomjúság okozta szontyolodottságunkból kirázott bennünket a kerekek csörömpölése, bizakodó vidámsággal méregettük a közöttünk és a körvonalaiban már jól látható falu közötti távolságot. Ángyéi vászontarisznyájából dunsztosüveg-gumikat kotort elő, fésülködő mozdulatokkal két ágra kötötte lobogó szőke haját. Mi is igyekeztünk elfogadhatóvá tenni a külsőnket, úgy, hogy mire elértük a község főterét, már jól fésülve, tiszta ingesen kec- meregtünk le a szekérről. Nadrág a piactér szélét övező lombos fák árnyékában szemmel látható nyugalommal fogott a szénázáshoz.

Sorban álló üzletek mellett cifra, virágnévvel díszlekedő eszpresszó vonta magára a figyelmünket. Türelmetlen mozdulatokkal lesepertük a ruhánkra tapadt szénatörmeléket, egymást sürgetve elindultunk az üzlet felé. Egy röpke pillantással még ellenőriztük a

külsőnket az ajtó fátyolfüggönyös tükrében.

A presszóskisasszony hűvösen bólintott köszönésünkre. Egy sarki asztalnál két pillekalapos alak vedelt, észre sem vették, hogy beléptünk.

— Négy üdítő italt kérünk!

— Nincs! — válaszolt, frissen berakott, lángvörös haját igazgatva a hűvös tekintetű kisasszony.

— Akkor adjon négy pohár szódát.

— Az sincs.

— Akkor talán a pohármosóból ihatnánk egy csepp vizet! — kedé- lyeskedett Choli. De a lánghajú szépséget nem lehetett megvidítani.

— Ne tessék gúnyolódni! — csattant fel vad pillantást vetve a

megnémult Cholira.

— Kérem szépen! — szóltam

közbe engesztelőén — szomjasak vagyunk, és végtelenül hálásak

lennénk, ha kiszolgálna benünket.

— Nekem maguk csak ne legyenek hálásak! Ismerem én magát is. Tőlem akár térdig érhet a szakálla, akkor sem tűröm el, hogy velem ilyen hangon beszéljenek. Különben is, ahová maguk beteszik a lábukat, azonnal rendőrt kellene hívni.

—- De asszonyom ...

— Nem érdekel! — torkolt le. — És ne tehénkéd jen a presszógépre!

Egymásra néztünk, majd a sarokban vigyorgó koccintgatókra. Choli fekete arca ólomszürkére változott a dühtől, de még maradt annyi ereje, hogy ellenálljon önmagának.

— Azok nem eladók? — mutatott tekintetével a hosszú faládákban egymásra halmozott narancsitalokra.

— Nincs átvéve, igyanak Kinizsi sört.

— Én nem kérek — ingatta a fejét Dani.

— Ángyéi? — kérdeztem. Hallgatott és nézett rám, mint akit most lát először, majd szótlanul kifordult a presszóból.

djon két üveggel — mondtam kelletlenül. — Válogatni, azt tudnak — panaszkodott a sértett méltóság pózában a presszósnő régi vendégeinek.

— Nekünk is van olyan pénzünk, mint a többi tisztelt vendéguraknak — mondtam. — Nem koldulni jöttünk.

— Maguk nem... — mért végig megsemmisítő tekintettel. — Azt hiszi, most veszem le az első söröskupakot? — No, igyák meg gyorsan és menjenek! — vetett egy undorodó pillantást, a fák árnyékában parkoló fogatunkra.

Ahhoz már nekünk sem maradt erőnk, hogy a pultra rakott italt megkóstoljuk. Biccentettünk, és szomjasan, hang nélkül távoztunk.

Lakatos Menyhért:

Ősök

nyomában

Asperján György:

A nagykorúság első napja

Az önkiszolgáló étteremben állva pacalpörköltet evett. Mellette magas, sovány férfi kanalazott valamit. Teli szájjal, mintha csak magában beszélne, megkérdezte a fiatalembert:

— Szereted a pacalpörköltet?

A fiatalember felkapta a fejét, a férfira pillantott:

— Hozzám szólt? — kérdezte.

— Ügy látom, szereted, ha any- nyira falod . . .

— Megeszem — mondta a fiatalember, és magában arra gondolt: — A fene egye meg, csak úgy fogja magát ez a ronda pasas és letegez.

Gyorsan bekapott még néhány falatot, de már elment az étvágya, s mintha a férfi ott se lenne, kiment a helyiségből. Szólni nem mert még kifelé jövet sem a barátkozni próbáló férfinak, de magában egyfolytában füstölgött: bárki beletörölheti a lábát, és ő kénytelen az ilyen megaláztatásokat elviselni, mert nem elég. erős, hogy az ilyen pasikat szájon vágja.

A New York Palota homlokzatán megnézte, hány óra van. Egészen hátrahajtotta a fejét, hogy a járda széléről láthassa a magasban kivilágított órát. Féltizenegyet mutatott. Eszébe sem jutott, hogy még föntebb, sokkal magasabban ott ragyognak a csillagok. A nagyváros fényei rövid idő alatt annyira elkápráztatták a szemét, hogy leszokott a csillagok észrevételéről.

Korai volna lefeküdni — gondolta. Sétálgatott, nézegette a tarka, fénylő kirakatokat. Nyári este volt. Még viszonylag sokan jártak- keltek az utcán. De mindenki sietett, ment haza.

Két feszülő trikójú lány jött vele szemben vihorászva. Megfordult, sokáig bámult utánuk. Minden fiatal lány tetszett neki, és nincs az az érték, vagy csoda, amit föl ne áldozna azért, hogy meztelen valójukban láthassa azokat a trikó alatt tüntető lánybüszkeségeket. Dehát neki, az üzemben a legalacsonyabb bérű segédmunkásnak sem értéke, sem csodája nem volt.

A Wesselényi utcánál befordult a Nemzeti Színház felé. Az utca homályosabb volt, mint a körút. Egy ortopédüzlet kirakata előtt megállt. Sokáig nézte a gipszből öntött eltorzult lábfejeket. Különösek voltak. Inkább emlékeztettek tuskókra, mint emberi lábak lenyomatára.

— Ilyen lehet az én anyám lába is — gondolta.

Az Almási téren leült a padra. A szobor érdektelenül nézelődött az üres téren. Sok szerelmespárt láthatott már — tűnődött a fiatalember. Esténként sokszor gur- nyasztott itt valamelyik pádon. Ha összemelegedett párocskát látott, hátat fordított nekik, nehogy az higgyék, őket figyeli.

Volt úgy, hogy éjfélig is elüldögélt, teljesen üresen. Most sem gondolt semmire, csak levegőzött.

A szállását utálta. Ágyrájáró volt az egyik közeli utcában. A szobakonyhás lakásban öten laktak. Az öregasszony a konyha végében aludt, nekik a szobában vetett ágyat. A másik három szobatársát alig ismerte. Talán kétszer találkozott velük, amikor véletlenül korábban hazavetődött.

A többiek éjszakai bagolynak hívták, és különös, sötét fickónak tartották. Ök valamiképpen berendezkedtek a szálláshelyén. A konyhában mindegyiknek volt lábasa, a szekrényben rekesze, a szekrény

tetején kofferje. Neki az égvilágon semmije, csak a rajta lévő ruhája, meg néhány darab fehérneműje, amit az öregasszony mosott.

Idegennek érezte magát itt a nagyvárosban. Annyira idegennek, hogy néha már fizikai fájdalmat érzett. Mégse ment volna haza.

özvegy anyja együtt élt öreglány nővérével. Nemrég a bátyja is hazaköltözött, miután elvált. Bánatában részegeskedett. Az anyja szidta, napirenden volt a veszekedés. A fiatalember szerette őket, de irtózott a marakodástól.

Itt a városban sem találta a helyét. Bizalmatlan volt, nem tudott, nem mert barátkozni, oldódni. A munkahelyén is inkább az idősebb férfiakkal tudott jól elbeszélgetni, .Az éjszakai sétákat szerette. Senki nem szólt hozzá, ő se törődött senkivel. Néha ábrándozott. Arra gondolt, milyen jó volna, ha ideülne mellé a padra egy lány, és beszélgetnének. Elmondaná neki, mire gondol, mit érez. Biztos volt benne, hogy egyfolytában tudna beszélni, szavaival teljesen megszédítené a lányt. Máskor meg arra gondolt: meg se szólalna, csak néz_ né a lány két fénylő, nagy szemét, és boldog volna.

Elszundított. Léptekre riadt.

— Jó estét — köszönt rá valaki. A rendőr volt.

—Jó estét — köszönt vissza a fiatalember.

— Mit csinál itt? Nincs lakása?

— De van.

— Hát akkor mért nem megy haza?

— Nincs kedvem. Négyen vagyunk egy szabában — magyarázkodott a fiatalember —, és ha lefekszem, mindig olyan nehéznek érzem magam ..., mintha rám ülne a ház.

— A rendőr figyelmesen megnézte.

— Mit dolgozik maga?-r- Kőbányán vagyok segédmunkás.

— Na, nekem mindegy. Van egy szál gyufája?

A fiatalember megrázta a fejét.

— Hát minden jót — mondta a rendőr, és kényelmes léptekkel elment.

A fiatalember egy kicsit még üldögélt, aztán felállt, és elindult át a téren, haza, a gezarolszagú házba, a fülledtbüdös lakásba, ahol az irtószereket a poloskák már tápszer gyanánt fogyasztják.

Az utcában, ahol lakott, az egyik ház pincéjében Patyolatüzem dolgozott. Éjjel is ment a munka. Mindig megállt a kivilágított ablakok előtt és nézelődött. Az asszonyok gyors mozdulattal vasaltak. Párás, meleg levegő tódult ki a befelé nyíló ablakokon.

Az egyik nő észrevette az ácsorgó fiút. Nevetve kiáltott át munkatársnőjének:

— Megjött az éjszakai látogatónk.

Nevettek.

— Nem jön be vasalni? — kérdezte az egyik.

A fiatalember mosolygott.

Az előbbi nő kiszólt:

— Nézze már meg, hány óra van .. . Olyan lassan telik az idő.

A fiatalember feje fölött, vasgerendákra szerelve, nagy óra világított.

— Mindjárt fél egy — szólt le.

— Én a maga helyében akkor már inkább durmolnék ... Nem veri meg az anyja?

A házmester dörmögve fogadta a köszönését. A fiatalember felcaplatott a harmadik emeletre. Közben a villany kétszer is elaludt a nagyon takarékosra állított automatának köszönhetően. A hirtelen sötétben a következő emeletig a falat tapogatta.

Óvatosan nyitotta ki a konyhaajtót.

— Károly? — riadt fel az öregasszony.

— Én vagyok.

— Levele jött. Odatettem az ágyára.

Ritkán kapott levelet. Feltépte a borítékot. Villanyt nem akart gyújtani, kihajolt az ablakon és a szomszéd lakás ablakából kiszűrődő fényben olvasta az anyja egyenetlen sorait; „Kedves fiam, mi jól vagyunk és azonképpen kívánjuk neked is. Tizennyolcadik születésnapod alkalmából azt kívánom, hogy legyél nagyon boldog. Gyere majd haza.”

A fiatalember leült az ágyára. El is felejtette, hogy ma van a születésnapja. Hirtelen rádöbbent: ■mától fogva nagykorú.

— Ha valamit cselekednék, már szigorúbban ítélnének meg — gondolta, és úgy érezte, nagyon fáradt. — Ez hát a nagykorúság — suttogta.

Kicsit hallgatódzott. A többiek egyenletesen szuszogtak.

Emberek, akikkel együtt élek, de akikhez nincs közöm — gondolta. A házban is csendes volt minden.

Gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Fekvőhelye az ablaknál volt. Bámulta az eget. Bejöttek hozzá a csillagok. A szomszéd lakásban kialudt a fény.

— Na, lefeküdt a pincér is — gondolta, és beletekergőzött a takaróba. Kényelmetlenül érezte magát. Rettenetesen szeretett volna most beszélgetni valakivel. Elmondani, hogy csalódott a nagykorúság, a hivatalos felnőttség első napjában.

Összeállította: Rékasy Ildikó

Kék férfi akt