Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
8 Irodalom« művészet 1984. OKTÓBER 6. ég be se íüggönyözte a konyhaajtó üvegét, pedig már sötétedett, amikor valaki kopogott. Magára dobta hát a horgolt kendőt, amit a menyétől kapott, mikor a nyáron hazajöttek Münchenből, és kisietétt. — Ki az? — kérdezte nyájasan és reszkető hangon mégis. — Madarászné nagyságos asz- szony itt lakik? — szólalt meg kintről a férfiibasszus. és egy hatalmas test elfödte az amúgy is homályos kilátást. — Ki keresi? — érdeklődött még barátságosabban az özvegy, mert isten tudja, miért, bizalmat keltett ■benne a férfiasán mély hang, és a megszólítás is persze, amelyből rögtön kiderült, hogy úriember áll az ajtó előtt. — Szabó vagyok! — hangzott a válasz, mire megfordította a kulcsot a zárban, pedig hát oly sok Szabó van a világon, s ki tudja, ez ki lehet. — Kezeit csókolom! — köszönt a férfi tisztelettudón, s a lábával kicsit bokázva dobbantva, mintha a havat verte volna le, pedig hol volt még a tél. — Nem tetszik engem ismerni, ugyebár? Palival voltam katona. Annak idején meg is írtam, hogy esett el szegény, a sírjáról még fényképet is küldtem a Pripjeti-mocsarak mellől. Persze oly rég volt! Harminchat éve, ha jól számolok. — Ó, igen! Hát hogyne! Tessék, tessék! — csapott fel az özvegy hangja, mint a felszálló madár. — Nagyon örülök. — Hát így tetszik élni! — kiáltott fel a látogató, amikor a köves konyhából a szobába léptek, és körülnézett. A cserépkályha ajtaja nyitva volt, kiesett rajta a hamvadó parázs fénye, s mikor az özvegy felkattintotta a lámpát, a bútor is látható lett, az intarziás szekrény, a nehéz csipketerítővei letakart ágy, a kis kanapéval és a két karosszékkel, melyeken kicsit már megfakult a meggypiros ripszhu- zat. És a sarokban a zongora. — Nagyon kedves! — Szép, hogy meglátogatott, Szabó úr — mondta az özvegy. — Nagyon örülök. Bizonyára dolga volt Zomborban, így jutottam eszébe én is. — Na igen — felelte Szabó úr bizonytalanul. — Tulajdonképpen régen készülök meglátogatni a nagyságos asszonyt. Már amikor a feleségem meghalt hosszú betegeskedés után és magamra maradtam, gondoltam, egyszer el kell ide jönnöm. Fényképről már ismertem, emlékszem. koszorúba volt tűzve a haja... — Igen, igen — nevette el magát majdnem kacéran az özvegy. — Akkor az volt a divat. Mindenki Karády Katalin frizuráját utánozta. — Kerestem is azt a fényképet, tessék elhinni, gondoltam, majd elküldöm Pali holmijával, de tovább kellett mennünk. Épp csak arra volt idő, hogy megkérjem az egyik dögészt, bocsánat, így hívtuk az egészségügyi beosztottakat, hogy kapja le Pali sírját, már mentünk is tovább. — Igen, sokáig meg is volt az a fénykép, de mostanában nem került a kezembe. Muszáj, hogy a fiam vitte el. És annyit költözködtem, hogy nem is lenne csoda, ha elveszett volna. Mikor tíz évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, feladtam a régi lakást, s azóta ez már a harmadik. — Szintén nyugdíjban tetszik lenni? — kiáltott fel örvendezve a látogató. — Mert én is nyugdíjas vagyok. Jobban mondva: nyögdí- jas! Nagyot nevetett a szellemességén, aztán így folytatta: — De megvan, kérem szépen, a saját házam a Kertvárosban, két szoba, az egyiket ki is adtam két diákgyereknek, mert minek nekem kettő, igaz, kezét csókolom? És mégis van valaki a házban. A Herczeg János: A látogató kertben meg mindenem megterem. Magam művelem, pedig háromszáz kvadrát. De hála istennek, hetvenéves korom dacára, még, mint látni tetszik, jól bírom magam. — Hogyne! Remekül néz ki, Szabó úr! — sietett bókolni az özvegy. — Be kell vallanom, jóval fiata- labbnak néztem! — A levegő! A jó levegő, tetszik tudni! Sokat vagyok a szabadban. És még tornászom is a tetejébe. Csak a magány, az egyedüllét, az az én sírásóm! A barátságosan dörmögő hangja egyszerre elvékonyodott, s kihúzta zakója felső zsebéből a háromszögbe hajtott fehér zsebkendőt, amely eddig legényesen kandikált ki, s gyors mozdúlattal a szemé* hez kapott vele. Nagy, erős ember volt, keresztbe tett lábán óriási dupla talpú cipővel, úgyhogy elér- zékenyedése egészen váratlanul érte az özvegyet. Zavarában nem is tudta, mit mondjon. — Talán feltennék egy kávét, Szabó úr — rébegte, és a horgolt kendőt újra felkapta, hogy kisiessen a konyhába. De a látogató visszatartotta. — Jaj, kérem, ne tessék fáradni. És nem is tesz jót nekem késő délután a kávé. Inkább tessék ittmaradni, kezét csókolom, nemsokára úgyis megy a buszom, ne tessék megfosztani a társaságától! — Akkor egy pohárka pálinkát, hogy koccinthassunk, hiszen úgy örülök a látogatásának. — S odalépett a kis kredenchez, kivette a régi kristályszervízt az ovális ezüsttálcán, úgyhogy a poharak talán meglepetésükben csilingelni kezdtek, s miután Szabó úrnak is meg magának is töltött, azt mondta vidáman: — Isten hozta, Szabó úr! — Kezét csókolom! — biccentett fejével a látogató, miután felállt, s enyhén összeütötte a bokáját az asztal gobelin térítője alatt, aztán nagyot reszelt a torkán, tele vóít mély hangjával az egész szoba, s azt mondta: — Hűha, ez aztán a papramor- gó! Nekem is van, tetszik tudni, összeszedem ugyanis a gyümölcsöt és kifőzetem, de én nem hagyom ilyen erősre. Tizenkilenc fok a maximum! Különben elveszti az aromáját. Majd hozok belőle legközelebb! Leültek, Madarászné kicsit oldalra hajtotta a Jejét, úgyhogy nagyon hasonlított most arra a koszorús hajú fiatalasszonyra, akit a látogató jnár említett, s kicsit ellágyulva azt mondta: — Ha majd megint meglátogat, ugye? — Amennyiben meg tetszik engedni! Mert találtam volna é asszonyt magamnak, de megmc dóm őszlintén, igényes ember gyök. Nem iszom, nem dóim..., ,zom, semmiféle káros szenvedélyem nincsen, hát akkor akárkivel mégse adhatom le magam. — Természetes! — hagyta helyiben az özvegy komolyan. — Egy intelligens embernek nem is lehet .mindegy, kivel osztja meg az életét. — Ez az kérem! Én figyelmes leszek és gyengéd, mert ilyen a természetem, de ha teszem azt, egy nő, miiközben a rádiót hallgatjuk este, összetéveszti nekem a Strauss-keringőt a Radetzky-indu- lóval, vagy mit tudom én mivel, akkor én, kérem szépen, ki vagyok ábrándulva. Érthető ez? Az özvegy erre már csak bólintani tudott mosolyogva, annyira egyetértett Szabó úrral, aki azonban most az órájára nézett, majd hirtelen felugrott. — De meg . tetszik bocsátani, nem maradhatok tovább. Nem szeretek későn hazabotorkálni. Ellenben leszek majd bátor újra eljönni. Mikor jöjjek? Nagy érdes tenyerében elveszett az özvegy meleg, puha keze, amelyet most a szájához emelt, és tartózkodó gavallériával megcsókolt. — Jaj, nem is tudom, kedves Szabó úr, mit mondjak! — Tessék gondolkozni a dolgon, kezét csókolom. És Lajos vagyok! — .Ida — lehelte özvegy Madarászaié, és felvette megint a horgolt kendőt, hogy a vállára terítve kikísérje ,a látogatót, de az tiltakozva fogta meg a könyökét, és gyengéden visszatartotta: — Nem! .Tessék benn maradni! Hűvösek már az őszi esték. Nem szeretném, ha meghűlne. A gyerekeknek viszont .bármely pillanatban feli lehet mondani, s akkor az a szoba megint szabad lesz. Ablaka a Palicsi útra néz, és kitűnő cserépkályha van benne. Majd meg tetszik látni, ha szabad remélnem ... — Ó, ezt nagyon meg kell gondolni! .— felelte az özvegy. — Egy ilyen egész életre szóló lépést nem szabad elhamarkodni. látogató még egyszer összeütötte a bokáját, és becsukta az ajtót. Madarászné az átlátszó tüllfüggönyön keresztül utánanézett a sötét udvarba, amelyet a többi lakásból kiszűrődő esti fények se tudtak megvilágítani. Inkább a lépteinek távolodó hangját kísérte ki, s a vasutasék kutyájára szólt volna rá amiért mérges ugatással támadta meg az ismeretlen embert. De az rá se hederített, magabiztosan ment a kapu Jelé. Nemes Lampért István rajzaiból, festményeiből, életének dokumentumaiból rendezett kiállítást a Kassák emlékmúzeum Óbudán, a Zichy kastélyban. A fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt konstruktivista festő Kassák köréhez tartozott. A kiállításon készült fényképeink a festő hagyatékából mutatnak be néhányat. Bihari Sándor: Halfej Jön a dögszag a Duna felől, jön az asszony, a dögszag elől jön. A férfi magára a szelet csavarja, leskel horgokkal a halra. Áll, szédül eOV csupacsont akácfa, míg az árnyékát ráncigálja. Nyeli az .ég a sivító kereszteket, .napfény meg villám incseleg. Az öreg az újsággal korán kel. És szárnyashangya-hangár a halfej, ahogy a szálkáira mered. Forgunk, mint a csavarban a menet. Még jó lenne testemnek ez a fű. recseg a fákban a hegedű. Cyurcsó István: Ahogy nézem az erdőt A fák földig hajolnak a vihar előtt, amíg gyönge törzsüket nem koszorúzza évgyűrűk sokasága, és kérgük nem viseli évtizedek sok sebének hegét: de nem hajlik az ifjú törzs sem, ha erdővé sokasodik, hogy szembenézzen így minden veszedelemmel. Csak ők, a szélen állók bírják erővel, bírják az erdő biztatását, a sűrűség szeretetét, így nem üt rést a vihar az erdőn, de még inkább megvédi a benne lakó szelíd vadakat és 'madarakat: a sebes vihar csikorogva felfut a fák hegyére, hol a lombok összeborulnak, védik egymást a gallytörő erőszaktól, és mosolyogva súgják susogják: fogódzunk egymásba, csak a pitypang bóbitáját tépte meg a szél! Tabáni részlet Park Fekvő hátakt
