Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
8 Irodalom» művészet 1984. OKTÓBER 27. Csohány Kálmán és Reich Károly grafikusművész, valamint Kiss István szobrász alkotásaiból tárlat nyílt Budapesten a Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. A Köszöntjük Bulgáriát kiállításon mintegy 30 művet mutatnak be. A tárlat szeptember végéig látható. Képeinken Csohány Kálmán grafikája és Kiss István két plasztikája látható. Dienes Eszter; Egy estém otthon Este pillédzik. Nyitott szemembe megérkeznek az elő leértékelt csillagok. Megstoppolom a szívverésem, megfürdök, ágyazok. Jöjj el, szabadság édes éjszakája! S elhullt testemen ki-bejárva hajnalig lakmároznak az angyalok. Szakonyi Károly: Talán egy délután ödlöttek előttük a hegyek, mind határozottabb kontúrokkal a nyárutói kékségben. A hosszú, majdnem félköríves kanyar után szikrázva lövellt át a nap a szélvédő üvegen, Lajos hunyorogni kezdett, úgy érezte, szinte elvakítja az eszeveszett csillogás, jobb lába feljebb engedte a gázpedált, de máris enyhült a fények kellemetlen tobzódása, miután Edit könnyed, elegáns mozdulattal lehajtotta előtte a napellenzőt. — Kösz, drága — hálálkodott a férfi, s jobb kezével végigsimított az asszony formás, lastexnadrágos combjain. — Mégiscsak megbízható útitárs vagy. — Csak úti? — kérdezte évőd- ve Edit. — Az asztalra, és az ágyra gondolsz? — Az asztalra egyáltalán nem, ágyra is ritkán, annál többször az erdőre-mezőre, szénaboglyára, Zsigulid lehajtott ülésére. A férfi jól értette, hogy az asszony szerelmi együtt - létük változatos körülményeire céloz. A közös bujkálásukra tehát. Tűnődött, hogy Edit jogosan rója-e fel szeretkezéseik méltatlan színhelyeit. És miért volna méltatlan az erdő sűrűje, vagy akár a kukoricaföld? Olvasta valahol, hogy a változatos környezet, különösen pedig a természet világában való elmerülés fokozza a szexuális gyönyöröket. .. De mielőtt arcára végképp rá- merevülf volna a sértődöttség maszkja, azt vette észre, hogy nyakát Edit aranyló hajfürtjei csiklandozzák. Az asszony ezt suttogta: — Emlékszel, azt mondtam, hogy akár világ körüli útra is elindulnék veled... Lajos csakugyan emlékezett, de arra is, hogy kijelentette: a nagyobb áldozatot ő hozza, odahaza hazudni volt kénytelen, szakmai konferencia ürügyével altatva el úgy ahogy a féltékeny feleség gyanúját. Editet viszont megkímélte a sorsa a megalázó konspirációktól: férje háromhetes kiküldetésen van az ország túlsó sarkában. — íme a világkörüli út újabb metropolisza — mutatott ki Lajos a falusi házak összebújó nyájára. — Ne vágj fel, te is falusi gyerek vagy. Máskor épp ezzel szoktál hencegni. — Jó, hogy figyelmeztetsz. Melyik falu ez? — Nem tudom. Nem néztem a táblát. — Név szerint én sem tartom számon egyiket sem. De mindegyikben a saját szülőfalumra ismerek. A harmadrendű, keskeny, rosz- szul aszfaltozott közút közel az állomáshoz keresztezte a vasúti fővonalat. Már a kanyar ívében jól látszottak a lecsukott sorompó előtt rostokoló járművek. Lajos üresbe kapcsolt, s puha fékezéssel sorolt be, lehúzódva az út szélére, olyannyira, hogy jobbról nem egészen egyméternyi távolság választotta el az orgonabokros drótkerítéstől. — Kényszerpihenő — mondta a férfi, s mélységes elégedettséggel gyújtott cigarettára. Alig fújta ki az első füstcsomót, arra eszmélt, hogy az Edit felőli ablaküveg halkan megkoccan. Edit azon nyomban lehajtotta az üveget, s az egyenletesen táguló résen beáradt a kocsiba az ifjúság csapzott, farmeröltönyös lehelete. Ketten álltak ott, kissé meggörnyedve, egyszerre tisztelettudóan és arcukon az országúti otthonos magabiztossággal. Lajos tekintete az alacsonyabbik kerekded csípőjére és melltájt megbuggyanó zakójára tévedt. Ez tehát a lány. állapította meg magában. A sovány, kese hajú fiú dallamos orrhangon kérdezte, hogy merre, s beülhetnek-e. A férfi, mivel nem számított stoposokra, töprengeni kezdett egy jól hangzó, mindenesetre elfogadható kifogáson, de Edit máris megmondta a hegyek tövébe épült város nevét, a fiatalok megnyugodva bólogattak, s erre Lajos is — egykedvűen véve tudomásul a helyzetet — felkattintotta a hátsó ajtók zárógombjait. — Bújjanak be — mondta rutinos közvetlenséggel, s a visszapillantóból figyelte, amint a farmeröltönyösök elhelyezkednek a hátsó ülésen, lábuk közé. a padlóra helyezve az addig kézben cipelt, zsíros fényűre koptatott hátizsákokat. A félkarú sorompó emelkedni kezdett, s mire mozgását befejezte, a pirosán pulzáló ikerfény villogó fehérbe váltott. A kocsik döcögő óvatossággal hajtottak rá a sínekre. Kiértek a faluból, Lajos direkt- be kapcsolt, s várta, hogy valaki majd megtöri a csendet, de csak a kerekek monoton zaja ömlött be a lehúzott ablakon. Lajost egy kissé bosszantotta, hogy újdonsült utasai még a szokvány szöveggel sem álltak elő: lekésték a csatlakozást, a busz is csak órák múlva megy meg hasonlók. A visszapillantóból annyit észlelt, hogy közelebb núj- tak egymáshoz. Edit is hallgatásba burkolózott, tekintetét a dimbes- dombos tájon járatta. — Kirándulók? — kérdezte a férfi, s menten érezte a kérdés kényszeredettségét, a hangjában rejlő feszélyezettséget. De ezen sem csodálkozott, fölismerve, hogy szólása csupán megelőző lépés, elejét veendő az édes együttlét csókolózássá fajuiásának. — Igen, olyasfélék — rezzent fel a fiú. S kis szünet után közlékenyebbé vált: Eltart pár napig... Ügy terveztük. Igaz, Zsuzsu? — fordult a lány felé. Zsuzsu egyetértőleg bólintott. A diskurzus, lomha ladikként, újból megfenekleni készült, ezért Lajos az egyetlen lehetségesnek látszó irányba próbált lódítani rajta: — És hol lesz a szállás? Rokonoknál? — Egyikünknek sincs errefelé rokona — válaszolta a lány hirtelen határozottsággal, hangjában távolságtartó hangsúllyal. Majd valamivel enyhébben hozzátette: — Biztosan akad hely a túrista- házban, vagy faház a kempingben. Szokott lenni... — Ha két hónappal előbb foglaltattak ... — De mi nem foglaltattunk — jegyezte meg a fiú, s csak gondolatban tette hozzá: „Azért ne aggódj értünk, apafej, a kikozmetikázott nejed, az új Zsigulid meg a havi hatezer fixed magaslatából. A szalmakazalban is jobban fogjuk érezni magunkat, mint ti a szállodai ágyban.” — Akkor marad a szállodai szoba — vonta meg a vállát Lajos, szinte rárímelve a fiú gondolatára, s cigarettáért nyúlt a kesztyű- tartóba. — Igaz, kicsit drága... A fiú vékony szája széle megkeményedni látszott, s már-már sziszegve potyogtak át rajta a szavak: — Nyilván úgy érti, hogy nekünk drága. — S igyekezett kellő en hangsúlyozni a „nekünköt”. — Nekünk is drága, nemcsak maguknak — mondta komoran Lajos, értve a hangsúlyból, s egyre jobban irigyelte a fiút, nemcsak fiatalos faragatlanságáért, de az állandóan csőre töltött önérzetéért is. Húsz év előtti arcát próbálta az idő megkövesült kérge alól előbányászni, s, hogy nem sikerült, maga sem tudta, örüljön-e ennek, vagy sajnálkozzék miatta. Már bizonyos volt abban, hogy a jó két évtized előtti, suhanó vizek tükrözésében megvillanó arc nem emlékezett a fiúéra. Ennyire más nemzedék volna a most felnövőké? Néma kérdésére nem kapott, nem is kaphatott választ. Edit azonban, a stoposok beszállása óta először, megszólalt.. Félig hátrafordulva, kissé leereszkedő mosollyal, ezt kérdezte: — Maguk, ugye, afféle kismillio- mosoknak néznek bennünket? — A fiú kitágult szemmel nézett rá, s ez, majdnem zavarba hozta. — Nem vagyunk azok. Ez a nyomorult kocsi is hét-nyolc év kupor- gatásából jött össze. De hál’ istennek, megcsontosodott vénségek sem vagyunk. Sem én, sem a férjem — s lábfejét könnyedén a férfi gázpedálon nyugvó sarujához érintette. Lajos, megértve az utalást, játékosan visszapöccintett a lábujjaival. Edit folytatta: — Konzervativizmusban főleg nem vagyunk elmarasztalhatok. Minket is a beatkorszak fogadott gyermekeivé... — Nem vonom kétségbe, asszonyom — enyhült meg a fiú. Lajost most már mulattatta a társalgás. Furcsa nemzedék a miénk, gondolta. Mintha örökösen mentegetőznünk kellene az összegürizett kocsiért, öröklakásért, de még az ezek megszerzésével együtt járó infarktusért is, a munkától ellopott örömteli percekért... Minden lépésünknek ára van, unos-untalan magyarázni kényszerülünk bizonyítványunkat, s ha véletlenül mégis elmarad a kérdő- revonás. akkor a lelkiismeretnek tartozunk feltétlen számadással. S ez sem kevésbé kínos az előzőeknél. Mert ennek a nemzedéknek nem tiszta a lelkiismerete. Mindenki megsértődhet, csak mi nem — gondolta Lajos keserűen. Ezek is elvárják itt, hogy bebizonyítsam; alapjában véve rendes kräpek vagyok. És Edit is rendes csaj. Természetesen csak alapjában véve... Mert valahol továbbra is gyanúsak vagyunk. Legalábbis kérdőjelesek. A segítés módja kézenfekvőnek bizonyult. Nagylelkű leszek, mélázott Lajos, bár lehet, nem érdemlik meg. — Figyeljenek rám — mondta. — Mi a szállodába megyünk. Ha van annyi pénzük, jöjjenek maguk is. Azt a százast, amit a portás kenésére szántak, megspórolhatják, a fiatalember és én kivesszük az egyik szobát, a hölgyek a másikat, s fent a folyosón már könnyen megosztozkodunk. S ebben a pillanatban villant át agyán, hogy azt a bizonyos százast ö maga is megspórolhatja. A rá- döbbenés hajszálnyi örömet sem váltott ki belőle, sőt elszomorította. „Mégsem alaptalan a fiatalok gyanakvása. A legőszintébb gesztusunkat, a legönzetlenebb segíteni akarásunkat is velejéig hatja át az önérdek. Ninivét érdemiünk, tűz- és kénesőt a nyakunkba.” De az igazi meglepetés csak ezután következett. A fiú szélesen elvigyorodott, szavaiból gúny ugyan nem, de annál több derű és magabiztosság áradt: — Isten bizony jól jönne, el is fogadnánk, de már nem vagyunk rászorulva. — Majd könyökével megbökte a lányt: — Na, Zsuzsu, vedd elő a dokumenteket. Ha jól emlékszem, te raktad el mindegyiket. Zsuzsu megértette, hogy a személyi igazolványokról van szó. Előkotorta a lábánál heverő hátizsák egyik fiókzsebéből, s átadta a fiúnak. Az pedig a csodálkozó Edit felé nyújtotta: — Asszonyom, ha megkérhetném, lenne szíves ismertetni kedves férjének a mindkét dokument tizennyolcadik oldalán bevésetteket. Edit színlelt közönnyel olvasta fel a neveket, adatokat, melyek egybehangzóan, tehát kétséget kizáróan tanúsították, hogy a fiú és a lány — férj és feleség. Éppen két hét óta. A hegyek már egészen közel voltak, a mélykék sötétzöldbe változott át, s egy kanyar után feltűnt a városka közepén épült toronyház csillámló obeliszkje. Lajos nagy-nagy megnyugvással kanyarodott be a főtérre. Miért az örökös önmarcangolás, ha az ember megengedheti magának, hogy két lábbal feszüljön a sodrás ellenébe? S amíg állja a rohamot, még önmagával is szembenézhet. Ezekre az emberkékre nem kell irigykednie, s ez végül is kellemes érzés. Betolatott a szálloda melletti parkolóba, s anélkül, hogy hátrafordult volna, csöndesen ennyit mondott: — Kérem, megérkeztünk. A két fiatal vidáman szedelőz- ködött. A fiú ajtónyitás közben harsányan visszaszólt: — Hálásan köszönjük a fuvart. De maguk nem jönnek? — S jobb hüvelykjével a szálloda felé bökött. — Mi még nem — válaszolta, s merően nézett Editre. Elültük magunkat, előbb járunk egyet a városban. — No, akkor viszlát. — Minden jót. Ketten maradtak. Edit alig hallhatóan csak ennyit kérdezett: — Kik lehettek ezek? — Láthattad és hallhattad: far- mernadrágos kispolgárok. Még taknyosok, de már semmit nem kockáztatnak. Egybekeltek, nem meggondolatlanságból, hanem merő stréberségből. Ök a megbízható nemzedék. iután lezárták a kocsit, elindultak az idegenforgalmi bazár tarka kirakata felé. Azt már nem látták, mert nem is figyelték, hogy a stopos házaspár hangos vihogással, egymás derekát, fenekét csapdosva léptetett el a szálloda bejárata előtt: majd vállukra csatolták a hátizsákot, s egy mellékutcán bekanyarodva nekivágtak a hegyeknek, Esett az eső? Talán esett. Valamikor, ha visszaemlékezett arra a délutánra, még azelőtt, hogy a fiának mesélt volna róla, mindig az esővel kezdte; az eső jutott eszébe, ahogy a zápor éppen eláll, és kisüt a nap. Március volt, így gondolta mindig, március, szeles idő. és a szél mindjárt fel is szárította az udvaron a víztócsákat. Erre azért emlékszik, mondta, mert ebéd után az ura kitette a sámlit a konyhaajtó elé, s már ünnepi, drapp, csíkos nadrágjában és mellényében, de még gallértalan ingben hajladozva ott, az udvaron fé- nyesítgette azzal a puha flanell- ronggyal a lábbelijét. — Azzal a puha flanellronggyal? Mintha ilyesmire bárki is emlékezhetne! — Ei. dehogynem! — hajtogatta később már a fiának —, az apád egyik, munkában elszággatott ingének az ujja! Kék flanell! —Man- dent fel tudott idézni, ő legalábbis úgy hitte. Mert esztendők múlva már szó sem volt esőről, csak a szeles délutánról, arról is csak a csipkefüggöny miatt hogy a nyitott ablakban lobogtatta a szél. s az egyik függönyszár feldöntött egv vázát, a gyerek felsírt: amikor már a fiának mesélte, ez így hangzott: — Te meg ott rugdalóztál szépen felöltözve a vesszőkosárban, a szél becsapta az ablakot, eltörött az a zöld váza, amit a nagyanyádtól kaptunk, a zaj megijesztett, elkezdtél sírni, alig tudtalak megvigasztalni, nem akartam, hogy a könnyek vörösre marják az arcod, apád meg berontott, ott türelmetlenkedett már ünneplőben a konyhán, veszekedett velem, mintha én tehettem volna róla, hogy még mindig nem érkezett meg a fényképész. Hát persze, akkor vártuk a fényképészt, akkor készült volna rólad az első kép. Rólad meg rólunk. . . A délután hangulata állandóan változott, ahogy teltek az évek, elmaradt a szél is, az asszony úgy vélte, már meleg idő járta, de vasárnap volt, hiszen az ura ünneplőt viselt: mogyorószín vagy a drapp csíkos öltönyét. Emlékszem, mesélte a fiának, megmosdattalak, feladtam rád egy kék — vagy fehér? — ingecskét, én a galambszürke, pikégalléros ruhámat vettem fel, alig volt időm megfésülködni, a konyhát is éppen csak rendbe rakhattam, máris ott volt az az ember a masinájával. Szerencsére — tette hozzá mindig, mert az ura már ment volna a szakegyletbe, meg se akarta várni a mestert. — Fényképezkedj csak a gyerekkel! — morogta kedvetlenül, miközben a bajuszát ke- félgette a vízcsap fölé akasztott tükörben. De ő azt akarta, hogy mind rajta legyenek a képen. — Hatvani Dániel; Kirándulók
