Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
1984. OKTOBER 27. Irodalom* művészet 9 Osztojkán Béla: Csak belőlem Csak belőlem dördülhet roppant földindulás Én patakzom kiszabadult lávatelep Forró szerelmek haldoklónak így Tüdőkben halmozott sóhajok Feszítik szét a tikkadt terepet Fölperzselnek magukba lobbantanak mindent mindent Nem vagyok egyedül Szívesek egymáshoz a színek Tűzkutak gyomrából kivirágzó lisztkorom Szétszórt pernyenép lebeg Csak tudnám rokonaimra hol találok Melyik tenger mossa hazám partjait Óceántól óceánig kié itt mind e föld Ez a világ ha magunk dolgát tudná Nem volnék én sötét katona A föld nem hordott még a hátán hatalmat Ki engem csatasorba fogna Barcs János: Mint sudaras ostor úszik a fény de a szél mint sudaras-ostor kitárt mezők csillogásában sziszeg: — s fut elébe árulkodik a búcsúzó nap a holdnak méh dönög egy ringó virágon piheg a itáj karolja a néma alkonyat őszi erdők között szél vágtat táncba rándul iramodó patája dübög a dülöszéli jegenyesor nekidűti farát a fáknak ágak közt kányák harangoznak lerázza a hajnali ködöt Csoóri Sándor: Ott még a napé voltál Megyek északra föl. a hegyek felé, hadd láthassam újra a Mátra vörhenyes erdeit: a kék, a sárga, a tűzvörös lepketábor helyét a forráskút közelében. Ott még sértetlen voltál: áthevült remekmű a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja nem rád esett, hanem bele a szakadékba. Megyek megnézni azt a szakadékot; a szurokvirágok árnyékát körülötte. S megyek tovább a medvecsont-szikla előtt a lassú kőfolyáshoz. Ott még a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad, gyönyöröd s húsod páráján; megyek a fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez, mert látni akarom, ami tégedet látott s ami eltemethetetlen belőled azóta is. Konczek József: ábiánl egy időben szinte minden éjszaka, két-három óra között, {elzavarta álmából a telefon, amely ott állt szobája előtt a közös folyosón. Mire főbérlője. az öreg Ida néni elcsoszogott volna, ő — már csak abból a reményből kiindulva is, hogy így előbb véget lehet vetni a nem kívánatos időpontban valaki számára fontos beszélgetésnek — maga ugrott levágott kérgű, papuccsá átalakított egykori félcipőjébe. Téves hívások voltak. Ida néni aztán szóvá is tette, egy alkalommal megvárta, míg összecihelődik, s miután megfelelően igazolta, hogy nem őt hívják, immár közösen tűnődtek, mi lehet az oka a furcsa hívásoknak. Ugyanis a kérdésre, hogy milyen számot hívtak, a — rendszerint női hang, vagy hangok? úgy tűnt, nem mindig ugyanaz beszél — telefonáló bemondta Ida néni telefonszámát. Mindig Danit keresték. Miután Fábián felvette a kagylót, a női hang tegezve felszólította, hogy adja neki Danit. Fábiánnak úgy tűnt, hogy nem mindig színjózan hangok ezek. A szokásos játék után, hogy milyen számot hívott, rendszerint megsértődött és hitetlenkedett a hang, néha hosszasan évődött Fábiánnal. — „Tudom, Dani, hogy te vagy az, csak már megint hülyéskedsz!” — S mikor Fábián végső tanácstalanságában letette a kagylót, immár rájött, hogy jobb is ott maradnia, mert agresszív hajthatatlansággal újra megszólalt a készülék, néha már tíz másodpercen belül is. Ida nénivel úgy döntöttek, hogy éjfélkor kihúzzák a telefonzsinórt. Ida néni pedig elhatározta, hogy elmegy a központba, és megmondja, hogy két készüléklulajdonosnak ugyanazt a számot adták. De a postán megnyugtatták, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Esetleg — vélte a panaszbeadványos — nagyon ha; sonló lehet a szám, és valaki vagy valakik ilyen éjfél utáni állapotban bizonyára eltévesztik. Ida néni napokig a számok variációival bíbelődött, fel-felhívta a tudakozót, s mindegyre kereste, van-e Dániel nevű készüléktulajdonos köztük. Igaz, emiatt is volt vitája, megmondták neki, hogy akinek telefonja van, az nem telefontulajdonos, hanem telefonbérlő. Szóval, summa-summárom, nem jutottak előbbre. A telefonok pedig kétnaponta csengve zavarták Fábiánt is, az öreg Ida nénit is, hétvégeken péntektől vasárnapig, hétfőre virradóan is. Fábián megunta. A telefonáló nőnek azt mondta, hogy nem tudja adni Danit, mert már lement az utcára. Szegedre indul, most kapcsolta be a gépkocsi motorját, de szívesen átadja neki az üzenetet. „Te vagy. Forró” — kérdezte a spicces női hang. „Én hát” — hazudta Fábián. Erre a nő azt mondta, hogy csak személyesen Daninak mondhatja meg, amit akar. „Egyébként Forrókám. még veled is lesz beszédem”. „Miért, nem csináltam én semmi rosz- szat..." — folytatta Fábián a játékot. „Méghogy nem-e? Hogy te nem? Hát nem szakad rád a meny- nyezet?” — méltatlankodott a nő. Erre Fábián blöffel próbálkozott: „Erzsi, ugye, te vagy az?” „Erzsi???" — nevetett a nő a másik végén: „Hát már engem is összekeversz azzal a kis hülyével, Andi vagyok, nem ismersz meg? „Ne haragudj, Andikám... — mondta Fábián — valahogy a telefonban olyan furcsa lett a hangod”. „Azt mondom, Andikám, látod, ez kedves volt tőled. Ha akarod, találkozhatunk holnap a Kiskedvesben, és megmondom neked, mi nem tetszik a képeden”. „Jó — felelte ütötten Fábián. — Mikor legyek ott?" „Te hülye egész délelőtt jöhetsz, úgy teszel, mintha nem tudnád. Holnap is, meg egész héten délelőttös vagyok. No, szia!” Ahá! Fábián visszaballagott az ágyhoz. A biztonság kedvéért még csavart kettőt a vekkeren, aztán bebújt a pokróca alá. Szóval ott dolgozik. Ez így nem is rossz. Másnap kilenc előtt, amikor három buszmegállónyi utazás után a Kiskedveshez indult, már kész terve volt. Kilenc tíz volt az óráján. Kért egy kis konyakot meg egy kávét, és szép nyugodtan szemügyre vette a lányokat. A felszolgálókkal hamar döntésre jutott-egyikük túl a negyvenen, az iskolába menő kisfiával -diskurált a pultnál, a másik hangosan nevetve hzota ki a szomszéd asztalhoz a rendelést, hangja egészen más volt, mint az éjszakai telefonálóé. Az ő asztalához lépett fiatal nő gyenús volt először, de éppen tőle halottá, hogy „Andrea, két vájtlédit, kísérő nem kell”, s így megtudta, hogy a presszógépet kezelő lány Andrea, aki italt is mér”. Kényelmesen rágyújtott. Andreán feszült a hófehér blúz, erős mellét nekinyomta a Pavoni karjának, amikor a kávékat vette le, ápolt haján fehér kendő virulta Gyakran rágyújtott Andrea is „Andikám. ..” — mondta magában Fábián. A szeme barna, ezt még látta, de Andrea nem jött elő a pult mögül, így az alakjára csak következtetni tudott. „Kezét csókolom, Andrea, ugye?” — lépett oda hozzá. Mit kíván?” — kérdezte Andrea, miközben behunyt félszemmel kifújta a füstöt. „Én. . . én a Forró barátja vagyok... tudja, együtt dolgozunk, és megkért, hogy mivel én erre járok, mondjam meg, sajnos nem fog eljönni...” Andrea úgy nézett rá. mint aki tud mindent. „Szóval maga együtt dolgozik a Forróval. Értem. Maga is...? — én, egy kézmozdulat- tot tett. „Hát én meg csak..— jött rá a hazugság ízére Fábián. „Jó lesz. ha vigyáz magára” — mondta Andrea. Ránevetett. „Különben mondja meg a Forrónak, hogy nem is érdekel. Helyes?” „Jó, megmondom” — biccentett gyorsan Fábián. „Dani úgyis azt mondta, hogy én is indíthatok egy csoportot” — szólt még utána Andrea. „Matt” — mondta magának az utcán .Bement busszal. Leült a rajztáblához, húzigálta a vonalakat. Éjszaka nem hívta senki. Másnap sem. Szerda délelőtt telefonált a Kiskedvesbe, Andreát kérte: „Hogy gondolod ezt a csoportot? — kérdezte. „Te vagy, Dani, ugye megmondtam, hogy te fogsz keresni” — kapott a szón Andrea. „Elveim feladásával” — felelte Fábián. „Már van huszonnégy gyerekem — kezdte Andrea az elképzelései magyarázását —, ha fél háromtól négyig adsz időt, az heti négy óra, kedden meg pénteken, váltáskor meg hozzácsapnánk a te csoportodhoz a kicsiket, helyes”? „Hmmm. . .” — mondta sejtelmesen Fábián. „Segíts, Dani, most itt van ez az edzői jogosítvány, azért szereztem meg, mert imádom a kölyköket. Ha jól megy, itt hagyom ezt a barlangot”. „Majd meglátjuk”. Fábián letette. Két nap múlva megint felhívta mint Dániel. Nevetve kérdezte: „Mond, Andrea, neked is tetszik ez a Fábián?” „Micsoda Fábián?” „Forró mondja, hogy elküldte maga helyett hozzád hétfőn”. „Ja, az a bőrzakós? Itt volt. Hogy-hogy tetszik-e?” „Az a fickó belédesett. Szerelmes beléd'. „Na, ne szédíts, Dániel”. „Ha mondom”. Letette. zombaton háromnegyed tizenkettőkor megint odalépett Andreához. Andrea feszes szájjal tett-vett. Fábián végül elbizonytalanodott. Megpróbált kérni egy kávét. Andrea azt mondta, hogy csak asztalnál szolgálnak ki. Megpróbálta felajánlani, hogy megvárja a váltást. „Nézze, Fábián úr, Forrónak megmondhatja, hogy Dániel nekem ígérte a csoportot.. .” A következő hetekben se éjszaka, se nappal nem szólt a telefon. Istenem, hát legyen annyi türelmed. ..! Sokszor kereste azt a képet. Határozottan emlékezett rá, még a formájára is: olyan volt, mint egy fatábla, a hátlapján minták meg a fotográfus neve, címe. Kereste, mindenütt kereste. Hiába. Mintha sosem lett volna a kezében! Pedig az a délután...! Ahogy a kárpitozott támlájú székre ült. ölébe vette a fiát, az ura meg odaállt mögéjük. .. ahogy összébb kellett húzódni, hogy jól rákerüljenek a képre. Mindez megtörtént egyszer! Akkor hát hol van? Átkutatta a fiókokat, a ládikáját, kiszórt minden kacatot a szekrények mélyéről. És sehol. Kereste — pedig már egészen máshol lakott. A fiáéknál. Az ura már nem élt. Az urát éltében hiába is kérdezte, nem tudott a képről. — Emlékezzél csak! — kérlelte az asszony minduntalan —, hiszen emlékezned kell rá, a szobában voltunk, három óra lehetett vagy elmúlt valamicskét, mindig háromkor indultál a szakegyletbe ünnepnapon, akkor meg várnod kellett a fényképészre, elkéstél, dühös voltál.. . — A fényépészre? Milyen fényképészre? Nem tudom. .. — Az lehetetlen! Itt álltái. .. így... itt a hátam mögött, fölöttünk! — Fölöttetek? — Igen, fölöttem meg a fiad mögött! Fogtad a vállam! — A válladat fogtam? Lehet. Nem tudom, milyen képet emlegetsz mindig... Miért nem emlékezett rá az ura? Hiszen benne olyan pontosan élt minden. A szoba hűvös volt, de kitárták az ablakot, bezuhogott a márciusi fény. Száraz, langyos idő volt. Eső? Nem, eső nem esett aznap. Talán váratlanul nagyon is melegen sütött a nap. A csipke- függönyök meglebbentek. A gyerek az ölében. Átfogta, érezte, magához szorította. Most is érzi azt az ölelést. Most is érzi a kis testet. És a férje. A férje ott, mögöttük. Az a biztonság! Körülöttük a szoba. Az ágyon csipketerítő. Az asztalon az a tengeri kagyló, mint egy kitárt csontlegyező... Évtizedek múltán is eszébe jutott. Állt a kertben, a fia kertjében, a helyiérdekű vasút elcsatta- gott a völgyben, s amikor csend lett, hirtelen riadalom támadt a szívében. Hol az a kép?! Hol vannak ők?! Szembefordult a piros vakolású házzal, a lugas árnyékot vetett a falakra. A bodzabokrok lapos, fehér virágot nyíltak, méhek döngtek a napban. Hol az a kép?! — Pedig sosem felejtem el — mesélte fiának. — Huszonkettőben lehetett. Igen, akkor. Ezerkilencszázhuszonkettőben. Újpesten laktunk az Anonymus utcában. Igen. A szoba... Szerettem a csipkéket. Volt egy fogas is a sarokban, állófogas, mint a vendéglőkben. Apád úgy tette rá a kalapját, mint egy vendég. Mindenre emlékszem. A fényképész magas, sovány ember volt. És nagyon udvarias. Sötét szeme volt, mély. sötét szeme. Mosolygott, de a tekintete mégis szigorúan, haragosan villant. Mozdulatlanul kellett ülnünk. Sokáig. Fekete lepel volt a masinán. A fénykénész is eltűnt alatta. Csak a keze látszott, hadonászva, paran- csolón intett sovány ujjaival. Hogy maradjunk nyugton mindannyian, és akkor szépen rajta leszünk a lemezen. Hogy örökké... Igen, így mondta: megörökítem... Csak amikor már nagyon öreg volt, akkor nem emlegette többé. Talán kihullott emlékezetéből a régi szobából, régi bútorokkal együtt. Csupán sejtései maradtak, de már nem volt képes felidézni semmit. Ha kezébe került egy-egy megszürkült, málladozó csipke, ujjhegyével végigtapogatta a mintákat, s kérdőn feltekintett: — Honnan van ez? — Leginkább ki ballagott a kertbe, nézte az elcsattogó vicinálist, állt sokáig a napban. Hunyorított, mert bántotta szemét az éles fény, de csak várakozott mozdulatlanul. Megőszült, kicsiny volt, fáradt volt. Nem tudhatta. mióta áll így a fényben. Félt, ha túl korán moccan, elront valamit, elmúlik a pillanat. Ki akarta tartani az időt. Egyszer azt mondta neki a fia: — Lehet, hogy nem is járt ott, az Anonymus utcában az a fényképész? — Kicsoda?! — Aztán felderengett valami a múltból, megértette és megriadt: — Azt mondod?! — Sokáig hallgatott, s amikor megszólalt, a fájdalomtól remegett a hangja: — Akkor hát semmi sem maradt?! Nem maradt semmi?! — De igen — vigasztalta a fia. — Én mindenre emlékszem. — Semmi! — hajtogatta kétségbeesve az asszony. — Semmi! — Minden! — kiáltotta a fia biztatón. — Minden itt él bennem! A szoba, a csipkefüggönyök, az arcotok! Minden! De az asszony ezt már nem hallotta. Összeállította; Rekasy Ildikó Szenti Ernő: Házak Éjszakai telefonok
