Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
/ 1984. OKTÓBER 20. Irodalom, művészet 9 Tandori Dezső: „Egyszerű, nehéz munkára haza...” Debora Vaarandi Nem kell ahhoz idegen város, még annyi se. Elég ugyanaz a város eggyel többször: valami helye, ahova fölöslegesen jársz. — Van ez a nehézkedés, vannak az emlékek, van, hogy azt hiszed, épp ma fognak megtörténni és épp veled a csodálatos dolgok. — De még időben észbe kapsz, és kapkodás nélkül — még arra is van időd, hogy egy hídon gyalog menj át, nézd a hegyeket a város északi részén, a magad oldalán — hazatérsz. Egyszerű, nehéz munkára. Persze, bonyolult, könnyű dolgok várnak: apró elintézendők sora. Elmegy mindegyikkel egy-egy napod. És nem vagy sehol! Ezért fogod magad, átmégy megint a visszavágyódóhelyre. Símonyi Imre: Virágvasárnap Kötésedig sem ér ma már az a magasság — de akkor mégiscsak az volt az orom. Az az idő; amikor még megváltó, pálmaillatú jóreménnyel gyalogoltál át ama szamárhátú koron: Jeruzsálemen, Barmódpusztán, tankcsapdákon s az ifjúságon: azon a cafatokban csüngő és megváltatlan nagyvilágon — S a lélek tájain, ahol minden út felfelé futott, s léggömb emelt, magadpingálta egekbe verni homlokod — — Kötésedig sem ér ma már ... Másfajta szárnyalás emel: józanabb szédület — Méltóbb hit, illőbb remény, bölcsebb belátás tart lábon itt, kötésig a mélyben — S nem olcsó alku, gyávult kiegyezés de földközelibb vágy s valami szemérem ád kedvet s erőt, hogy bevárd míg egy napon majd önmagát és téged együtt vált meg a nagyvilág. — Az, de felmentett vagyok. Asdfgf. Hjkléáé. A Fazekas. Gimiben szombaton buli lesz. Valami addig csak összejön; Keresztanya? Nem, inkább az antikvárium. Tavaly év végén még kaptál jutalomkönyveket. Anyád vesz egy fél kiló marhahúst. Rostélyos lesz, vagy gulyás. Ebéd közben anyád majd szidja apádat, amiért nem enged egyetemre. Menjen a kölyök dolgozni, keressen pénzt. Hjkléáé. Jó. de most hogy jön ez ide ebéd közben? Nem érteid. Az öreged egy évig azt hitte, hogy inas vagy. Műszerinas. Áélkjh. Nagy balhé volt, amiért nem. Azóta minden rendben. Gfdsas. Szépen lecsúsztál mindenből közepesre. Ez a rohadt gépelés is, mikor te élni akarsz. ÖNÁLLÓAN ÉLNI. — Májkdzseger. — Ringosztár. Nem is szereted különösebben a zenét. Botfüled van. csak az üzemet érzed. Ringó. Ildikó elkísér majd a sorozásra. A bizottságban egyetlen nő le.sz, persze, hogy kiszúrod magadnak és felszeded. Az alezredes lánya. Amikor kibékülsz Ildikóval, akkor majd elintézi, hogy soron kívül bevigyenek katonának. Hjkléáé. Az óra végén már ütemre megy az alapsor is, jön a kopott lemez, az okító kedvence: „Nekem a Balaton a Riviéra ..." Nyálkás, undorító szám, a zenéjénél már csak a szövege rohad- tabb. Nincs mese, erre köll pörgetned az alapsoraidat. Hjk léá áélkj. — Már ne is haragudjon, Erzsiké néni... Egyébként neked kicsöngettek. Akár jársz gépírás órára, akár nem. em akármilyen, kétségkívül kínos pillanat volt, amikor megláttam a tőkehalmájas dobozokat a kluib üvegszekrényében. Klubos Pista ott rakosgatta mellettük a füstölt sajtot, közben rámnézett, és azt mondta: végre küldtek tőkehalmájat, látja? Ennek a pasasnak abban a ravasz üzleti pofájában néha olyan a szeme, mintha egy halálraítélt hal nézne rád. El köll nézni másfele. Egy döglődő hal gü- lü szemei. Nekem rögtön eszembe jutott Cofi, mintha megbénultam volna, úristen, a Cofi hogy szerette ezt a hülye büdös tőkehalmájat. A Pista fölrakott a piramisra egy kerek sajtot, és azt mondta: szegény Cofi hogy imádta a tőkehalmájat, rég nem küldtek, úgy látszik, leállt az Import. Ezt nem is nekem mondta, inkább a füstölt sajtnak. Csak úgy. Lehet, hogy arra gondolt, nincs már Cofi, nincs aki megvegye a tőkehalmájat, most talán a nyakán marad. Nem tudom. Ha nem állunk premier előtt, talán elfelejtem az egészet. Ezt se tudom. De premier előtt voltunk, és mit mondjak ... rossz volt a közérzetem. Már nem tanulom olyan könnyen a szöveget, mint azelőtt. Szenvedtem, éjszakánként nem aludtam, faltam a cigarettát, pedig nem volna szabad. A feleségem került, mint egy leprást. A feleségem civil, húsz éve élünk együt viszonylagos békességben, valljuk meg, neki köszönhetően. S mivel egyszer azt mondtam neki, ha premierre készülök, lehetőleg kerüljön el, most is elkerült. Jó lett volna, ha nem veszi olyan komolyan, amiket mondok. De a feleségem mindent komolyan vesz. Azt is, hogy ugyanabban az iskolában tanít már nemtudomhány éve, és hogy neki az a dolga, hogy az irodalom szeretetére okítsa az ifjúságot. Amit pedig komolyan vesz, abban makacs is, hajaj, de menynyire! Makacs és kitartó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem megy ezzel az agyamra, bár kétségtelen, hogy többnyire végül leteszem a fegyvert. Ott várt a reggelim, narancslé, kikevert tojássárgája, pirítás, a rézbiliben kávé, csak melegíteni kell — ő meg sehol. Bementem a szobájába, ott lóg az órarendje, hogy tudjam. Nulladik óra. Ilyen hülyeség. És aznap volt a premier. Na mindegy, túlestem valahogy az egészen, állítólag jó voltam, mindenki gratulált. A szokásos banzájon be is rúgtam, mint rendesen, a feleségem vitt haza taxival éjjel háromkor. Levetkőztetett, főzött kávét, le akart fektetni, de nem hagytam. Ültem a fotelban és ordítoztam. Nem szégyellem, a fene szégyelli, szóval sírtam is. Ráöntöttem a kávét a térítőre, ami a feleségem nagynénjétől való, azt mondják, széki minta. Széki vagy nem széki, ráfolyt a kávé, de a feleségem nem vitte ki, hogy kimossa, csak ült velem szemben és nézett. Jól van, azt mondja, hát majd nem teszel többé parókát. Nem tudtam, mit akar ezzel a parókával, azt hittem, azt, hogy kopaszodom, vagy nem tudom, mit hittem, de tépni kezdtem a hajam. Vagy teszel, mondja, nincs abban semmi, annyian hordanak parókát. Akkor mondtam meg neki, hogy tőkehalmáj érkezett a klubba amit Cofi annyira szeretett, kéne neki vinni, hátha még most is szereti. Dehát a Cofinak volt ügyeletes szeretője, mondta a feleségem, vigyen az. És akkor én kiabálni kezdtem, hogy igen, én is lefeküdtem vele, naésaztán, régen volt, és a Cofi egy olyan szerencsétlen adakozó marha volt, miért ne lehetett volna pár kellemes estéje, mása se volt. legfeljebb pár kellemes estéje, most már úgyis vége az egésznek, a Cofi megbénult, élőhalott, mindenki elfelejtette, én is elfelejtettem, két éve eszembe se jutott. Nahát akkor sírtam, ha jól emlékszem. Nincs kizárva, hogy a premier miatt is, annyit dolgoztam vele, mint egy állat, és nem voltam jó. tudom, végig tudtam, éreztem, hogy szétesik az egész előadás, darabokban van a darab, ott szászkálunk, tiprunk a törmeléken, a többiek is, de én is. Nem lehetett megfogni, összeszedni, kihullott a kezünk közül. Ezért gürcöl az ember. Aztán összeesik áz utcán, beviszik valami kórházba, nincsenek iratai, mire azonosítják és értesítik a színházat, már megbénult, meghülyült, nem tud beszélni, vége, már oda se mennek, minek, az ember kap egy csíkos pizsamát, belökik egy ágyra és kész. Te nem fogod úgy végezni, mondta a feleségem, de nem hittem neki. Ha az Atyaisten jön be az ajtón, és mindent megígér, annak se hittem volna. Még összetörtem egy herendi vázát is, mint utóbb kiderült. Na jó, nem vagyok már fiatal, megviselt ez a sok munka. Az ember végül mindig kimászik a kiborulásokból, legalábbis egy ideig. Hogy meddig, nem tudom. Hatvanéves még nem voltam, hetven se, így hát előre nem nyilatkozha- tom. közelebb lépni, ő meg rámnézett, és ettől végképp földbe gyökereztem. Tudtam, hogy leolvashatja az arcomról az iszonyatot, és odébb akartam menni vagy valami. De nem bírtam. Olcsó rózsaszínű hálóing volt rajta, valami vastag anyagból, lesírt róla, hogy kincstári darab. A feleségem szerencsére félretolt és odament, nagy beszédbe kezdett, hogy a tőkehalmájat én vettem, direkt Cofinak, a klubban beszéltünk róla, és a többiek is be akartak jönni, meg ilyesmik. Megfogta Cofi kezét, fecsegett, duruzsolt, hogy ez a kis fogyás valósággal jól áll neki, meghámozott egy narancsot, gerezdekre tépte és Hadarna Erzsébet: Narancs és tolószék Mindenesetre ezek voltak az előzmények. Harmadnap a feleségem közölte, hogy kiderítette, melyik otthonban van a Cofi, vett narancsot és természetesen tőkehalmájkonzervet is, három dobozzal. Reméli, elég lesz, mondta. Sóbálvánnyá meredtem. Nem mondom, hogy elfelejtettem mindent, de valahogy az agyam homályába került vissza. Viszont már ott voltak a konzerves dobozok meg a narancs egy szatyorban. így hát elindultunk. Azt aztán aligha bírom elmondani, azt a pillanatot, amikor megláttuk Cofit. Mindig molett nő volt, ezért imádta a közönség, jól viselte a kövérségét, humorral. Rengeteget röhögtek rajta, és meg kell mondanom, még mi is, kollegák. Kis varkocsba kötötte a haját, innen kapta a nevét is valamikor az ősidőkben, őrült cuccokat húzott fel és bohóckodott. Egyszer egy nagyon hülye olasz bohózatban, már a címét is elfelejtettem, szobalányt alakított. Az egész lapos vacakot ő dobta fel ezzel a jelenettel, amikor a főszereplő háta mögött annak minden mozdulatát leutánozta. A rendező először őrjöngött, aztán virágcsokrot küldött neki. A közönség majd széttépte. Sose tudtam, honnan hozta a Cofi ezt a vérbeli intelligens humorát, mert egy szegénységbe ragadt, savanyú családban nőtt fel, minden fillérét hazaküldte nekik, amíg éltek. Cofi mindig támogatott valakit, a szülei után az öcs- csét, aztán valami sápkóros rokonkislányt, mit tudom én, de magára sose volt egy vasa se. Ilyen volt Cofi. Boldog-boldogtalannal szerelembe esett, minden bánatos hímet megsajnált, úgy kihasználták, hogy rossz volt nézni. Mi még egészen fiatalon akadtunk össze, aztán Cofi a haverom lett. Néhányszor megpróbáltam egyenesbe taszigál- ni, de hiába. Szállj le rólam, főmázlista, mondta, nem érted, mindenki nem nyerhet, mert akkor csődbe menne a bank. Én vagyok a kis kék dereglye, mondta, lesütötte a szemét, pufók kezét rátette a hasára, és nekem megint röhögnöm kellett. Most meg itt feküdt legalább húsz kilóval könnyebben, önmagából kifordult, ráncos arc, eres fehér kezek a takarón, itt feküdt mozdulatlanul. Egészen rémületes volt. Megálltam és nem bírtam megetette vele. Cofi ette a narancsot, a szájából csurgóit a narancs leve, a szeméből meg a könny. Aztán beviharzott egy fehérköpenyes nő, jaj istenem, ha tudta volna, hogy a művésznőnek látogatói lesznek, hát akkor így meg úgy, engem kiküldtek, aztán beengedtek, akkor már Cofi egy tolószékben ült plédbe burkolva, és kitolhattuk a kertbe. Ott tologattuk egy kicsit, akkor már én is mesél- gettem erről-arról, de egyébként nem tudom, hogy zajlott le az egész. A végén a nővér papírt és ceruzát hozott, és Cofi iszonyú lassúsággal rákörmölte a papírra: KÖSZ. Aztán bementünk még egyszer- kétszer, és egyszercsak mi lettünk a Cofi rendszeres látogatói. Ügy kezeltek bennünket a nővérek, mintha mi lennénk a rokonság. Nagyon szép almát kaptam, mondja például a feleségem, beugrottam Cofihoz, vittem neki is belőle. Mióta a fiunk főiskolás, amúgyis kihalt a ház. Hát így aztán húsvét közeledvén én is azt mondtam a feleségemnek: ha Kristóf nem jön haza, nem kéne a Cofit kihozni egy kicsit? Kihoztuk. Nem volt valami egyszerű ügy, a lépcsőkön kézben kellett le- meg fölcipelni. Beállított aztán egy csapat gyerek is, a feleségem tanítványai, locsolni jöttek, kaptak tortát, volt nagy kólaivászat. Fölismertem egy-két arcot közülük, mert a feleségem avval az öszvérmakacsságával becipelt egyszer az iskolába, mondjak Vörösmartyt, mert épp azt tanította. Hát most egy szemtelen kis srác, egy szurokszemű kis nőpalánta rázendített, hogy tessék már nekünk egy kicsit színészked- ni. Vihogtak, csiviteltek, mint a naposcsibék, mondom, isten őrizz, most nem lehet. De akkor a Cofi a háttérből megszólalt. Nem tud beszélni, csak hörög, olyan artiku- látlan nyekergés jött ki a torkán, a gyerekek meg is riadtak. Na jó, mondtam, akkor egy sanzont. Elővettem a gitárt, énekeltem nekik két vidám sanzont. Verset is, mondták a gyerekek, jó, mondtam, hát legyen vers, mondjuk Petőfi. De valahogy, nem tudnám megmondani, mitől és hogyan, de olyan áhitatos hangulat lett. És akkor én is valami furcsa állapotba kerültem. Belefogtam: lm, halld erényim rendjét, Jehova. Hiszek, habár rég elváltam a hittől. Bűnhődöm, holott bűntelen vagyok... Elfogott valami részegséghez hasonló állapot, és csak mondtam, mondtam. Nem kérdezni, hogy kit temetnek, Csengettyüzni a gyászmenetnek ... És tovább, az én külön Adymat, az én fiatal éveim külön Adyját, akit eltemettem magamban, de úgy látszik, nem örökre, mert most előjött, és érdekes, tudtam még minden sort: Lelkem fiúk, jösztök velem Régi, poros hársak alá ja: Régi ember mindig megáldja A régi boldog sátrakat És a világ nem változott. Cukorra légy, hárson virág És lesz vasúttal érkező És csók is lesz, aki várja És lehettem valamikor ölelések, hársak királya És mintha csak tegnapelőtt. Mostanában kevesebbet ücsörgők a klubban, valahogy zavar az egész. Nézem a kollegáim nyüzsgését, és esküszöm, sajnálom őket. Lármáznak, pletykálnak, szervezkednek, a háborgás eufóriájában örökké magukkal foglalkoznak, mindig valami ellen, de mindig önmagukért, semmi másért, csakis azt a bizonytalanságot leküzdendő, amit magam is ismerek. Egyik-másiknak beszéltem Cofiról, láttam, hogy hülyének néznek. Fölpuhult szívű Ványa bácsi, aki tétován toporog az őszben, elvénült Hamlet, aki vívódásainak romjain megkapaszkodni próbál, holmi 'beijedt Faust, aki szeretné visszalopni eladott lelkét. Láttam én. De a feleségemmel 'beszéltünk erről: Cofi agya nem borult el annyira, hogy ne tudná, ne hiányolná. A nővérek művésznőnek szólítják, néha egy öregasszony melléje ül és elmondja: emlék- szek magára, kedveském, olyan aranyos volt abban az operettben, mi is a címe, na ... Szólj a pártnak, a szakszervezetnek, az igazgatónak, a titkárságnak. valakinek, mondta a feleségem. Kínos volt, de megtettem. A szakszervezet atyaian vállon veregetett, igazad van, öregem, legközelebb majd felvetjük a kérdést, ámbár annyi dolgunk van, hogy belegebedünk. intézze a szakszervezet, mondta a párt, és beletúrt hosszú sörényébe, végtére ez az ő reszortja. Hamar kiderült, hogy Cofi senkinek se a reszortja. A kis kék dereglye elúszott, elenyészett a ködökben, távoli pont, talán csak a szem vibrálása. Igaz, igaz, öregem, de lásd be, nincs időnk, az embernek úgyis annyi a baja. Tudod, atya, én nem bírom az ilyen élményeket, kikészülnek az idegeim tőle, egyébként is egy művész azzal az érzékeny idegrendszerével a mai világban, hát érted. Értem, hogyne. Haldoklik szívünk kedve. De hagyjuk az idézeteket. Cofina.. se mondtam több verset, kényelmetlenül érzem magam, ha arra a napra gondolok, nagyon a szívére vette, sok volt neki. Inkább azt találtam ki, hogy mesélgetek mindenféle pletykát, légbőlkapott sztorit, hazudozom, hogy ki mit üzent, ki hová utazott, persze hirtelen, éppen akkor, amikor már készült őt meglátogatni. Ennyi utazás száz év alatt nem volt nálunk, mint amennyit én Cofinak összehordok. Fura perverz játék, de mindkettőnket kielégít. Alkalmi párocskákat boronálok össze, nagy berúgások történetét ecsetelem, bakikat gyártok, pofára ejtem a rendezőket, belelököm a megfelelő alakokat a saját maguk által ásott verembe. Igazságot osztok, én a Nagy Rendező, sorsokat igazítok ki, átrendezem a világot, mindenki a megfelelő helyre kerül. sak egy embert szeretnek ebben a szépen elrendezett világban, természetesen Cofit. Kissé röstellem, de csak úgy ömlik belőlem a duma. Cofi istentelenül hálás közönség, kipirul az arca, csillog a szeme, nevet, bár a béna száját nem tudja rendesen elhúzni, valami köhögésszerű hang jön ki a torkán. Ott van előtte a papír, amin ő szokott énvelem társalogni, lassan, resz- keteg vonalakkal huzigálja rá a szavakat, mi van X-szel, milyen Y sajtója, én meg mindent mondhatok, újságot se olvas, így hát azt is elmesélem, amit összeolvastam, akár a színházban történt, akár nem, vicceket, adomákat. Nevet, piros az arca, sovány keze erőtlenül csapkodja a takarót, azt'^j fogja a ceruzát és ügyetlenül leírja: HALÁLI. Összeállította: Rékiasy Ildikó Aero II.
