Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
8 irodalom, művészet 1984. OKTÓBER 20. Aero I. Mauno Runar Hartman finn szobrászművész az 1981-es ötödik Budapesti Nemzetközi Kisplasztika! Kiállítás díjazottja. Mostani önálló kiállítását a Dorottya utcai bemutatóteremben a hatodik kisplasztikái kiállítással egyidejűleg rendezték meg a művész tisz- teletére. Hartman nagyméretű faszobrai, festményei töltik meg a kiállítótermet. Képeink a kiállításon készültek (Hauer Lajos felvételei) Weöres Sándor: Földrajzi változások A hegyek egyre közelebb jönnek, szembeszegülnek a tengerözönnek, köztük az udvarok, az utak, a házak az emberi rend roncsára vigyáznak. Múlik az év és közeleg az év, tengerszoroson tűnik a rév, nyomkodnak az ég jele fekete hegyek, hab-harapta sziklasereg-. Dúsa Lajos: Vakírás ikor legutóbb Párizsban jártam — úgy mondom, mintha legalábbis havonta vagy hetenként elutaznék oda, na mindegy —, orvosit kellett keresnem. Nem is nekem, hanem egy útitársnőmnek. Belgyógyász legyen és lehetőleg magyar, hogy meg tudja mondani neki a baját. Fiatal lány volt, sokszor és sok helyen megvizsgálták, de segíteni rajta sehol sem tudtak. Valaki azt tanácsolta, menjen el Párirzsba, ott remek szakorvosok vannak. Száz kérdést töhettem volna fel, hogyhogy épp Párizsban, s ha már ajánlottak orvost, miért nem kérdezte meg a nevét. De hát gyógyulásra vágyó betegekkel ne vitatkozzék az ember. A betegek egy egészen más világban élnek, mint az egészségesek, s nekem kutya bajom se volt. — Jó — mondtam csendesen és sorsamba belenyugodva —, nézzük át a telafonkönyrvet. — A párizsi telefonkönyvek nem olyan szűkszavúak, mint a mieink. Utcán és házszámon kívül a foglalkozást isi elég pontosan feltüntetik. Megkerestük hát az orvosok hosszú, pár oldalas névsorát, s mindjárt az elején rábukkantunk dr. Z. Fekete hematológusra. — Ez kell nekem! — kiáltott fel a lány. — Nahát, micsoda szerencse! Ott helyben, a szálloda portájáról felhívtuk dr. Z. Feketét. Elvékonyodott, fáradt, öreg hang felelt a magyar megszólításra ugyancsak magyarul. Hogy miért éipp őt hívtuk fel, kérdezte bizalmatlanul. Mert hepatológus, s nekünk az -kell. És mert magyar,' s mi azok vagyunk. — Kérem, az oly rég volt — mondta, s egy kis szünetet tartott, mint amikor az ember a megfelelő szót keresi, s nem találja meg mindjárt. — Mi volt régen? — kérdeztem türelmetlenül. — Hogy magyar voltam. S bevallom, nem is szeretem a magyarokat. Csak ijönnek és megpum- polnak, aztán röhögnek a markukba. Legszívesebben letettem volna a kagylót, hagytam volna a fenébe, vagy szidtam volna össze a lányt, amiért ilyen képtelen kalandba sodor... De nagy bociszemével oly ártatlan bizakodással nézett rám, hogy alkudozni ^kezdtem dr. Feketével. Először majdnem azt mondtam, hogy mi nem is vagyunk igazi magyarok, hiszen Jugoszláviából jöttünk. De rögtön le isi intettem magamat ezzel • a hülyeséggel, igazi meg nem igazi, mintha léteznének ilyen kategóriák. — Mi nem alamizsnát jöttünk kérni — kiáltottam a kagylóba erélyesen. — Ha nem jó a francia frank, fizethetjük svájcival vagy dollárral, ahogy a doktor úr parancsolja. — Persze, persze, na igen — dadogta ekkora felvágásra, de a lány valóban jól volt hazulról eleresztve pénz dolgában, nyugodtan játszhattam meg az önérzetes palit. — Ési mikor jönnének? Illetve meddig maradnak Párizsban? Én ugyanis délelőtt a klinikán vagyok, csupán este rendelek otthon, öttől hétig. Másnap délután fogadott bennünket. Vékony kis öregember volt, idősebb mint amilyennek a hagja után ítéltem. És azt, hogy „fogadott”, szó szerint kell érteni. Előkelőén, de hűvös tartózkodással. Az asszisztensnője nyitott ajtót, keményített fityulával a fején, s talpig fehérben. Nem várószobába vezetett, hanem a szalonba, mire mi jelentős pillantást váltottunk a lánnyal, hogy lám, a pénz megtette a magáét. Kis ideig vártunk, akkor jött be dr. Fekete, utcai öltönyben. — Nem haragszanak, hogy bizalmatlan voltam? A mademoiselle majd lesz olyan kedves és átHerceg János: Dáridó fárad a rendelőbe. A nővér megcsinálja vele a leleteket, s ha azok megvannak, majd megvizsgálom. A leánya? — Nem, nem — tiltakoztam hevesen és meglehetős zavarban. Ha azt mondom, hogy a barátnőm, nevetségesen frivolnak hangzott volna az én koromban. De dr. Fekete nem is kérdezett tovább, szivarral kínált, és hallgatott. — Régen él itt, doktor úr? — szólaltam meg én, hogy mégse üljünk némán és együgyűen egymással szemben. — Hatvan éve. Itt szereztem meg az oklevelet. Pesten nem vettek fel az egyetemre. Akkoriban vezették be a numerus clausust. Megint hallgattunk egy darabig. Ö csendes mosollyal maga elé nézett. Bejött a szobalány, kávét hozott és konyakot. De csak nekem — Vigyáznom kell magamra — mondta, miközben teleöntötte poharamat az aranysárga itallal. — Ezt a fényűzést csak egyszer egy évben engedem meg magamnak. És akkor hetekig beteg vagyok. Megkérdezhettem volna, hogy mikor szokott ilyesmit megengedni magának, de megvan az a rossz tulajdonságom, hogy én is megbénulok, ha a partnerem hallgat. De akkor dr. Fekete váratlanul beszélni kezdett. — Van odafönn a Montmartre- on egy kis magyar kocsma. Persze csak látszólag magyar. Egy kulacs meg egy budlibicska fejezi ki a nemzeti jelleget, s az öreg zongorista magyar. Hát oda megyek el néha. — Évente egyszer? — Mióta meghalt a feleségem és egyedül maradtam, még ritkábban. Nem egy meghatározott napon, mondjuk Szilveszter estéjén vagy Szent István napján. Csak úgy, amikor rám jön. — A honvágy ugye? — Talán nem is az. Pedig negyven éve nem voltam otthon. A háború után senkim se maradt meg. Elvitték az egésiz családomat ... Én itt átmentem a maqui- sardokhoz. Megkaptam a francia becsületrendet, és nincsen semmiféle kapcsolatom a magyarokkal. Csak olyankor, ha így kinézik a nevemet a telefonkönyvből, mint most maguk, abból a célból, hogy anyagi támogatásit kérjenek tőlem .... — Bocsánat... — próbáltam tiltakozni. — Nem, nem! Ne érezze találva magát, kedves uram. És mintha azzal akart volna meggyőzni, hogy nem ránk vonatkozott a megjegyzése, egyszerre bőbeszédűvé lett. Megtudtam, hogy Makóról vagy Szentesről került húszéves korában Párizsba, francia nőt vett feleségül, ami nagy dolog, mert a francia nők hűséges, kitartó, önfeláldozó szeretők tudnak lenni idegenekhez is, feleségül azonban a legritkább esetben mennek hozzájuk. — De mondom, évente egyszer kitombolom magam. Ez kell nekem. Enélkül talán nem is tudnék élni. Párizsban állítólag harmincezer magyar él, én azonban senkivel sem tartok fenn kapcsolatot. Csak amikor rám jön az említett roham, olyankor ölelem magamhoz, ha egy-egy magyar is betévedt véletlenül... Nem fogja elhinni uram, akkor én valósiágos dáridót csapok abban a kocsmában. Először is mindenki az én vendégem. A zongorista már tudja, mivel kell kezdenie. Apám nótáját játssza Azt, hogy: Uccu bizony megérett a meggy... És én akkor megőrülök. Nem bozsolét iszom olyankor, hanem magyar bort. A vendéglős ismer, az én kedvemért tart hárslevelűt meg szekszárdi kadarkát. Békés természetű vagyok. Olyankor azonban erőszakos leszek, mindenkit le akarok itatni azon a dáridón. A vendéglős kimegy, becsukja az ajtót, mintha zárórát csinált volna. olyan botrányosan viselkedek, másnap aztán rémesen szégyellem magam. És, mint már említettem, hetekig szenvedek, mint a kutya, az ivástól és attól a dáridótól. A rendelő ajtaja kinyílt, s bejjött a nővér meg a lány. A doktor sokáig nézte a röntgen- felvételt, az EKG-t, aztán visszavitte védencemet a rendelőbe, 'hogy megvizsgálja. A vizit sokáig tartott, s amikor visszajöttek azt mondta: — A mademoiselle-nek megadtam a szükséges utasításokat, a recepteket is kiírtam. Kérem, uram, legyen nyugodt, az eset nem súlyos, a gyógyulás hamarosan bekövetkezik. Minden jót kívánok. — Mivel tartozom? — kérdezte a lány, ési a táskájába nyúlt. — Semmivel — felete dr. Z. Fekete. Kinyitotta előttünk az ajtót, és kiszólt egy hölgynek, aki oly sárga volt, mint a viasz. — S’il vous piait, madame! üledezve távoztunk. A lány azóta csakugyan meggyógyult. — Majd ha megint elmegyek Párizsba, visziek neki valami ajándékot — mondta. — Mégse fogadhatom el egy idegen orvostól az ingyen vif- zitet. — Ne tegye — intettem le. — Talán mi tettünk jót vele. S nem ő velünk. Az életben előfordulnak ilyen helyzetek. Hogy betartotta-e a szavát, nem tudom. De ez már különben sem érdekes. Hajtás Asdfgf. Hjkléá. Ugyanez fordítva: Áélkjhj. Gfdsasa. Ezt jegyeid meg, mert ez az alapsor. Gépírás óra van. Gyakorolj! A kezedet sose nézd! — Szia, rég nem láttalak. Nem nézel rá, azt hiszed, hogy úgy lezserebb. Asdf. Te is lógsz, ő is. Ketten épp annyi idősek vagytok, mint az emlékezetem. Még csak horizontálisan látsz, a dolgok •olyanok, amilyenek. Nincsenek miértjeid. Hjk. Az alapsornál tartasz. — Már régen figyellek. — Engem? — Persze, már a múltkor is ... — Nem inkább a barátnőmet? Persze, hogy őt. De ez most nem számít. Alapsor. Az utcán eldübörög egy villamos, majd a templom mögött elhal a zaj. Marad a rádió a vietnami bombázásokkal, és marad a hervadó presszósnő közömbös arca. A Fácánban legalább volt élet. Itt a Péterfia utcán sokkal vacakabb, ide csak lógósok járnak. Többnyire iskolások. A rumot csak üdítőbe kapják, úgy kisebb a lebukási veszély. A diákrum vizes, kettőnél többet senki nem kap. Középiskolások, esetleg nyiszlett teológusok. — Beatles. — Shadow’s. Szükséged lehet még a gépírásra. Ha vakon írsz, ha nem kell a kezedre figyelned, akkor egy idő múlva büszke leszel a rutinodra. A gyógyszergyárban az adminisztrátor egy ujjal fog pötyögni. A lánynak körte alakú feneke van. Olyan a melle is. Asdfgf. — A barátnőd különben is csak vihogni tud. — Éva? Hihihi.., Anyád most megy haza. Reggel fél négytől tízig van. Hajnalban persze fél. Fél négykor fél. Be keU kísérned, segítesz neki takarítani. Legalább a szemetet hordd ki. Otthon nincs fürdőszobátok, de a hivatalban van zuhanyozó. Használod. írógép is van, tehát gyakorolhatsz reggel fél hétig. Asdf... Ha minden jól megy, akkor könyvelő leszel, vagy ügyintéző. Hjkléáé. Majd este is el kell menned anyád elé, mert este kilenckor is fél. ö így. két részletben dolgozik. így jön ki a hjklmno. — Már ne is haragudjon Erzsiké néni, de nem tudunk minden érettségizett gyereknek íróasztalt adni. Talán a gyógyszergyárba segédmunkásnak. Hatforintos órabér ... Ezt még nem tudod, anyád nem szól, majd csak júliusban. Derűs vagy, neked még minden piros és rózsaszín. Olyan, mint majd a hányásod lesz a gyógyszergyárban, — Meddig érsz rá? — Már csak húsz percig. — Kimehetnénk a parkba. Ezt azért mondod, mert nincs pénzed. Tulajdonképpen sose lesz. Pedig valamit meg kellene beszélned vele. — A park kész lebukás. Schultz, a matektanár mindig arról jön. Óránk lesz vele. — Most tornaórád van? Gyárfás Endre: A közeledés triptichonja ölébe vett a dajka súlytalanság, nem végeszmém, csak végzetem röpít, agyamba szűri szüntelen parancsát a hétköznap, s parány küzdelmeit magammal-másokkal morogva vívom, a gondolattalanság lett az űr, mert messze vagy — kifosztom — gazdagítom — elérhetetlenül. Megnyitom a fájdalom csapját, fürössze az ideg szikesét, gyom-érzés, dudva-gondolat üsse föl mindenütt fejét- A terméketlentől ne várd: rózsát robbanjon hirtelen. Kökörcsin, ibolya, katáng, kankalin — első győzelem. Üres szobák vákuumukba téged szippantanak, emyőslámpák fénykörükbe téged olvasztanak, ablaktáblák tükörképül téged választanak. Rézkilincsek billentőként téged sejdítenek, fürdőkádak öbleikbe téged merítenek, jázmincsokrok illatukba téged vegyítenek.
