Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
6 _________________________Nemzetközi körkép_________ 1984. OKTÓBER 20. „ Manőverező robot-bumeráng” Izrael Biztos bizonytalanság Furcsa pár (Fotó: Dtahopolszky László karikatúrája) Amikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták megszüntették Amerika viszonylagos sebezhetetlensé- gét, az óceánon túl ezt valamiféle természeti csapásnak vagy üzemi balesetnek tekintették, nem hozták’ kapcsolatba a kiváltó okkal, a Szovjetunió köré vont amerikai támaszpontgyűrűvel, vagy az Európába és Ázsiába előretolt amerikai nukleáris rendszerekkel. Csak amikor az 1979-es NATO-ha- tározat végrehajtásának tavalyi megkezdésére válaszul a szovjet haditengerészet előrevonta rakétás tengeralattjáróit az amerikai partok felé, csak akkor ébredt Washington annak tudatára, hogy akcióira kemény reakció következik, amelynek nyomán rohamosan fokozódik az Egyesült Államok területének hadászati veszélyeztetettsége. A hét végén elhangzott a szovjet bejelentés: nagy hatótávolságú manőverező ro- botrepülőgéDek kerülnek szovjet hadászati bombázókra és tengeralattjárókra, mivel az Egyesült Államok immár szárazföldi, tengeri és légi telepítésű manőverező robotrepülőgépekkel veszélyezteti a Szovjetunió és szövetségesei területét. Washington ismét megállapíthatja: sikerült ..kieszközölni” az Egyesült Államok hadászati veszélyeztetettségé - nek minőségileg új fokozatát. Ma az atomhatalmak a másik fél támadó hadászati potenciáljával szemben nem védelmi fegyverrendszerekkel óvják biztonságukat, hanem ugyancsak támadó fegyverrendszerekkel. Az Európába telepített amerikai Pershing 2-es ballisztikus rakétákkal és manőverező robotrepülőgépekkel szemben, amelyek regionális, konti - nentális és interkontinentális szinten megbontották a kialakult hadászati egyensúlyt, szovjet részről támadó rakéták telepítésével, a korábbi telepítési moratórium érvénytelenítésével és rakéták előrevonásával állították helyre a veszélyeztetettség egyensúlyát. A megnövelt hatótávolságú szovjet harcászati-hadműveleti rakéták és az SS—20-asok azonban csak a Szovjetunió —Nyugat-Európa viszonylatban teremtettek veszélyezte- tettségi egyensúlyt és nem növelték az Egyesült Államok fenyegetettségét. Csak az atomhajtóműves rakétás szovjet tengeralattjáróknak az amerikai parkok elé való előrevonása jelentett új veszélyeztetettséget az USA számára. Amikor az Egyesült Államok már jól előrehaladt tengeri és légi telepítésű manőverező robotrepülőgépeinek szolgálatba állításával, csak akkor döntött úgy a szovjet hadászati vezetés, hogy újabb tényezőkkel ellensúlyozza ezt, azaz növeli saját megtorló képességének hatásfokát időben és térben, operativitásban és pusztítóképességben. A fegyverkezési versenyben is komédia-tragédia párosként ismétlődnek az események. Amikor az Egyesült Államok elgondolta, hogy rakétaelhárító rendszerrel, vagyis ellenrakétákkal védekezik a várható irányból, vagyis lényegében az északi sarkvidék felől közeledő szovjet megtorló rakétákkal szemben, egyszerre megjelentek az orbitális és globális rakéták, amelyek lehetővé tették volna a Szovjetuniónak, hogy bármely irányból visszacsapást mérjen az USA_ra. Az amerikai rakéta- elhárító rendszer (..Safeguard”) eredeti terve a szemétkosárba került, ezeket — tehát a rakétavédelmi rendszereket — 1972-ben és 1974- ben. a SALT folyamatban kölcsönösen minimálisra korlátozták. Most, hogy az Egyesült Államok meghirdette az abszolút rakétavédelem tervét, amely kozmikus eszközöket is fel kíván használni a ballisztikus rakéták, tehát a kozmikus térségen áthaladó támadó-megtorló eszközök ellen, megjelennek a nagy hatótávolságú szovjet manőverező robotrepülőgépek, amelyek nem emelkednek a kozmoszba, hanem a tengerek hullámai, a sivatagok, az erdők és a hegyvonulatok fölött néhány tucat méternyire, a domborzati elemeket követve „surrannak” célpontjaik felé. Reagan „csillagháborús” terve ily módon még realizálása előtt ugyanúgy túlhaladottnak bizonyult, mint annak idején a Safeguard rhkétavédelmi rendszer, amely már kísérleti stádiumában fölöslegessé vált. Az új szovjet bejelentés összes kihatásainak elemzése még folyik, de annyi máris bizonyos, hogy speciális erőfeszítésekre fogja kényszeríteni az Egyesült Államokat, amely eddig nem fordított különösebb figyelmet „honi légvédelmére”, hiszen ellenséges légU-nagyhatalom nem volt a közelében.. Az atomhajtóműves tengeralattjárók vonalán mutatkozó jelentős szovjet számszerű fölény a manőverező robotrepülőgépek révén nyomatékosabbá válik. Egyáltalán illuzórikusnak bizonyulhat háború esetén bármelyik tengeri összeköttetés az Egyesült Államok és Nyugat -Európa között. Jóllehet eddig a Szovjetunió hátrányban volt az Egyesült Államokkal szemben a hadászati — tehát 5500 kilométernél nagyobb hatósugarú — bombázói vonalán, a légi telepítésű manőverező robotrepülőgépek hatósugarának beszámításával például 3—4000 kilométer hatósugarú szovjet repülőgépek is hadászati kvalitásra tehetnek szert. Mindent összevetve úgy tűnik. hogy az Egyesült Államok sokat reklámozott Tomahawk nevű manőverező robotrepülőgépeivel sikeres bumeráng-mutatványt produkált. A Közel-Kelet a világpolitika gyorsan változó, váratlan eseményekkel teli színpadán is külön kategóriát jelent. A megfigyelők hozzászoktak a gyakori fordulatokhoz, az akár máról holnapra módosuló helyzethez. Az az időszak azonban, amely a július végén rendezett általános választást követte Izraelben, a legedzettebb hírmagyarázókat is próbára tette. Koalíciós krízis Tel-Avivból és Jeruzsálemből ugyanis hosszú heteken keresztül szinte napról napra egymásnak ellentmondó jelentések érkeztek. Hiába váltak viszonylag hamar ismertté pontosan a parlamenti voksolás eredményei, a mandátumok megoszlása kevésnek bizonyult annak meg- jósolásához: ki és milyen körülmények között veheti át a kormányrudat Izraelben, s — ami ugyanilyen fontos — milyen következményei lehetnek az esetleges személy- cserének és programvitának a közel-keleti válság rendezése szempontjából. A szakértők bizonytalansága érthető is volt. Az izraeli választási rendszer sajátos felépítése (vagyis hogy nincs megadva a pártok részére egy megadott, minimális szavazati arány, tehát, hogy e i .küszöb” 'híján Viszonylag kevés szavazat is elég egy képviselői |hely megszerzéséhez), minden eddiginél megosztottabbá tette a parlamentet. Megszaporodtak a mindössze 2—3 mandátummal rendelkező csoportok, sőt előfordul most már egyfős „pártképviselet” is. A Knesszet e páratlan megosztottsága pedig azzal jár, hogy az amúgy is koalíciós partnerekre támaszkodó kormányzás tovább nehezült, s furcsa módon a nagy pártok váltak bizonyos szempontból kiszolgáltatottaivá a kicsiknek. Ez utóbbiak ugyanis a hatalom maradásához nélkülözhetetlen politikai támogatásuk fejében mindig saját érdekeik mesz- szemenő érvényesítését követelték. Végül is ez az ellentmondás vezetett az előzőleg szinte elképzelhetetlennek tűnő megoldás, a nagykoalíció létrejöttéhez. Miután az ország két vezető politikai ereje, az eddig ellenzékben levő Simon Peresz vezette Munkáspárt, valamint a Jichak Samir irányítása alatt álló Likud-tömb egyike sem jutott abszolút többséghez, sőt még lehetséges szövetségeseik segítségével sem reménykedhettek a zavartalan kormányzásban, mindössze két lehetőség maradt. Személyi viták Az egyik az új választások kiírása lett volna, a kialakult holtpont feloldása reményében. Ezt azonban jóformán mindenki el akarta kerülni, hiszen az izraeli gazdaság nehézségekkel teli helyzetében, az adott, meglehetősen nyomott közhan - gúlát mellett kiszámíthatatlan eredményeket hozott volna. Maradt hát a „nemzeti egységkormány” megalakítása. vagyis a két nagy összefogáísa, amelyet pedig nem sokkal régebben maga Peresz is élesen elutasított. Mondani is felesleges, hogy e megoldás kemény koalíciós tárgyalások, heves program- viták hetei után kristályosodott ki, s olyan ellentétek húzódnak meg mögötte, amelyek joggal kérdőjelezik meg a kormányzási forma tartós fennmaradását. (Nem véletlen, hogy sokan már most fogadásokat kötnek az oly nehezen összeállított kabinet felbomlásának várható időpontjára.) A szintén fáradtságosán kikovácsolt kompromisszum, az a megegyezés, hogy Peresz 25 hónap múlva — ugyanennyi időre — átadja a miniszterelnöki posztot Samirnak, átvéve tőle az addig viselt külügyminiszteri és miniszterelnök-helyettesi megbízatást, szinte példa nélküli. A kormányapparátus aslóbb tiszteinek hasonlóan kicentizett, szigorúan frakciók szerinti elosztása ugyancsak számtalan ősz- szeütközés forrása. A nagyobb gond azonban a politikai véleményeltérésekből fakad. A jelek szerint az elhúzódó programegyeztető megbeszélések ellenére sem sikerült minden téren közös nevezőre jutni, s ez a két pártnak a különböző problémákról vallott elveit ismerve nem is csoda. A kérdés ezek után az, — s ez marad a közeljövőben az izraeli kül- és belpolitika legfontosabb tényezője —: hogyan érvényesül a koalíciós partnerek kötélhúzása a napi döntéshozatalban. Vagyis a konkrét politikai lépések terén a Peresz—Samir féle „furcsa pár” melyik tagja tudja jobban keresztülvinni akaratát. A kivonulás feltótelei Nos, ez egyelőre kevéssé látható tisztán. Jellemző volt például szeptember végén a jeruzsálemi reagálás Reagan ENSZ-beli beszédének a Közel-Keletre vonatkozó részére. Az amerikai elnök nevéhez fűződő (részleges, s Jordániához kötődő palesztin önkormányzatot tartalmazó) tervnek újbóli kinyilvánítása után ugyanis rövidesen két nyilatkozat is napvilágot látott. Amíg Samir azonnal ..Izrael elutasító válaszát” erősítette meg, addig Peresz szerint a tervvel kapcsolatban még nincs kialakult politikai irányvonal. „Az az igazság, hogy kétféle álláspont érvényesül a kormányon belül” — foglalta ösz- sze, nem nagy meglepetést okozva értékelésével, a miniszterelnök egy rádióinterjújában. Némiíeg kevesebb az ütközés a gazdaság terén. A 400 százalék felé közeledő infláció, az államadósság veszélyesen növekvő szintje nemegyszer olyan intézkedéseket kényszerít ki (mint például a sorozatos pénzleértékelés), amelyekkel szemben egyik koalíciós partner sem képes hathatós alternatívát nyújtani. A tágasabb térség szempontjából azonban pillanatnyilag valószínűleg a Libanonnal kapcsolatos döntések a legnagyobb horderejűek. Samirék eredetileg tartós jelenlétet, Pereszék, viszont gyors kivonulást hirdettek. A mostani legfrissebb bejelentések szerint Izrael nem kötné csapatai távozását a Szíriái egységek egyidejű ki 'o - násához, hanem csak északi határai — közelebbről nem részletezett — biztonságát szabja fő feltételül. Kérdés, hogy) légy! ,'lyen korlátozott vélemény váltás elég-e bármilyen politikai kibontakozáshoz. Konstruktívabb, az átfogó rendezésre inkább hajlandó magatartás nélkül mindenesetre gyanítható. hogy Izraellel kapcsolatban továbbra is csupán bizonytalanság marad biztos ... Vihar a miniszter körül A jelenetet, hála a televíziónak, világszerte százmilliók láthatták. A miniszter egykedvűen pillantott a pisztollyal hadonászó, zavarodott férfi felé, akire azonnal rávetették magukat a biztonsági emberek. A lőfegyver szerencsére játékszer volt, nem igazi, Andreotti pillantása pedig mintha csak ezt mondta volna: „Hát még ez is?”. flz öregedő Európa Szaporodnak a ráncok Európa arcán, öregszik a kontinens, ahol a gyerekek ks- mentek a divatból, s Írországot és Görögországot kivéve sehol sem születik annyi gyerek, hogy számuk ellensúlyozni tudná a lakosság csökkenését — állapítja meg a nem szocialista európai országok demográfiai helyzetét elemző cikkében a The Economist brit gazdasági hetilap. A demográfusok szerint, ha az egész világot nézzük, akkor a csökkenés általános okának az ipari fejlődés tűnik, közelebbről pedig az ipari társadalom családi modelljében bekövetkezett változás. A népességcsökkenés okait kutató közgazdászok szerint a gyerek ma luxus- és tartós fogyasztónak tekinthető. Ha egy fiatal pár magas jövedelemre számít, várhatóan korábban köt házasságot és több gyermeket vállal. Míg ha pesszimistán tekintenek saját jövőjük elé, akkor inkább később házasodnak és kisebb családot alapítanak. A The Economist szakírója a családtámogató szociális intézményrendszer hiányát tartja a több gyermek vállalását gátló fő oknak. A születések csökkenésének egyik következménye — állapítja meg a The Economist szakírója —, hogy az európai lakosság körében túlsúlyba kerülnek az idősebb emberek. Ezzel együtt a foglalkoztatottak is „elöregednek”. Negyven év múlva a munkaképes korú emberek aránya Európa lakosságában megmarad ugyan az 50—55 százalékos szinten, de az összes dolgozókon belül sokkal több lesz a negyvenes- ötvenes éveiben járó ember, és ennek szociális következményeit egyelőre igen nehéz megjósolni. Itália külügyminiszterének ugyanis, miután kiderült, hogy csak vaklármáról van szó, alighanem az ijesztgető merénylő okozza neki a legkisebb gondot. A keresztény- demokrata politikus, aki ötször töltötte be a miniszterelnöki posztot, ezekben a hetekben egyszerre áll világpolitikai támadások és belpolitikai rohamok kereszttüzében. Talán a sok szalagcím keltette fel a háborodott férfi figyelmét is, de ez nyilvánvalóan csak mellékes körülmény. Ami a világpolitikai dimenziót illeti, ismeretes, hogy alig néhány hete a Német Szövetségi Köztársaság követelte Rómától: határolja el magát nyilvánosan Andreotti megjegyzésétől, amely- lyel a két Németország létét az európai realitás szerves részének minősítette és elítélte a pángermanizmust. Az Andreotti elleni támadás annál is élesebb volt, mivel megjegyzései az olasz kommunista napilap a l’Unitá fesztiválján hangzottak el. Véletlen-e vagy sem, de éppen ezt követően erősödött fel a belpolitikai támadás a miniszter ellen, ám ezúttal egészen más síkon: részint az Amerikába menekült, majd nemrég Itáliának kiadott csaló bankár, Sindona ügyével, részint az úgynevezett P—2-es titkos hatalmi szervezettel, végül pedig a maffiával hozták kapcsolatba nevét. Mindhárom körül sok a feltevés, és ugyanakkor sűrű a hallgatás csöndje. Sindona pénzügyi botránya szorosan összefüggött a P—2-es „páholy” hatalmi szervezkedésével. s mindkettővel kapcs illatban az itáliai polií kai garnitúra igen sok tagját emlegették. A kereszténydemokrata kormányzás évtizedei éppen a P—2 botrányával értek véget, a Forlani-kabinetnek le kellett mondania. Ez az ügy mindenképpen gyengítette a kereszténydemokraták helyzetét és köny- nyen felhasználható a párt egyes politikusaival szemben. Ami a maffiaszálat illeti, Andreotti szicíliai politikus — márpedig a sziget gazdasági életét sarcoló és ellenőrző „tiszteletreméltó társaság” és a helyi hatalom összefonódása régi jelenség. A maffia a többi között a választási eredmények befolyásolására is képes, politikai szava van. Ez természetesen nem jelenti a Rómában működő szicíliai kormánypárti politikusok és a maffia közvetlen együttműködését — de feltételezi, hogy például a helyi, ilyen kooperációra már hajlamos kereszténydemokrata politikusok, amikor támogatják az országos politika előtérbe került pártvezéreket, cserébe támogatást várnak el tőlük. Legutóbb a szicíliai maffia „megtért” klánvezére, Tommaso Buscetta több olyan kereszténydemokrata politikust vádolt, akik az Andreottit támogató szicíliai irányzat tagjai — vagy azok voltak. A kompromittálódott volt palermói polgármester, Yito Ciancímino, ma már a kereszténydemokrata pártnak nem tagja, sőt kényszerlakhelyre száműzték a szigeten, de hívei révén ma is ellenőrzi a városi tanácsot. Ilyen előzmények után terjesztette be október elején az olasz parlamentben három kis baloldali — és egy jobboldali — párt, e hazai vádakra utalva, arra irányuló javaslatát, hogy Andreotti mondjon le. A szavzásnál j(^néhány kereszténydemokrata is a minszter távozása mellett foglalt állást (korántsem világos, hogy vajon „jobbról”, azaz az Andreotti külpolitikai pozíciói miatt, vagy belső konfliktus kapcsán morális megfontolásokból, avagy a párton belüli taktikázás és belharcok részeként). A kommunista képviselők viszont, éppen Andreotti általuk pozitívan értékelt külpolitikai állásfoglalásait figyelembe véve, tartózkodtak. Ez Jnegmen - tette a minisztert és talán egy kormányválásgnak is elejét vette. Azóta viszont, tekintettel a belső vádak jellegére, az OKP vezetősége a múlt héten felülvizsgálta véleményét, s követelte Andreotti lemondását — az ellene felmerült gyanúsítgatásak nyomán ez már csak azért is szükséges, hangzott az állásfoglalás, hogy a miniszter tisztázhassa magár. Itt tart az ellentmondásos ügy, amely mindenképpen újabb gondot okoz az olasz kormánykoalíció korántsem egységes és mindig a válság szakadékénak szélén járó táborának. A nemzetközi színpadon viszont egy olyan, tekintélyes politikust érint, akit a NATO-országok viszonylatában a realisták, a kelet—nyugati párbeszéd hívei között tartanak számon. így érthető, hogy a miniszter nem nagyon figyelt fel a hadonászó „merénylőre”. Egy játékpisztoly igazán jelentéktelen eszköz, az olasz politika viharában pukkanását alig lehet hallani. ____ Ö sszeállította: Constantin Lajos Szegő Gábor „A demokrácia védelmezője” (A Washington Post című amerikai lap karikatúrája Reaganról)
