Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. OKTÓBER 20. I Arcképvázlat I Kutat fúrna a Tisza-parton is Tornyi Lajos, a Kőolajkutató Vállalat fúrási és rétegvizsgálati főosztályának vezetője elmondhatja magáról, hogy fáziskiesés nélkül telt az élete. Pedig számára a start nem volt kedvező. Ti- szainoka osztatlan iskolájában tanul először. És milyen a véletlen: olajbányászból tanítónak felcsapott ember volt a nevelője. Sokszor mesélt arról, hogy milyen érdekes mesterség a szénhidrogén-kutatás. Tornyi Lajos fantáziája messzire szárnyalt. Akkor határozta el, hogy fúrómérnök lesz. Egy isten háta mögötti faluból viszont igen hosszú és kátyúkkal ugyancsak telitűzdelt a kivezető út. Mostanában sokat hallani hátrányos helyzetű gyerekekről. A háború végén születettek egész nemzedéke hátrányos helyzetű volt, mégsem hivatkoztak erre, legalábbis nem tömegméretekben. és siránkozás helyett megpróbálták elérni céljai-, kát. Milyen úton-módon, mire juthatott ez a ma negyvenéves nemzedék? — erre kerestem a választ Tornyi Lajos életútjában. Azt hiszem, az első erőfeszítést a többihez való felzárkózás jelentette számára a kunszentmártoni gimnáziumban. Igaz, Tyihák Zoltán inokai tanár hasznos útra- valóval látta el, egész életére megszerettette vele a matematikát és a fizikát, de a kis falusi iskolában nem tanították az orosz nyelvet. Így aztán az első gimnáziumi osztályban először négy év mulasztását kellett pótolnia. Néha még az ötvenforintos buszbérlet árát is nehezen teremtették elő emberségből mindig jelesre vizsgázó szülei. Mindenekelőtt az ő példájuk követése mondat bizonyára vele «olyanokat, hogy „csak szilárd jellemmel lehet önmagámmal békén élni”. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki karán végzett. Szegedre került fúrómérnöknek. A mai gyakorlattal ellentétben rövid idő után három berendezés gazdája lett. Akarva-aka- ratlan gyorsan jutott gazdag tapasztalathoz. Egyszer, amikor a holland televízió paraszti származású ipari vezetőket mutatott be, nem véletlenül szerepelt ő is a sorozatban. Egyik kollégájának Hollandiában élő anyósa írta: látta Tornyi Lajost a tv-ben. Természetesnek tartja, hogy végigjárta a ranglétrát, hiszen a magasabb beosztás előtt munkával kell bizonyítani alkalmasságát mindenkinek. Ez az élet tisztességes rendje, ami szerint nem lehetünk közömbösek a bennünket éltető közösséggel szemben sem. Tornyi Lajos bizonyára ilyen gondolatoktól vezérelve vállalt különböző társadalmi megbízatásokat a SZEOL vízilabda- szakosztályának vezetésétől az üzemi pártbizottsági tagságig. Több hónapos tanulmányúton járt az Amerikai Egyesült Államokban, amikor üzemi pártbizottsági és párt-végrehajtóbizottsági tagnak választották. Hazatérve megkérdezte társait: „Nem féltetek, hogy ha kint maradok, lebuktok miattam?” Azok viszont jó emberismerők. Tudják. Tornyi Lajos úgy érez, ahogy mondja: „Jó szerencsém által megadatott, hogy sok országot megismerhessek. Hosszabb- rövidebb időt töltöttem Indiában, Szíriában, Francia- országban, Ausztriában, Angliában, az USÁ-ban és a szocialista országokban is. Minden utam legboldogabb pillanata a hazatérés volt.” És nemcsak azért, mert külföldön mindig kemény munkát végzett, — Texasban és Oklahomában például a sivatagban sajátított el mélyfúrási ismereteket, melyekre a Kőolajkutató Vállalatnak egyre nagyobb szüksége van, — hanem azért is, mert tudta, mennyire hiányzik családjának. Alig kerültek például Szolnokra, Indiába kellett mennie. A Ke- viterv talajmechanikai laboratóriumában dolgozó felesége itt maradt a két gyerekkel. Űj munkakörében sem volt könnyű dolga. A boldogulás útja egyébként senki számára sem könnyű. Aki gyorsan akar haladni rajta, nagyobb terheket kell vállalnia. Tornyi Lajos ezt hangoztatja munkatársai körében. A főosztályon ezért alakult egy gazdasági munkaközösség. Aki hajlandó volt szabadidejét feláldozni, beléphetett. Víz- kutak javításával foglalkoztak elsősorban. A szentesi termelőszövetkezetben csak az ő közreműködésükkel lehetett a melegházak fűtését biztosító kutakat üzemeltetni. Mielőtt az anyagiasság vádjával illetnék őket, megemlítem azt is, hogy a megköveteltnél többet tesznek munkahelyükön is. A főosztály szocialista brigádja elnyerte A vállalat kiváló brigádja címét is. Amikor azt kérdeztem Tornyi Lajostól, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen utat járjon be, mint ő, azt felelte, hogy adottság, kitartás és szerencse is. A szerencse nem döntő, legfeljebb azért fontos, hogy valaki idejében kerüljön egyetemre, ne fáziskieséssel kezdje életét. Természetesen sok múlik a pedagógusokon, és még több a szülőkön. A Tiszazugot örökre a szívébe zárta. Azt mondja: — A kunszentmártoni fúrásnál úgy tűnt, nem találunk gázt. Megindítottam az offenzívát, hogy termálkutat képezzünk ki. Az utolsó rétegben viszont gázt találtunk. Lehet, hogy azzal még jobban járt a nagyközség. Örülök neki. Hát még annak hogy örülnék, ha egyszer az inokai gyönyörű Tisza-parton fúrhatnánk egy fürdőt tápláló termálkutat. Simon Béla Már hagyomány Karcagon, hogy a HNF nő- és rétegpolitikai bizottsága évente (többször is) kirándulást szervez tagjai részére. Októ bér 17-én a hozzátartozókkal együtt negyven- ketten vettek részt az ópusztaszeri és a szege di programon. Képeinken néhány pillanatot örökítettünk meg az emlékezetes kirándulás ról Fotó: N. Zs. Pálóczi-pusztai hétköznapok Az ország tanyás megyéinek „rangsorában” Szolnok a negyedik helyen áll: a megye külterületein élő lakóinak száma az 1980-as nép- számlálás adatai szerint meghaladja a 30 ezret. Ami a külterületen lakás — élés „minőségét” illeti, a kép szélsőséges módon változik; külön világ a bagolyrúgta, omló falú vályog házikóban lakóké, s megint mások a reményei — kilátásai azoknak, akik fiatalon a városnak fordítottak hátat, hogy a „természetközeli” lét keretei között valósítsák meg önmagukat jószágtartással, zöldség-, gyümölcstermelésVitathatatlan tény viszont, hogy ebben a formában speciálisan magyar, — alföldi — településforma létezik (Szolnok megyében is), sőt, Kunszentmárton főutcáján találomra megkérdem az első szembejövőt, afelől érdeklődöm, hogyan juthatnék a Pálóczi-pusztára. Válasza : — Én idevaló vagyok, azt tudom, hogy van ilyen puszta itt a közelben. De hogy hol...?! A második járókelővel sincs sokkal több szerencsém. Pedig az az út mellé húzódó apró major nincs az isten háta mögött. A Kunszentmártoni és Szelevényt összekötő műút mentén, az egykori Pálóczi, majd Sós uradalom központjában ma is 50—60 ember él, mégegy- szer ennyi ide jár dolgozni. (Pusztán az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a puszta névadó csatád;,iá- nak sarja volt az „Ötödfél- száz énekek” szerzője-gyűj- tője, Pálóczi Horváth Ádám is.) Idestova húsz éve, hogy bevezették ide a villanyt — akkoriban ez a tény évekig reménnyel töltötte el az itt lakókat, hogy a villany talán „igazi” településsé teszi a pusztát. Ma az itt élők — kis számuk miatt — csekély részét képezik az egyre inkább városias külsőt öltő Kunszentmárton külterületi népességének. Az 1980-as népszámlálás adatai szerint csaknem ezer ember él a nagyközséghez tartozó külterületeken. Ebben az adatban természetesen benne vannak a kisebb falu nag"ságú Szelevény — Halesz és Kungyalu lakói is. Gyulai Lajos, a Körösmenti Tsz fiatal elnöke eltöpreng, mielőtt a Pálóczi-pusz- táról kezd beszélni. Szó, mi szó, a közös gazdaság pálóczi-pusztai létesítményeit végigjárva: nem válik különösképpen derűssé az ember. Mi hiányzik innen? Egy csipetnyivel több igényesség, és- jóval nagyobb munkafegyelem. Hogy csak a már említett példára utaljunk: amikor az a jámbor malac kiesik a „kutricából”, legyen a közelben ember, aki fölemeli. Ifjú Nádas Jánosék a puszta fiatal lakói közé tartoznak. A 35 éves férj idevalósi, itt is dolgozik a közeli juhászaiban. A feleség a házkörüli jószágok — a legnagyobb pénzforrás — gazdája. Nézzük a jószágállományt ! — Hát van három fejőstehén, egy üsző, 11 birka, 2 anyadisznó, 20 malaccal, aztán kacsa, liba, tyúk, galamb. Van, persze hogy van enysel. Más — és nehezen tipizálható — az a fürdőszobás, villanyvilágításos jászsági tanya, ahol generációk élnek együtt színes televízió, könyvtárnyi könyv és okos gépek társaságában, s megint más a kunsági, a tiszazugi térségek magányosan álló, petróleumlámpás, csöndes elhalásra ítélt háza. És akkor még nem szóltunk az egykor virágzó falvakról, amelyeket az elmúlt évtizedek településfejlesztési viharai alaposan megtépáztak, olyannyira, hogy külterületté degradálódtak — óvoda, iskola, értelmiség, elöljáróság. helyi munkalehetőség híján. a társadalomkutatók gazdaságpolitikai indíttatású vizsgálatai alapján az is nyilvánvaló, hogy a település- forma fennmaradásával hosszú távon számolni kell. — Nehéz „terep” a Páló- czi-puszta — az ott élőknek is, de nekünk a közös gazdaság dolgaiért felelősöknek is. A „miért” egyik része a beszélgetés folytatásában kerül megválaszolásra. Az elnök a termelési kultúra új, korszerűbb rendjéről beszél — miközben megnézzük a 100 marha ellátására alkalmas fejőstehén-istállót, a tejházat, majd azt a tehénistállót —, amelyben nem lehet tehenet tartani. — Pedig a tsz egyik legjobb tehénistállója lenne. Csak az a hibája, hogy annak idején — a nagy „állami támogatások korszakában” — egész egyszerűen elszabták: a tervezett állásokban nem fértek el a tehenek. Most arra használjuk, amire tudjuk — a tavasszal libákat neveltünk itt, most 2500 malacot tartunk 'benne. A hatalmas istállóban sehol egy lélek, az egyik rekesz előtt egy kiugrott malac fekszik magatehetetlenül. Az elnök sziszeg valamit a foga között, aztán alig titkolt keserűséggel mondja, hogy ez a telep valamikor a szelevényi Szikra Tsz-hez tartozott, s évek óta képtelenek egy talpraesett telepvezetőt találni. Volt ugyan egy ügyes fiatalember, dehát az ő számára is többet ígért maszek vendéglátósnak elszegődni. — Szokott álmodni? — Rossz alvó vagyok és rosszak az álmaim is. Azzal az ügyes fiatalemberrel is álmikltam már, akiről 1beszéltem az előbb. nyi jószág után pénz is! Csakhát! A szentesi születésű fiatal- asszonynak peregni kezd a nyelve: — Mönni köll mindönér! Röggel — este vinni a Ba- bettával a tejet, Szelevény- be. Régebben összeszödte a tejesautó a háztájiból is, de most már kevés itt a tehén — el köll hordani a termékeket. Nádaséknak két gyerekük van: az egyik 14 hónapos, a másik 7 éves. A nagyobbik már iskolába jár — reggel — délután autóbusz viszá- hozza az iskolába és haza. Esemény a családban: együtt a pénz az autóra (az asszony szerzett jogosítványt, a juhász férj szívből utál minden benzinszagú járművet), remélik, hogy autóval köny- nyebb lesz minden. A legnagyobb gond? A víz, a víz, a víz! Gondja ez a tsz-nek is (a tehenészet működésének alapfeltétele), s az itt élőknek, lakóknak is, akiknek egyike-másika nem tett le még arról, hogy valaha fürdőszobája lesz. Tény, hogy a kutak egyre apadnak, egyre mélyebbre kell vinni a kifolyókat; ami a vízellátás esetlegességeit illeti, az egyik tehenészetben dolgozó asszony így szólt; — Néha bizony Szent Lászlóhoz fohászkodunk, aki a sziklából is tudott vizet fakasztani. Nekünk elég lenne, ha a csapból jönne. Alkonyodik. Átlagos őszi égbolt, átlagos fények, e fények jóvoltából tökéletesen átlagos képet mutat a puszta — amely csak nevében puszta. A legszebb ház tulajdonosa, Seres Mihály, szorgalmas kertész, komoly erőfeszítéssel javítgatja a zöldségfélék szállítására szolgáló mikrobuszát. Szabadkozik; beszélgetni nem ér rá. — Pedig szeretek beszélgetni, volna is mit mondanom, dehát látja, ezen az 1500 négyzetméteren megtermeltem egyet s mást — ezt bizony el is kell adni. Tanács Imre és felesége az ólak felől jönnek. Ebben az évben nem szerződtek jószágra, mert csak két anyadisznó van, tucatnyi malaccal, no, és a hízó. A középkorú házaspár — ifjúként — 1957-ben telepedett meg Pálóczi-pusztán. A férj, aki éjjeliőr a tsz-ben, sorolja: — Kenyeret, gyufát, sót — mindent Kunszentmárton- ban vagy Szelevényben kell megvenni. Szelevény 5 kilométer, Kunszentmárton 8. Egy kiló kenyérért 10—16 kilométert kell utazni. Régebben volt itt bolt is, az aztán megszűnt: később rebesgették, hogy majd mozgóbolt jár ide. A vízről, a takarmányról már nem is beszélek. Másképp képzeltük, amikor majd 30 éve idejöttünk. „Elkél egy kis meleg” Dudás János portáját az egyetlen utcából álló település végén találja meg, aki keresi. A családfő november 1-én lesz 79 éves — szép szál erős öregember. Sorsával megelégedett: feleségével együtt 4 fiút és 4 lányt neveltek föl. Zivataros időszakok voltak, persze, hogy voltak az életükben, de — ésszel, erővel bírták. A szépen kibővített és berendezett házban az egyik lányuk és férje él velük, s két unoka a 20 éves Zoli és a 14 éves Anikó. A házi „közteherviselés” arányosan megoszlik a három generáció képviselői között. Mindez természetesen az életkor, nembeli hovatartozás, egészségi állapot figyelembevételével történik. Autó, motor, s egyéb gép jócskán akad a háznál — mint ahogy könyv, újság, rádió, televízió is. Az istállók, a kis kert, a szőlő példás rendben, a nagymama főztje mindenkinek kedvére való — az első igazán hűvös októberi estén a kályhába is begyújtottak, hogy ha megjönnek az unokák, ne fázzanak egy pillanatig se. „Elkél ilyenkor már egy kis meleg a tenyérnek is” — mondja a házigazda. A késő esti Pálóczi-pusz- ta képe nemigen kívánkozik az idillizmus festőinek vásznaira. Kátyúban, gödrökön bukdácsolnak az egyetlen villany világította utca fényei. Valahol panaszos „mu”-t ereszt az égbe egy „beilleszkedési zavarokkal!’ küszködő tehén, s a szomszédból kötelességtu- dóan rávakkant egy kutya. Különben csak a televíziók kékes fényei viliódznak az ablakokban. Ismét vége egy hétköznapnak. Vágner János Pálóczi-púszta? Az hol van? Szent László kéne tan ide?
