Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
9 1984. SZEPTEMBER 8. Irodalom* művészet Huh István : Anyá m Csobbant u- folyóba léptél S smeghalt a (nyár , Nyár van Az ég csupa felhő Hullámzik hajad Remegsz vacog az erdő Alig éltél Fázol S rád zuhant űrök éjfél Áruld el hol vagy ha tvagy Remeg a táj Mosolyogsz élünk a föld Behunytad szemed elaludtál Nyirkos homályban Csillagokat álmodsz virágzik Tél tavasz nyár szüret S a föld szívéig szivárogsz Feltámadásig Nehéz .nélküled Forgolódsz nem ivagy álmos Szomorú vagy 'pereg a levél ANYÁM őszinél keményebb, levesesebb Majd kós.oilja meg, ha még nem evett. De fiatalok vannak itt franciáik is. Párizsból meg a nagyvárosokból menekülnek ide csapatostul. Aztán itt, az eldugott hegyek között kolóniákat szerveznek, kalyibákat tákolnak, mint az ősemberek. Az egyik kecskét tart a tejért, sajtért, a másik kis táblán, búzát vet, van aki kovácsol, farag, sző, és így tovább. Esténként meg vallása és filozófiai előadásokat tart a csoportnak egy- egy önjelölt prédikátor. A viták kiindulópontja mindig a mai társadalom pocskondiázása. — Jacques, gyere, segíts bevinni az asztalt! — kiáltott a lakókocsi-iroda előtt toporgó fürdőruhás asszony. — Jó, miegyek! Hát pihenjen jól, lés legalább egy hétig maradjon nálunk! Két napi fürdőzés és hegyi séták utóin, fölszedtem a sátorfámat. A madár- és tücsökdalt félóránként ha megtörte egy-egy elzúgó kocsi zaja, aztán hosszú ideig megint semmi, csak a természet hangjai. Már kezdtem föladni a reményt, mikor lassít egy nyugatnémet rendszámú, piros R 4-as. Két fiú ült benne, szőke hajuk vállig ért. Boldogan prése- lődtem oe a hátsó ülésen tornyosuló csomaghegyek közé. Megtudtam, hogy a bozontos sofőn hamburgi diák, nem kevésbé bozontos útitársa meg hannoveri segédmunkás, akit az előbbi egy hete vett fel Nizzánál, s azóta együtt járják Franciaországot. Az autóstoppos sorstárssal nem kellett keresni a közös témát: — Nem nagyon vesznek föl a franciák, ugye? — fordult hátra, könyökét az üléstámlára fektetve. — Nem, keservesen megy. Csak a fiatalok állnak meg, de közülük is csak azok, akik valaha szántéin stoppoltak. Ilyen meg egyre kevesebb van, hisz minden tizennyolc évesnek első dolga, hogy kocsit vegyen. — Nálatok könnyebben megy? — érdeklődött. — Igen, jobb. — A középkorúak, idősebbek nálunk Németországban sem vesznek föl senkit, pláne hosszú hajjal nem. Félnek. Csak ahhoz értenek, hogy a melósnak bagót fizessenek. Vagy beadod a derekad, és csörtetsz előre a dzsungel-társadalomban, vagy csak robotolhatsz, pénz meg alig. Abba is hagyom pár év múlva. — És mihez kezdesz? — Már megbeszéltem négy haverommal: pár év alatt összevakarunk egy kis tőkét, aztán átjövünk ide Franciaországba, a Pireneusokban veszünk egy elhagyott tanyát, és gazdálkodunk. A többi meg el van felejtve. Azt mondják, jó ott... Előfordult, s kis matatás után egy fél tábla csokit zizegtetett elő a kesztyűtartóból: — Törjél! — Kösz! Aztán a lába mellől üdítőitalt emelt föl, és hátranyújtotta. A Suchard-csokit majszolva elgondolkoztam: a francia fiatalok Indiába meg az ördög tudja, hová, a hollandok, nyugatnémetek pedig Franciaországiba menekülnek utált társadalmuktól. Ez lenne hát a megoldás ... ? Följebb küzdöttem magam a csomaghalmazon. Bal lábam zsibbadása lassan fölengedett. Kinéztem a zötyögő kocsiablakon. A napos domboldalon sakktáblaszi- nű tehenek legelésznek gondtalanul. „Négy lábon járó Cafflem- bert-ek” — nyugtázta a látványt gyomrom felszeg kordulással, s magamban kicsit büszke voltam humoromra. mikor befütyült a voaz ablakon. A falu ismerős illata lepte el az üres kupét. Sokszor álmodta ezt az illatot. Újra itthon. Most nem sátoros ünnepre jött haza, mint máskor, egyedül érkezett. Menekült a városból, menekült Tibor emléke elől. Végigballagott a főtéren. Néha odaköszönt egy-egy ismerősnek, de nem állt le beszélgetni. A patikánál balra fordult. A Boldog Lányok háza sárgállott a temető bejáratához közel. Magában elmosolyodott. Igen, a Boldog Lányok. Néhány évvel ezelőtt még élt az anyjuk is. A faluban az a hír járta, hogy a „Tekintetest” verték, sőt! éheztet- ték a lányai. Valamikor százholdas gazdaságuk volt. Rátarti népségnek hitte őket a falu. Addig csipegettek, válogattak a módosabb gazdafiúk között, hogy vén- ségükre magukra maradtak. Már derékszögbe görbült a hátuk, keserves-alázatos pózban járták a templomot, a vegyesboltot. Megverte őket az isten, mert csúful bántak az anyjukkal! — suttogták a templomos asszonyok, aztán meg az útmenti gömbakácok is. Juli a porta előtt benézett az elhanyagolt udvarba. Boldog Lányok, motyogta újra, de észrevette anyja fekete kendős alakját, amint az utca végén feltűnt. Lépteit felgyorsította, bár szíve szerint rohant volna! De mégis, mint mindig, ha hazajött, az évszázados aggodalom kerítette hatalmába; mit szól a falu? Mit szólnak, ha itt végig kaszál, liheg az úton, mint egy kamasz kölök? összeszorította fogait, és erőltetett menetben haladt tovább. — Megjöttem — borult anyjára a fölösleges szó után, és érezte, ahogy a töpörödött test átveszi az ő remegését. — Már vártalak — bontakozott ki Juli öleléséből az öregasszony, és fürgén igazgatta félrecsúszott fejkendőjét. Az árnyékok lassan kinyújtózkodtak, az akácok egykedvűen biccentettek a falu szélén settenkedő est felé. Vacsoraidő volt. Juli a kiskonyhában pakolt le. Anyja sürgölődött, tányért rakott az asztalra, közben semmiségekről beszélgettek. Kimérte a levest, utána pedig a konyha szögletében leült a ládára. Csöndesen figyelte, ahogy a lánya a levest kanalazza. Juli az aranyló zsírcseppekben anyját látta, ahogy fáradt kezét erőtlenül beleejti az ölébe. A földtől meggyötört, ráncos sóhajtást látta, a gyökérformára összekulcsolt drága kezet. — Megkapta a levelemet? — koppant Juli hangja a konyha kövén. Az asszony bólintott, de nem szólalt meg. Ismerte a lányát. Ha baj volt, mindig hozzá menekült. Tudta, hogy az ő köpenye nagy, mint az égbolt, mindent eltakar. De ki kell várnia, míg magától kezdi el, előltetni nem szabad, mert akkor bezárul, mint a fázós virág. — Én öltem meg — szólalt meg újra Juli. — Hozzak fel egy kis bort? — mozdult az öregasszony, és eszébe jutott a lánya kusza levele. Akár ne is kapott volna semmit. Egy szót sem értett belőle, csak any- nyit, hogy ma megérkezik. — Figyel, anyám? — Igen. Hozok föl egy kis bort. Még nem is kóstoltad az idei termést. Gyuri bátyád segített, de a végén tönkre itta magát az a bolond! Hiába, már őt is elnyűtte az idő! Juli a táskájában kezdett kotorászni. Közben a csapóajtót nézte, ahogy tétován lengedezett az öregasszony után. Reszketve gyújtott rá. Az anyja csoszogva tért visz- sza, az asztalra tette a pince kulcsát, és a lámpa felé emelte a boros kancsót. — Ugye milyen tiszta? Választ nem várva két kispoharat vett elő, és ünnepélyes arccal töltött. — Egészségedre! — Egészségére, anyám! Szótlanul ültek. Juli úgy érezte, hogy máskor oly édes bor, ecetté válik a szájában. — Én öltem meg Tibort — kezdte újból. ■ — A szíve vitte el, hogy nyugodjon békében! — mondta lasSzűcs Mariann: Elrendezni saját világunkat san az öregasszony, s jobbkeze keresztvetésre billent, de aztán csak a szoknya ráncát rendezgette. — Csak hiszi, anyám — sóhajtotta Juli. — Tibor súlyos beteg volt, de nem a szívével. Amikor azt írtam, hogy szanatóriumba kell mennie, az idegszanatórium volt. Tudja, de hát ne nézzen így rám, igen, diliház. Skizofrénia. Ez volt a baja. — Skizofrénia? — morzsolgatta a szót egy darabig az öregasszony. — Igen. Ez azt jelenti, hogy két énje van annak, aki ilyen betegségben szenved. És az a legborzasztóbb, hogy ezt ő is tudja, de nem képes ellene tenni. — Az öregasszony tágranyílt szemekkel nézett a lányára. — Ezt meg hogy’ érted? — Voltak józan pillanatai. Ezt ismerték maguk itthon. A másik énjéről sose beszéltem, mert próbáltam titkolni magam elől is, de maguk elől is. — Hát ez sikerült. — Ha beteg volt,elkezdett sírni, mint egy kisgyerek vagy dühöngött. öt tönkre teszik, üldözik, nem becsülik semmire, hogy őt csak becsapják, még én is. Meg- hasonlott ember lett belőle. Mások tisztességtelenségét vette magára, s ahogy tudta, ostorozta magát. Az első összeomlása után azt hittem, hogy felépül. Teljesen rendbe jön. Gondoltam, s azt hittem, hogy az orvosok tévedtek. De nem. Űjra és újra talpra kellett állítanom. De az én erőm is fogyott. Én is kiborultam. Belefáradtam. Elegem lett az örökös üldözési mániájából, á féltékenykedéseiből. Könyörögtem neki, hogy váljunk el, gyerek úgysincs, nem élet ez így. Tiszta pillanataiban bele is egyezett a válásba. Aztán minden maradt a régiben. — Otthagytad volna? — Mit gondol, meddig lehet kibírni ezt a gyötrelmet? Meddig lehet lélekben elviselni a zsarol... — Az urad volt — rezzent ösz- sze az öregasszony, majd felállt, és újra töltött magának. Kezében a pohárral visszakucorodott a ládára, mint egy ázott veréb. Micsoda világ! Morfondírozott magában. Nem értette a lányát. — Ti képtelenek vagytok alkalmazkodni, fiam. Pedig az alkalmazkodás még nem egyenlő a megalázkodással. Gőgösek vagytok, de nem a másik miatt, hanem magatok kárára. Nektek csak a kényelem a fontos! Skizoi'ém. mi? Nahát, mit ki nem találtok! — Nem én találtam ki, hanem az orvosok. És a halála ... — A szíve vitte el. Legalábbis ezt írtad. Juli hisztérikusan felnevetett, majd akadozva mondta. — Azon a reggelen csúnyán ösz- szevésztünk. Késsel támadt rám. Azt mondta, hogy ha elhagyom őt, megöl. Ügy tartotta a kést a kezében, mint egy fogpiszkálót. Most, hogy visszagondolok rá, igazán nevetséges, de akkor... akkor úgy éreztem, hogy soha többé nem megyek haza. Képzelheti, hogy megrémültem! — Ott merted hagyni az uradat, olyan állapotban? — Erzsiékhez mentem. Vidám társaság volt náluk, marasztaltak, hogy maradjak náluk, ne menjek haza, mert még tényleg megöl. De rossz előérzetem volt. És nemcsak ezért. Szerettem. Mindezek ellenére én Tibort szerettem. Éjfél körül hazabotorkáltam ... A gázcsapokat alig tudtam elzárni. Majdnem ott maradtam akkor én is. — Miért írtad azt, hogy a szíve?! Juli meg se hallotta a kérdést, úgy folytatta keserű monológját. — Aztán telefon a rendőrségnek, a mentőknek. Pillanatok alatt ellepte a lakást mindenféle ember. A rendőrség napokig nyaggatott. Mindenáron rám akarták kenni Tibor halálát. Egyedül a flepnije volt a bizonyíték, hogy nem én tettem. A csend úgy szakadt közéjük, mint a hirtelen jött nyári zápor. — Nem szabadott volna akkor úgy magára hagynod. — Tudom — fújta ki az orrát Juli. — Ezért mondtam, hogy talán az én hibám, hogy így alakult. Akárhogy, de én öltem meg. Az öregasszony dermedten nézett a kemence padkájára, mintha onnan olvashatna ki bármiféle magyarázatot a lánya szavaira. — Én úgy gondoltam, hogy sokkal tisztességesebb kerek-perec megmondani, hogy váljunk el, mint sajnálatból együtt maradni. Ez a kapcsolat már így is, úgyis egyre nyomorultabbá vált, hiszen a sajnálat férkőzött közénk — tűnődött Juli, és várta, hogy szóljon valamit az anyja. Várta, hogy érdes tenyerével megsimogassa, mint máskor, ha bánata volt, hogy esetleg felborzolja a haját, és azt mondja, fel a fejjel, majd lesz valahogy. Nem. Az öregasszony csak ült, szürke szemeivel hunyorított, száját hajszálvékonyra szorította, és nem nézett a lányára. Nagyso- kára szólalt meg. — Most mit akarsz tőlem? — kérdézte kútból jövő hangon. — Segítsen rajtam! Mondja azt, hogy semmi közöm Tibor halálához! Mondja azt, hogy beteg ember volt! Mondjon valamit! Mondja! — Én? — csodálkozott az öregasszony, és pillantása szomorúan csúszott le a kövezetre. — Nem tudok én segíteni rajtad. Ez nem olyan dolog, mint egy pöndöly, hogy ha koszos majd kimosom, és újra tiszta lesz. Nem tudok én a te lelkiismereteden segíteni. Ha nekem tudtál hazudni, hát hazudj magadnak is. Vagy menj a plébános úrhoz! üli döbbenten nézett J az anyjára. A plébános úrhoz?! Ezt az ő anyja mondja, aki elelj árogatott a templomba feltámadásra, éjféli misére, meg hálaadásra, csakhogy ne szólják meg a faluban. És akkor most ő mondja neki a plébánost? — Mit akar a plébánossal? — Talán ő feloldozhat. — Három vagy négy miatyánkkal? Ezt komolyan mondja, anyám?! — Igen — legyintett az öregasszony, majd magának folytatta félhangosan. — Ha már önmagában se tudja az ember elrendezni a világot, ha saját magában nem lel annyi erőre, hogy számot vessen az életével... Összeállította; Rókasy Ildikó
