Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-30 / 203. szám

1984. AUGUSZTUS 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mikor lesz meleg víz a Széchenyi lakótelepen? A vizsgálati eredménytől függ Mint arról korábban hírt adtunk, a Legfelsőbb Bíróság döntése szerint a megyei építőipari vállalatnak ki kell cse­rélnie Szolnokon a Széchenyi lakótelepre vivő melegvíz­gerincvezetéket. A nyár elején azt ígérték az építők, hogy augusztus elsején megkezdik, és egy hónap alatt el is végzik a munkát. Mivel az ottani erőmű szokásos nyári karbantar­tása miatt két hétig úgysem lett volna meleg víz, a csőcsere így lényegében csak félhónapi kellemetlenséget jelentett volna a telep lakóinak. A tanév miatt is. Elkészült és megkezdte méréseit a Szabolcs- Szatmár megyei Napkor község határában az Or­szágos Meteorológiai Szolgálat Központi Elő­rejelző Intézetének Ra­darmeteorológiai Obszer­vatóriuma. Az intézet feladata, hogy az orszá­gos időjárás előrejelzés és a vízügyi szervek ré­szére adatokat szolgáltas­son. A Szovjetunióban kifejlesztett berendezé­sekkel a felhő-csapadék- rendszerekről 2—6 órás, nagy pontosságú előre­jelzéseket lehet adni, amelyeket az Országos Meteorológiai Szolgálat számítóközpontjában dol­goznak fel. A képen: az obszervatórium Régi, birsalmaillatú nyár­vegek emlékei kísérnek, amikor a kisfiámmal Kun­hegyesen, az úgynevezett Kocsis bazár felé sétálunk.' A nagy iskola előtt szinte hallom a szeptemberi tanításra hívó csengőt. Látom amint négyes oszlopokban sorakozva a salakos udvaron az igazgató úr beszédére vá­runk. Lebarnulva, tele szünidei élményekkel: ki hol, kinél nyaralt, merre dolgozott, és ami a legfon­tosabb: mennyit keresett. Bizonyításképpen nemcsak az új szandálokkal, ingek­kel, nadrágokkal dicseked­tünk, hanem azokkal a cso­dálatos apróságokkal is, amelyeket Kocsis bácsinál vásároltunk. Mert nála már akkor is akadt sokminden, ami szem-szájnak ingere. Az egyikőnk kerek zsebtük­röt húzott elő, a szélét és a hátlapját finom csipkézett bőrtok védte. A másikunk zöld színű fésűt, amelyet akár karikába is lehetet: hajlítani, akkor sem pattant el. Én egy álomszép üveg­golyót varázsoltam elő a zsebemből: ha a nap felé tartottam, apró tüzek, szik­rák villogtak benne, meg­szépült a poros udvar, az is­kola, csodálatos lett a világ. Ha viszont a nyitott te­nyeremre helyeztem, a kö­zeli Tisza zöldes-szökés hul­lámai fokozódtak rajta. Ti­zenhárom évesen nemcsak öt­ven fillért, hanem talán a tíz­szeresét is megadtam volna ezért a varázslatos aprósá­gért, amely árát a nyári rizsgyomlá lássál kerestem. De másért is ellátogattunk ehhez a kereskedőhöz, hi­szen mi tetszik fiatalembe­rek kérdéssel fogadott ben­nünket. Muzsikált, zenélt ez a néhány szó, és olyan jól esett hallani ezít az ember­számba vevő megszólítást hetedikes, nyolcadikos sü- völvényként! Ráadásul va­lamilyen oknál fogva na­— Ki fogadja fel a statisz­tákat? — A gyárfásvezető. Bükki magyarázni kezdte volna, hogy ez szerinte nem helyes, de Máté nem enged­te belemélyedni a statiszta­toborzás problémáiba. — Mennyi ideig forgatták a Hullámverést? — Sokáig. Kékesden, au­gusztus tizedikén kezdtük a munkát, és majdnem húsz nap múlva fejeztük be. Köz­ben néhány napot álltunk is az eső miatt... — Mohai Tibor végig je­len volt? A filmrendező vállat vont. Mint akinek ez igazán nem fontos. — Néha megfordult. Már ahogy az írók szoktak. Jár- kálgatott, nézelődött. Meg­próbált beleszólni, de nem 'hagytuk. A búcsúestén el­tűnt. Ez is rávall. gyón értett a gyerekek nyel­vén. Ha hibádzott a pén­zünk, és pulykavörös nyak­kal kotorásztunk a zsebben: merre, hol koccannák ösz- sze még a fillérek egy-egy lapuló, kósza forinttal, re­ménytelen igyekezetünket látva szelíden legyintett: nem baj, vihetitek, majd megkapom a többit, ha újra betértek hozzám. Mondják: a traf ikosok, bazárosok, kereskedők ügyes, gazdag emberek. Ö ügyes volt, de hogy dúskálna a földi javakban, ilyesmiről szó sincsen. Sem villájuk, sem nyaralójuk, sem telkük sincs, sőt még egy árva Trabanttal sem dicsekedhet­nek a házukon kívül. Vásá­rolni is vicinálissal indul út­nak Pestre, aztán feladja a vonatra az árut, és ha meg­érkezik a portéka az állo­másra, kerékpáron aprán­ként elfuvarozza onnan a kőhajításnyira lévő boltba. Akkor mire • vitte, kér­dezheti bárki? Arra. hogy évtizedek óta a helyi kis­kereskedők bizalmija. Bé­lyegeket árul, tagdíjakat szed, a társai ügyes-bajos kéréseit továbbítja, Szolnok­ra. a megyei központba. A tanácsházán példáiként em­lítik az emberségét, őszin­teségét. Neki nem hogy adóhátraléka, de még apró botlása sem volt az évtize­dek alatt. Sőt, ha ellenőrök érkeznek a községbe, leg­többször már az ajtóban be­fejeződik a vizit: beköszön­nek. hogy megy a sora Pis­ta bácsi? Erre csak legyint: köszönöm, jobban mint újabb 64 év múlva, de rosz- szabbul mint tíz éve. Mert nemcsak az esztendők lettek észrevétlenül hűtlenek hoz­zá. a haját meszelték dere­sebbre a tovaszálló telek, hanem a testi nyavalyák is sűrűbben felkeresik. Pon­tosabban jelezve egy-egy időváltozást, mint a Meteo­rológiai Intézet. Egy bánat azért kíséri: Máté előrehajolt. Az első érdekes mondat. — Ügy érti, váratlanul el­ment? Bükki nem szerette Mohai Tibort. Nem volt elég udva­rias az a fiatalember. Mint­ha lekezelte volna őt, az eu­rópai hírű rendezőt. — Mohai .csak jön, megy, sétál, aztán eltávozik elegán­san. No persze, neki semmi rizikója nincs. Ö már úgy gondolja, megtette a magáét. A honoráriumot zsebre vág­va, nem is kevés, aztán a gond a miénk, csináljunk az ötletecs'kéiből valamit. Máté az eredeti kérdésnél maradt. — Mohai Tibornak ott kel­lett volna maradni a búcsú­estén? A rendező a pipáját szo­rongatta. — Nem kötelező. Mondhat­nám, örültünk, hogy az író­nincs gyerekük. Így most már a felesége is segít az üzletben, sőt jószerével ő vezeti az apró boltot, dehát azokat a fránya nehéz ládá­kat nem asszonykézre, vagy nyugdíjas marokra méretez­ték. A családjuk mégis nagy: ezer és ezer egykori gyerek, aki valaha vendég volt nála, őrzi az emlékét. És ha nagyritkán még haza­látogatnak a községben élő idős szülőkhöz, lassan csoszo­gó öreg rokonokhoz, fel-fel- keresik az üzletét ma is a hajdani vásárlók. Kézen fogva viszik a csemetéjüket, ahogyan én is tettem. Igaz, alig ismertem a Széchenyi utcára, annyit változott. Átellenben, az apró, kertes házakat „felfal­ták” a Vízgépészeti Válla­lat hatalmas üvegcsarnokai, szemben velük viszont mu­tatós, sátortetős épületek nőttek ki a betonos oldalon. Közöttük szerényen megbúj­va még ott guggol az a régi, sárgára meszelt parasztház, amelyben a parányi zöld aj­tajú, ablakú, üzlete húzó­dik. Kinn egyszerű cégtábla adja tudtul, miszerint ez Kocsis István cukorka-ba­zár- és rövidáru kereskedő üzlete. Az ajtó mögött moz­dulatlanul terpeszkedik a régi, fonott hátú karosszék: hiszen akadnak olyan beté­rők, akik a világ kis és nagy eseményeit meghányni-vet- ni járnak az üzletbe, ök is szívesen látott, kedves ven­dégek, hozzátartoznak a mindennapokhoz. Mint ahogyan én is az voltam, mert alig hogy betoppantam, felcsillant a szeme és úgy köszöntött, mint hűtlen fiát. — Jó napot fiatalember! Régen tetszett nálunk járni. Bizonyára van húsz éve. — Huszonegy, Kocsis bá­csi — válaszoltam, és nem tagadom, a megszólítás ma is nagyon de nagyon jólesett. D. Szabó Miklós kám elment. De én kifeje­zetten megkértem Mohait, hogy vigyen fel Pestre. Gon­doltam, hogy a búcsú ivás- sal jár, Mohai viszont haza­ment anélkül, hogy azt mondta volna, agyő főnök. Mohai tehát elment, holott megkérték, hogy maradjon. Mohai készült valamire. Máté korholta magát. Túl­ságosan hamar elejtette a gyanúsítottak sorából Mo­hait. Fulladozott a rendező pipafüstjétől, miközben egy fiatalember lépett a szobába, kezében papírlappal. — A gyártásvezetőnk — mutatta be a fiút a rendező. A papírlapon a stáb név­sora volt. Máté táskájába tette a papírokat, kevés re­ménnyel. Vida segédrendezőt egy emelettel feljebb, a másik épületszárnyban találta. Ko­paszodó, zömök, fiatal férfi állt fel az egyik asztaltól, s fogott kezet lagymatagon a századossal — Milyen filmet rendez mostanában? — helyezkedett el az egyik széken Máté. Vida lehajtotta a fejét. Bosszúsan. — Nem tudom... nem A gerincvezeték cseréjéhez szükséges anyagokat azonban csak két heti késedelemmel sikerült biztosítani, — így a melegvíz-szolgáltatást au­gusztus 12-én szüntették meg. Joggal foglalkoztatja az ott élőket, hogy meddig kell meleg vízre várniuk, főleg olyan időszakban, mint a tanév kezdete, amikor a tíz- egynéhányezer lélekszámú lakótelep aprajának-nagyjá- nak reggelenként minden perce be lesz osztva. Ezért is jobb lett volna a vezeték- cserét augusztusban befe­jezni. És mi várható a továbbiak­ban? Erre a kérdésre László Jánostól, az építőipari válla­lat műszaki főmérnökétől kaptunk választ. Szerinte a kivitelezők megfeszített erő­vel dolgoztak, hogy a gerinc­vezetéket egy hónap alatt kicseréljék. A Dunántúli Re­gionális Vízmű és Vízgazdál­kodási Társulat emberei pél­dául tizenkét órás műszakot vállaltak. A hegesztők néha már hajnalban munkához láttak. Ennek köszönhető, hogy a munkák zömét elvé­gezték'. Elkészült a gerincve­zeték cementbélése. A nyo­máspróbánál a horganyzott csőlíráknál fellelt hibákat javítják most. Ezt követi a vezeték fertőtlenítése, majd a Köjál vízmintavizsgálata. Elsőre nem sikerült Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy egy hónapnál nem tart tovább a meleg víz hiánya. Ez azonban elsősorban a Kö­jál vizsgálatától függ. Az el­ső vízmintavizsgálat az épí­tők számára még sosem volt kedvező Szolnokon. Mindig „pótvizsgára” kényszerültek. Szerintük ez a szolnoki ag­resszív víz számlájára íran­dó, hiszen Budapesten — ugyanazt az eljárást alkal­mazva — mindig az első nekirugaszkodásra megfelel­lesz könnyű ... erről kell nyilatkoznom a Yardnak? A százados átnyújtotta a ( levelet, amelyről a labor ‘ már levette az ujjlenyoma­tokat. — Tessék ... olvassa el... erről kellene nyilatkoznia ... Miközben Vida olvasott, Máté szemrevételezte a fér­fit. A harmincas évek dere­kán járhat — állapította meg — nyakában vékony arany­lánc, karján szögletes, arany­nak látszó óra. Az asztalán dohányzacskó, pipaszurkáló. A mester hatása. Vida hosszan tanulmá­nyozta a levelet. Aztán fel­vette a pipáját, s elmélyül- ten tömködni kezdte. — Azt hiszem, mondanom sem kell. hogy ezt a levelet nem én írtam. — De igen — bólintott Máté — mondania kell, sőt bizonyítani. Vida ránézett. — Semmiféle filmhez nem kerestem, nem is kereshet­tem szereplőket. Még min­den bizonytalan. S ha arra gondol, így ismerkedem nők­kel, biztosíthatom, hogy sem­mi szükségem erre a mód­szerre. nek az egészségügyi követel­ményeknek. A melegvíz-szolgáltatás megkezdése korántsem jelen­ti a munkák befejezését, hi­szen a festés, a szigetelés és a fűtési csőhálózat rendbeté­tele is az építők dolga. Csak azután kerülhet sor a csőhá­lózatot rejtő csatorna lefedé­sére. Ezt a munkát a lakó­telepen kezdi majd a válla­lat, hogy annak rendje mi­előbb helyreálljon. A köze­Babonásan kopogott — há­laistennek ... — Ismerte Halas Violát? — Ismertem. Kávét főzött nekem js, mint másnak. Eny- nyi. A zsánerem, ha erre gondol, nem ilyen. Lehet, hogy Mohai hajtott rá, ezt sem tudom. — Beszélt mostanában Mohai Tiborral? — Igen ... tegnap este fel- hívott... tulajdonképpen nem beszéltünk semmiről... nem értem ... — Tudja, hogy gyilkosság ügyben nyomozunk? — Tudom. De én nem vol­tam itthon. Külföldön vol­tam, tegnap délelőtt érkez­tem haza. Szerencsére. Máté mindezt tudta. Még­is remélt valamit. A dolgok bonyolódnak, a szálak ku- szálódnak. — Annyj biztos — próbált segíteni Vida —, hogy a gyil­kos filmes fejjel gondolko­dott. Ismernie kellett min­ket. Elképzelhető, hogy a kö­zelünkben tartózkodott, vagy köztünk volt. — Látott olyat, aki nem a stábhoz tártozik? — Hogyne láttam volna. Ilyenkor szokás. Ne kívánja, hogy felsoroljam. ledő ősz is sürgeti a munkát, hiszen a fűtés idején a fe­detlen csőrendszernél nagy lesz a hőveszteség. A melegvíz-szolgáltatás kezdetével nyugodtabbak lesznek a lakók, — de bizo­nyára felvetődik bennük a gondolat: egy alig öt éve el­készült gerincvezetéket miért kellett több milliós költség­gel, tízezernél jóval több ember nyugalmát zavarva kicserélni? És mi a biztosí­ték arra, hogy ez a tortúra néhány év múlva nem ismét­lődik meg? A bírói ítélet egyértelműen a tervezőket és a kivitelezőket tette felelős­sé, ők állják a költségeket. Bizonyára átgondoltabb, jobb minőségű munkára serkenti ez most őket. Csak az a kér­dés. ez elég-e ahhoz, hogy néhány év múlva ne ismét­lődjék meg az egész? A gondos üzemeltetés leg­alább olyan fontos, mint a lelkiismeretes építés. S. B. — Ismeri a Dolina étter­met? — Talán kétszer, vagy há­romszor jártam ott... kicsit drága hely ahhoz, hogy az ember bekapjon néhány fa­latot. Ha szórakozni akar­tunk a Béka csárdába men­tünk vagy Siófokra. De higy- gye el, ritkán akartunk. Fá­radtak voltunk. A Kálvária­dombon sátoroztunk, a szí­nészek Siófokról jártak ki hozzánk. — Hol étkeztek? — A termelőszövetkezet szállított ételt, teherautóval. — Kocsija van? — Igein. Egy szürke Wart­burgom. De alig használtam a forgatás alatt. — Senkire nem emlékszik az idegenek közül? Valami jellemző arcra? Feltűnő vi­selkedésre? Vida töprengett, őszintén. — Senkire különöseb­ben ... rengeteg statiszta volt... pontatlanok, figyel­metlenek ... Máté felállt. Búcsúzott. Tá­vozáskor egy pillantást ve­tett a fogason függő bőrza­kóra. Fekete. Homályos lép­csőházban olajosnak látszik. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents