Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

1984. AUGUSZTUS 25. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 7 Egy ismert festő felfedezése Keserű Katalin: Orlai Petries Soma, Képzőművészeti Kiadó, Budapfest, 1984. Petőfi az egri kispapok között n nyomok az alsó tagozatba vezetnek Nem ismeretlen Orlai Pet­ries Soma neve a magyar festészet történetében. Is­mertté azonban elsősorban rokona és barátja, Petőfi Sándor révén vált, a leghi­telesebb Petőfi-ábrázolás festőiéként. Az utókor elismerésének meglehetősen szűk szavú megnyilvánulását jelenti ugyan az 1961-ben kiadott Űj Magyar Lexikon „ötso­rosa”, amely szerint: „Tör­ténelmi kompozíciókat és arcképeket festett a bieder­meier stílus aprólékosságá­val. Petőfinek rokona és ba­rátja volt, több képen meg­örökítette őt. Legszebb al­kotása anyjáról készített arc­képe.” A meginduló kutatás nyomán azonban 12 évvel később Vayerné Zibolen Ág­nes a Művészetben megje­lent cikkében már így fo­galmazott: ,.Ma már tudjuk, hogy mint festő, még hibái­val együtt is jelentős részt követel nemzeti festészetünk újjászületésének korszaká­ban... Ma már látjuk, hogy a pápai barátoknak, Jókai­nak és Petőfinek méltó tár­sa volt Orlai Petries Soma is.” Ugyancsak jelentős ada­tokkal gazdagította az Or- lai-kutatást Szabó Júlia is, aki egy 1978-ban, szintén a Művészetben megjelent cik­kében a festő Coriolanus cí­mű képének elemzése kap­csán Orlai történetfestészeti koncepciójáról, módszeréről, az előzményekhez és a kor­társi törekvésekhez fűződő kapcsolatairól közölt figye­lemre méltó adatokat. De ha már az adatgyűjtésnél tar­tunk, mindenek előtt egy mezőberényi pedagógus. Irá­nyi István lelkes, hangya- szorgalmú kutatómunkájáról kell szólnom, amelyről majd tíz évvel ezelőtt személye­sen is megbizonyosodhattam, akkor készülő helytörténeti monográfiájába belelapozva, és Orlai szülővárosához fű­ződő kapcsolatairól szót vált­va vele. Azért tartottam szükséges­nek mindezt elöljáróban megjegyezni, mert Keserű Katalin Orlai könyvében a szerző a bő szövegközi jegy­zetanyag mellett sajnos iro­dalomjegyzéket nem közöl és forrásaira csupán a so­rok között utal. Talán az is szerencsésebb lett volna, ha egy rövid előszóban ismer­teti a kutatás nehézségeit, egyben a kötelező köszönet- nyilvánításokat, a segítőkész kollegáknak és lektoroknak, itt letudva, semhogy mind­ezt az életmű előrevetett ér­tékelésével összekapcsolva hosszú oldalakon keresztül, terjedelmesen ismertesse. Az embernek az az érzése tá­mad, mintha a könyv szi­nopszisát olvasná bevezető­ként, amolyan ajánlkozó in­doklást a kiadó részére, amely alapján a szerző meg­kaphatja könyvére a meg­bízást. Keserű mintha ma­gamagát is győzködné, hogy érdemes megírnia munkáját Orlairól, bizonygatva jelen­tőségét a XIX. századi ma­gyar történeti és arcképfes­tészet kialakításában, annak ellenére, hogy kvalitás ér­zése révén maga is tudja, mint festő Orlai nem mér­hető kortársai közül Bara­bás Miklóshoz vagy Mada­rász Viktorhoz és művészi kifejező erővel alatta marad az oly sokszor alábecsült Thán Mórnak is. Mint ír­ja: „Fokozatos elszigetelődé­sének okát (a festő életének utolsó esztendeiben) abban is kereshetjük, hogy keze, festői tehetsége nem mindig tudta követni gondolatai len­dületét.” Pedig a téma, és végső soron Keserű Katalin mun­kája nem szorul mentegetés- re. önmagában is magyará­zatául és indokául szolgál­hat, hogy a magyar festészet hagyományainak feltárásá­ban nemcsak a kiugró tel­jesítmények érdemelnek fi­gyelmet, hanem ezt a ha­gyományt olyan be nem tel­jesített, de szándékaiban —• és ami ennél is több; mű­vészi programjában — je­lentős életművek is gazda­gítják, mint az Orlai Pet­ries Somáé, aki a festői pra­xis mellett figyelemre mél­tó elméleti, művészetszerve­zői munkát is végzett. Keserű elismerésre méltó szorgalommal gyűjti össze könyvében az életmű darab­jait, az oeuvre-katalógus ösz- szeállításánál talán kicsit engedékenyebb is a kelleté­nél, az egyes változatokat, másolatokat is gyanútlanul elfogadja Orlai kezemunká- jának, mint ahogy tanulmá­nyának egészére is sokkal inkább a műve pontos és részletes számbavétele a jel­lemző, mintsem a szelektív értékelés a pálya legjelentő­sebb csomópontjainak a meg­határozása. A Képzőművészeti Kiadó könyvének legnagyobb eré­nye, hogy magát a kiadvány témáját, Orlai festészetét színes táblákkal is gazda­gon illusztrálva bemutatja, felhíva a figyelmet egy olyan művészre, aki nemcsak Pe­tőfi barátja és rokona, ha­nem szellemének — a' re­formkor és a függetlenség gondolatának — folytatója volt, és mint ilyen, művé­szetével, valamint elméleti tevékenységével lényegében előkészítője a magyar nem­zeti festészet XIX. század végi kiteljesedésének. Rideg Gábor Az . általános műveltség sokkal több vita tárgya volt a múlt évtizedekben, mint az alapműveltség. Ezt, kevés kivételtől eltekintve, nem tartotta senki vitathatónak; az általános műveltség min­den meghatározása abból indul ki, hogy adottnak ve­szi az alap-tudást, az alap­kultúrát, az alap-készségeket. Hogy is lehetne másként megszerezni az általános műveltséget, mint az ala­pokra építve? Az alapokat pedig az általános iskola rakja le. Minden általános iskolai tanterv“ abból indul ki és azt deklarálja, hogy a tudományosan hiteles isme­retek alapjait és a tanulás­hoz szükséges készségeket megtanítja, megszilárdítja, begy akoroltgt j a. Az előfeltétel Irni-olvasni-számolni min­denkinek meg kell tanulnia az általános iskolában, pon­tosabban már az alsó tago­zatban. Erre épülve meg kell tanulni fogalmazni, értel­mezni írott szöveget (ami azt is magában foglalja, hogy meg kell tudni külön­böztetni szépirodalmi, leíró és tudományos olvasmányt) és olyan számítás-számolás technikát kell ismerni, amelyre a magasabb mate­matikai összefüggések rá- építhetők. Ez azonban még nem alap- műveltség. Ez csupán var­rni előfeltételnek nevezhető kiindulópont. A mai általá­nos iskola többek között ab­ban különbözik a háború előtti elemi iskolától, hogy ott — ha nem is bevallot­tan — igen széles tömegek iskolázottsági szintje ezen a ponton meg is állt. Egy 1938-as keltezésű tankerületi jelentés szerint az elemi is­kolát végzett gyermekeknek nagy része le tudta írni a nevét, el tudta olvasni — szótagolva — az újságok cí­meit —, s úgy ahogy tudott összeadni, kivonni, szoroz­ni és osztani legfeljebb né­hány számjegyig. Az 1954-ben kiteljesedett általános iskolai oktatás en­nél sokkal magasabb célokat tűzött maga elé. Sokáig azt hittük, a tudás egyszerű növelése kialakítja az emberek általános mű­veltségét. az alapok gondo­zásával nincs semmi prob­léma: egyszerűen rá kell rakni magasabb ismeret- anyagot és megy minden ma­ga — didaktikai — útján. Ma már tudjuk, hogy az ál­talános műveltség és az alap- műveltség között az össze­függés nem ilyen egyszerű, nem ilyen egyenes vonalú. Az általános műveltség szint­je nem attól függ, hogy Hiányos alapok mennyi új elemet teszünk hozzá az alaphoz, teszem azt történelemből, irodalomból és matematikából. Ugyanis a mennyi itt igen gyakran at­tól függ, milyenek az ala­pok: gyatra olvasási kész­ségre nem lehet irodalmat, (történelmet, terhi és zettudó- mányos ismeretelemet rárak­ni; kezdetleges szinten meg­rekedt gondolkodási képes­ségekre nem lehet maga­sabb összefüggések megérté­sét alapozni. Kulcsszerepben: a megértés A gondolkodási képesség és az olvasási készség — a be­széddel együtt — nagyon szorosan függ össze. A meg­értésben a kettőnek együtt van óriási szerepe. A megértés tehát a szelle­mi képességnek az a foka, amelyre el kell juttatni a tanulókat elég korán, nagy­jából az általános iskola al­só tagozatán, hogy az alap- műveltség elemei biztos bá­zison álljanak. A következő lépés a tudásszint egyszerű emelése, tudáselemek össze­rakása, magyarán az isme­retkörök bővítése. A negye­dik, majd főleg az ötödik osztályos tantárgyak frontá­lisan igyekeznek eleget ten­ni ennek a feladatnak. Tör­ténelem, irodalom, a termé­szettudományos ismeretek bővülése, a matematika itt most már szilárd bázison növelik a tudás mennyisé­gét és egyszerre ezzel elmé­lyítik a gondolkodás-megér­tés szintjét — elméletileg. (Hangsúlyozzuk: elméletileg. Ugyanis a gyakorlatban a zavarok ebben az időpont­ban, illetve ezen munka közben a legszembeötlőbbek. A negyedik, ötödik osz­tályban veszi észre a peda­gógus először, hogy a tanu­lók nagy része nem tud ol­vasni, nem tud gondolkod­ni. nincs a megértésnek olyan fokán, hogy a tanítás zavar­talanul mehetne tovább. A jelzések ugyan még csak szórványosak, a nevelők in­kább a lehetetlennel pró­bálkoznak: a megértés hiá­nyában is megpróbálják megtanítani tananyaguk is­meretmorzsáit. Felszínes tanulás Ekkor következik be az egyik igen tragikus peda­gógiai hiba: ez a törekvé­sük — hála hatalmas ener­giájuknak, nagy rutinjuk­nak és erőfeszítéseiknek — sikerrel jár. A gyermekek verbálisán megtanulják a tananyagot, anélkül, hogy megértenék. Itt már nincs idő a tanulás előfeltételei­nek pótlására: sem a gon­dolkodás elemi szintű mű­ködésének csiszolására, sem az olvasás technikájának gyakorlására, sem a beszéd — szinte öncélú — művelé­sére. Csak tanulni lehet, mindegy milyen következ­ménnyel jár is a megértés nélküli, vagy csak felszíne­sen megértett tudás. A felső tagozaton ez a fo­lyamat most már öntörvé­nyűén megy tovább. Bővül a tantárgyak köre és az egyes tantárgyak ismeret- anyaga. Tanulni és tanulni mindenáron: csak ez az út járható a diákok számára és tanítani, tanítani minden­áron: ez a tanító pedagógu­sok egyetlen lehetséges fel­adata. A tanár, nem kezd­heti elölről az egész folya­matot, még csak az alapok pótlására sem vállalkozhat, mert nem a már alaposan megzavart gondolkodású, egyenetlen tudású, fel nem mérhető szellemi teljesítmé­nyű diákkokkal áll szemben A kiegyenlítési törekvés óhatatlanul a színvonal le­szállítására kényszeríti a pedagógust: mindig a tudás minimumát tűzheti ki célul, mert az elmélyült gondol­kodás feltételei hiányoznak. Tehát, lefelé nivellál, te­gyük hozzá, kényszerből. És az eredmény Az eredmény ennek meg­felelően egyenetlen tudás, a gondolkodási képesség mi­nimuma, ami adott esetben befogadási képesség szűkös­ségét is jelenti. A tanulók a nem szervesen egységes is­meretanyagtól eleve idegen­kednek, azért mert tapasz­talatból tudják, milyen ne­héz alig értett, vagy csak elkülönülő elemeiben meg­értett tananyagrészeket meg­tanulni. ők is a legköny- nyebb megoldást választják: a napra szóló tanulást, amit aztán el is felejtenek. Ilyen tudásra nagyon nehéz ké­sőbb egységes általános mű­veltséget ráépíteni. Eszmefuttatásunk koránt­sem elméleti: ezt igazolják a felvételi vizsgákról szóló jelentések, az egyéni tapasz­talatok, a tanulók olvasási készségét firtató felmérések, a növekvő tanítási gondok a felsőoktatás első éveiben, az érettségi vizsgák egyre kínosabb feleletei; ma már ott tartunk, hogy az érett­ségi elnök nem mer kér­dezni olyasmit, ami az előbb szóban viszonylag értelme­sen elmondottak alkalmazá­sát feltételezné. Az általános műveltség kialakítása ma nagyon problematikus és en­nek oka az alapműveltség hiányossága. Ez pedig az ál­talános iskola alsó tagoza­tának hibáira vezethető vissza. Sarkadi László A közösség sikere az igazi öröm Portré Kávási Sándor mezőtúri pedagógus karmesterről Első zenei élményeim a tanyai élettel kapcsolatosak. Hallgattam az arató-cséplő munkások dalolását, amint vendégoldalakkal felszerelt szekereken szállították őket. Daloltak amikor szalmacsó­vával, csutkaszárrál szolga- fán főzték bográcsaikban a vacsorát. A terjengő füst, a friss étel illata, a dal, s a „vízipuskánál” tisztálkodó férfiak tréfálkozása mind­mind kitörölhetetlenül meg­maradt emlékezetemben.” A népdal, az ének, a mu­zsika iránti szeretet gyöke­réről vall így Kávási Sán­dor, a mezőtúri helytörténe­ti füzetek sorozat második számának bevezetőjében. A füzet Túri vásár sátor nél­kül címmel jelent meg, és az énektanár karmester dal­lamgyűjtéseit tartalmazza. Ezek a zenei élmények azon­ban legfeljebb csupán szép emlékként maradtak volna meg a minden iránt érdek­lődő parasztcsaládban felnőtt fiúban, Az életre szóló sze­relem a dal, a közös ének­lés iránt a gimnáziumban kezdődött. — Hálát adok a sorsnak, amiért olyan kitüntetésben volt részem, hogy szinte gyermekfejjel (1939-ben) az ország egyik legjobb közép­iskolai kórusának lehettem tagja. A híres mezőtúri re­formátus gimnázium ének­karával ezidőben országos versenyt nyertünk. El lehet képzelni, mekkora élmény volt számunkra, hogy lemez- felvételt készítettek velünk. A szereplések, a siker ter­mészetesen óriási hatással volt rám. Ami azonban vég­leg „megpecsételte a sor­som”, az Csenki Imre tanár úr — később az Állami Né­pi Együttes Kossuth-díjas karnagya — varázslatos egyénisége volt. Mi, diákjai, rajongtunk érte, a próbák­ra még a lustábbak is pon­tosan jártak, szava szent­írásnak számított. Negyedi­kes voltam, amikor elkerült Mezőtúrról a debreceni ta­nítóképzőbe. Természetesen követtem, így végül is mi­atta, illetve az általa meg- kedveltetett kóruséneklés, muzsika miatt választottam a pedagóguspályát. Igaz, ek­kor még legmerészebb ál­maimban sem gondoltam ar­ra, hogy énektanár, és főleg arra nem, hogy karmester leszek. Harmadéves korában azonban közbe szólt a há­ború, megszakadtak a tanul- (m,ányok. Negyvennégy no­vember 8-án indult újra a tanítás Mezőtúron. Szükség volt rá, „félig kész” tanító­ként állt katedrára. Kemény leckét kapott a fiatal peda­gógusjelölt, hiszen az újvá­rosban, tankönyv nélkül, né­hány, az időket átvészelt ré­gi füzettel kellett boldogul­nia. Két évvel később meg­szerezte a tanítói oklevelét, amelyben megjegyzésként szerepelt: ének tanítására alkalmas. — Hatalmas kedvvel, lel­kesedéssel fogtam munká­hwz, ami bizony nem ^plt könnyű. Hetvenkét elsős egy osztályban. Ma már ez szin­te elképesztően hangzik. Kénytelen volt a pedagógus kísérletezni, keresni a meg­felelő módszert, fogásokat, hogy megtanítsa a betűve­tésre a gyerekeket. Néhány tanév után már kizárólag éneket tanítottam. Beirat­koztam az alapfokú kar- nagyképző tanfolyamra, amelyet Bárdos Lajos irá­nyított. Fölöttébb büszke voltam erre, ugyanis szere­tett tanáromnak, Csenki Im­rének is a zeneszerző volt a mestere. Hamarosan órijáai sikert értünk el az iskolai énekkarral, 1950-ben a rá­dióban szerepeltünk. Az új­városi gyerekeknek ez épp­oly óriási élmény volt, mint annak idején nekem a gim­náziumi ' évek alatt. Mindig is törekedtem arra, hogy a mezőtúri dalosokról tudja­nak, minél több hangverse­nyen bemutatkozzanak. Az idei tanévnyitó jubi­leum Kávási Sándor számá­ra. A harmincadik tanévet kezdi a mezőtúri 2. sz. Kos­suth téri Általános Iskolá­ban. A három évtized alatt rengeteg élménnyel gazdago­dott a tanítási órákon, kó­ruspróbákon, koncerteken. Különösen a hatvanas évek elejére emlékezik vissza szí­vesen, amikor tanítványai­val többször is eljutottak or­szágos fesztiválokra. Az út­törőegyüttesek mellett im­már harminchat éve vezeti a Petőfi dalkört, alapítója és karmestere volt nyolc évig a Magyar—Mongol Barátság Termelőszövetkezet dalköré­nek is. És ha a munka mel­lett még mindig maradt sza­bad idő, akkor magnetofon­nal, kottapapírral kezében járta a dalolni szerető idő­sebb túri emberek házát, hogy egy-egy éneket, nép­dalt lejegyezzen, megment­sen. — Igazi sikerélményt min­dig akkor éreztem, ha kö­zösséggel értünk el ered­ményt. Nincs annál nagyobb boldogság egy karmester számára, amikor egy jól si­került előadás végén össze­kacsint a dalosokkal, és közben hallja a közönség tapsát. Ez az, amiért megéri a sok-sok próba, fáradozás. Természetesen értek már csalódások, de még soha nem tudtam úgy elkeseredni, hogy abbahagyjam, ne kezd­jem újra. Kávási Sándor, amikor vá­gyairól faggattam, mondta, hogy nagyon szeretett volna egy fiúkórust alakítani. Re­ménykedik abban, hogy dé­delgetett álma valóra válik. A muzsika, a dal mellett — ami nemcak munka — a leg­kellemesebb kikapcsolódást számára a kertészkedés nyújtja. Gondozott kertjén jólesik végigtekinteni. Sze­ret mindenfajta munkát, amit a kert megkíván, de legnagyobb örömét az oltás­ban leli. Amikor a vadhaj­tásról valami új sarjad, ami a keze nyomát őrzi... V. Fekete Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents